Évtizedekkel ezelőtt „támadt fel” Oskó Lajos itt látható, fára festett plein air képe, amely egy megkapó téli pillanatot ábrázol: egy magányos, egylovas szán lassú haladását a Párizstól mintegy nyolcvan kilométerre fekvő francia falucska, Barbizon hóval borított főutcáján.
A barbizoniaknak nevezett, 1835-ben alakult francia festőcsoport tagjai közé tartozott Théodore Rousseau, Jean-François Millet, Gustave Courbet, Jean-Baptiste Camille Corot, továbbá a magyar Paál László. A hozzájuk hasonlóan minden merev akadémizmusnak ellene mondó, s a rájuk jellemző bensőséges, gyakran barnás árnyalatú képeket is alkotó Munkácsy Mihály „hivatalosan” ugyan nem volt barbizoni festő, de gyakran kilátogatott hozzájuk Párizsból, még az Avenue de Villiers sugárúton álló, elegáns palotából is. Mindezt azért kellett bevezetésként leírnom, mert ha Munkácsy nem gyökerezik meg oly erősen a francia képzőművészet (és társasági élet) talajában, akkor közte és e finom téli miniatűr 1885-ben, Orosházán született alkotója között soha nem alakult volna ki szoros barátság. Ennek alapja a nagyon hasonló életkezdet volt: míg Munkácsy Mihály fiatalon asztalosmunkáit díszítette szépséges virágokkal, addig a szabóinas Oskó férfimellényekre menekítette művészi álmait. 1884-ben, a Mintarajziskolában Székely Bertalan, Lotz Károly és Greguss János tanítványa lett, később pedig számtalan történelmi portrét és gyöngéd szépségű elefántcsont- és zománcfestményt készített.
Az egykori orosházi fiatalember nevét már tizenéves koromban ismertem; művészettörténész anyámtól tudtam meg, hogy egyik mestere Székely Bertalan volt, aki vagy tíz évvel korábban dédapámat is tanította. Oskó Lajost egy földbirtokos író, Justh Zsigmond, a Fuimus szerzője ajánlotta be a fogadónapjait általában katonás szigorral szabályozó Munkácsyhoz. Megismerkedésükre 1888 novemberében került sor. Az akkor már rangos festőművész rokonszenve – az életrajzi párhuzamok mellett – azért is ébredt fel oly hamar a Párizsba érkező, hozzá hasonlóan „a fény városába” nősülő, s ott egy időre le is telepedő honfitársa iránt, mert a Szeged közelében, Orosházán felnőtt fiatalember nem csupán nagyon tehetséges volt, de legalább ennyire szerény is. Ez a szerénység érződik téli képén is, amelyben a harsány közönségcsalogatásnak nyoma sem látszik, a téma elmélyült szeretete azonban annál inkább. A kis méretű festmény pirossal festett szignója csupán ennyi: „Oskó”, keresztnév nélkül, mintegy sebtében odavetve. Mintha alkotója azt üzenné: „Ne azt firtassátok, kinek a kezében volt az ecset, hanem azt, mivel, hogyan tudta feledhetetlenné tenni ennek a téli estének minden szépségét!”
Azt a szépséget, amelynek bevezetőmben említett „feltámadására” – vagy legalábbis csodaszámba menő gyógyulására – soha nem kerülhetett volna sor Szutor Katalin, a Magyar Nemzeti Galéria főrestaurátora, s ugyanakkor gazdag önálló életművű festőművész nélkül, aki az ikonfestés és általában a szakrális témájú képek jelentékeny alkotója. Ő – évtizedekkel ezelőtt – hosszan, elmélyülten dolgozott ezen a legfeljebb jókora férfitenyér nagyságú, töredezett kis képen, míg az Oskó Lajos-életmű e kevéssé számontartott darabja egyszer csak ismét sugározni kezdett a maga fátyolosan barbizonias módján. S amikor ebben az új életre kelt formájában először megpillantottam, egyetlen perc alatt ötéves kislányként néztem ki újra régi pécsi otthonunk ablakán, amely szülővárosom egyik főútvonalára, a Rákóczi útra nyílt. S amit láttam, ugyanaz volt: egylovas szánkó, puha árnyak és kicsi meleg fények, az advent megannyi ígérete. Szinte várom, hogy ezekben a nagyvárosokban rég szánja sincs, szekere sincs időkben becsönget az ajtón egy régi barátunk, Monspart Laci bácsi, a gyerekek és a lovak jószívű, játékos barátja, s puha takarók alatt, babzsákok védelmében elvisz bennünket a Mecsekre, egy igazi, nagybetűs Adventi Kirándulásra. Orosháza, Budapest, Párizs, Pécs… Messzire jutottunk, de ezekkel a szánkázó szavakkal most nem Oskó Lajos pályaívét akartam megrajzolni. Inkább jelzés ez a pár sor, mely arról tanúskodik, hogy teljes hittel hiszem: a lelkeket is megérintő értékek soha nem veszhetnek el. S míg vannak a világban ilyen értékek és Szutor Katalinhoz hasonlóan elszánt értékmentők, addig senkit ne riasszon a szegény karácsony. Mert ilyen nincs. A születés ünnepe önmagában is maga a gazdagság, amelyhez ki-ki hozzáteheti a maga kis értékmentő, sőt házi „restaurálásokra”, kedves és fontos régi tárgyainak javítgatására kész szeretetét. De vigyázat, a festményeket bízzuk avatott kezekre!
Szöveg és fotó: Petrőczi Éva
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. január 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
