Banán és rács, avagy a belgák inkább hallgassanak

Banán és rács, avagy a belgák inkább hallgassanak

Tényleg csak például. Mert lehetne Franciaország, Hollandia, Nagy-Britannia, az összes, közép-kelet-európaiakat csicskáztatni óhajtó egykori gyarmattartó is a helyükben. Valamilyen óriásból lett törpe, aki éppen másokra igyekszik áthárítani a maga történelmi bűneit.

Miközben a saját nemzeti költségvetéséből az unió déli határait védő Magyarország ellen megállás nélkül áskálódnak a „nagyok”, miközben forrásmegvonással és szankciókkal fenyegetőznek, hazudoznak vég nélkül rólunk, az ember hirtelen arra gondol, hogy Belgium.

Igen, Belgium. Például ők.

Itt van ez a fejlett jogállam, barátságos kis ország, amely alapvetően roppant helyes emberekből áll, a kőjobbos flamandokból és a kőliberális vallonokból, és amely országban mozognak még németek, meg persze az egész uniós pereputty, kiket az úgynevezett európai választók voltak szívesek rászabadítani a belga népre, bármit is jelentsen ez utóbbi kitétel. Belgium sokáig a csokoládéjáról és a sorozatgyilkosairól híresült el a világban (Pándy András is abban a közegben vitte végbe borzalmas tetteit, de erre ne legyünk büszkék), meg persze a pedofil ügyekről. Egy időben nézegettük a szerkesztőségben, hogy hát, mi a fene van ott, hetente bukkant fel valamilyen teljesen beteg, perverz sztori onnan. Na, de vissza a politikai mezejére: tegye fel a kezét, aki meg tudja nevezni a belga miniszterelnököt! Ugye, ugye. Én huszonöt éve vagyok külpolitikai újságíró, de fogalmam sincs róla, momentán ki lehet az. Igaz, töredelmesen bevallva, abban sem vagyok biztos, hogy Belgiumnak most éppen van-e kormánya. Mert hogy nem szokott lenni. De ígérem, utánanézek.

Belgiumban tehát vagy van kormány, vagy nincs, mindenesetre aggodalmas tekintettel méregetik az európai demokrácia aktuális helyzetét. Merthogy nekik az nagyon fontos. Lengyelországról, Magyarországról szónokolnak, miközben olyan liberális biztosjelöltjük van, aki az alapos gyanú szerint kenőpénzeket fogadott el kongóiaktól, a bevételt pedig értéktelen műkincsek felülértékelt eladásával fehérítette ki. Ez persze csak botlás, Trócsányit viszont roppant civilizált módon karóba kéne húzni.

Mondok még egy okot, amiért magyar ember nem fogad el tanácsot a leghíresebb belga, a soha nem létezett Hercule Poirot hazájától.

Nagyjából akkor, amikor nálunk a pesti srácok fegyverrel a kezüben harcoltak az oroszok ellen, Belgiumban még működött emberi állatkert. Sőt, 1958-ban nyitották meg az utolsót. Az emberi állatkert lényege az, hogy a rácson kívül a tisztelt belga (bármit is jelentsen ez) polgárok kíváncsiak nyújtogatták a nyakukat, a rácson belül pedig Kongóból odahurcolt négerek búslakodtak. És hogy Belgiumban komoly igény mutatkozott az emberi állatkertekre, idézzünk a mult-kor.hu idevágó cikkéből:

„1897-ben II. Lipót belga király 267 kongóit hozatott kiállítani a Brüsszeltől keletre lévő Tervurenben található palotájába. A négymilliós Belgium lakosságából 1,3 millióan jöttek el megnézni, ahogy a királyi tavakon eveztek kenuikban – a legjobban egy erre a célra kifeszített kötélhídról lehetett látni.

1897 nyara rettentően hideg volt, és a kongóiak közül heten haltak meg tüdőgyulladásban vagy influenzában – testeiket egy jelöletlen tömegsírba vetették a helyi temetőben. A »kiállítás« azonban annyira népszerű volt, hogy egy állandó változatát hozták később létre: ez lett a Kongó Múzeuma, amelyet ma Közép-Afrika Királyi Múzeumának hívnak.

Hírdetés

Az 1958-as kiállítás nem volt ilyen nagyszabású, de tartalmában hasonló volt. Felállítottak egy »tipikus« kongói falut, ahol szalmakunyhók mellett végezték napi tevékenységeiket a kongóiak, miközben a fehér látogatók gúnyolták őket. »Ha nem volt reakció, akkor banánt vagy pénzt dobáltak át a bambuszkerítésen« – írta egy újságíró. Egy másik beszámoló arról írt, hogy az emberek arról beszéltek, elmennek »megnézni a négereket az állatkertben.«

A kiállított kongóiak része voltak annak az összesen 598 férfinak, gyereknek és nőnek, összesen 183 családnak, akiket a kiállítást üzemeltetni hoztak Belgiumba. A gyarmati hivatal igencsak aggódott, hogy egy ilyen soha nem látott számú kongói mit fog csinálni Belgiumban – mondta Sarah Van Beurden Közép-Afrikát kutató történész. A kongóiakat végül egy, a kiállítástól külön lévő épületben szállásolták el, innen busszal hordták őket ki és be. Az afrikaiak panaszkodtak a zsúfolt körülményekre, a kijárási és látogatási korlátozásokra, valamint a kiállításon elszenvedett napi szintű megaláztatásokra.”

Nos, ezek a derék belga (bármit is jelentsen ez) hölgyek és urak okítanak most bennünket emberségre. Azok, akik állatkertben mutogattak más emberi lényeket a 20. században. Borzalmas bűneikért úgy óhajtanak vezekelni, hogy belerántanak másokat is a latrinába, olyanokat, akiknek történetesen gyarmataik sem voltak. Hiszen belgák, nem pedig magyarok, lengyelek, írek csonkolták le kongói kisgyerekek kezét csak azért, mert nem haladtak jól a leckével. És ők, nem pedig mi gyilkoltunk meg több millió afrikait csak azért, hogy a gumiexport minél zavartalanabbul folyhasson, nekik pedig szép, nagy palotáik legyenek Brüsszel központjában.

Persze, hogy a belgafóbia bűnébe ne essünk, tegyük hozzá: ugyanilyen emberi állatkertek voltak Londonban, Párizsban, Oslóban és Hamburgban is. A „fejlett nyugaton.” És ontották a vért vég nélkül, ma pedig átestek a ló másik oldalára: fehér etnomazochisták lettek, és azért is elnézést kérnek, hogy léteznek. Minket persze leckéztetnének, mert ha már a négereknél nem szabad különbnek tartaniuk magukat, mindig kéznél vannak a közép-kelet-európaiak.

De nekünk mi közünk is van ehhez? Mi közünk van mások bűneihez?

Megmondom: semmi.

Paritásos alapon tehát ők se pofázzanak bele abba, hogyan óhajtanak élni az emberek Közép-Kelet-Európában.

Szentesi Zöldi László – www.magyarnemzet.hu

Köszönettel és barátsággal!

www.flagmagazin.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »