Az úzvölgyi magyar katonai temető román „bekebelezését” nemzetközi síkra kell terelni, és a témában új államközi szerződést kell kötni – nyilatkozta lapunknak Babucs Zoltán budapesti hadtörténész. A szakemberrel az 1916-os első román székelyföldi betörés eseményeit és ennek máig ható követkéményeit vettük számba.
Honvédek az Úz völgyében 1917-ben. A Keleti-Kárpátokban súlyos, hosszan elhúzódó harcok zajlottak • Fotó: Dr. Sándor Istvánné magánarchívuma
– Az 1916-os román betörés mennyire érte váratlanul az osztrák–magyar hadsereget?
– A Román Királyság 1883 óta a központi hatalmak szövetségese volt, de a Nagy Háború kitörésekor semleges maradt, ami Bécs érdeke is volt. A románok kivárási politikát folytattak. Aztán az 1916. június 4-én megindult Bruszilov-offenzíva sikereinek hatására – számolva azzal, hogy a németek a nyugati frontról nem tudnak csapatokat átvezényelni – és persze a bukaresti titkos egyezmény értelmében döntöttek a hadba lépésről.
Augusztus 27-én, amikor „a román sasok átrepültek a Kárpátokon” – vagyis elfoglalták a hágókat –, 21 órakor adták át Bécsben a hadüzenetet.
Ausztria–Magyarország hadereje ekkor már háromfrontos háborút vívott, így Erdély védelmére alig maradt ereje, de észlelte a román csapatösszevonásokat. Gróf Tisza István miniszterelnök már júliusban Kelet-Magyarország védelmének megerősítését kérte az uralkodótól. A román betörést megelőző napokban alakult meg Erdélyben a nagyszebeni születésű báró Arthur Arz von Straussenburg gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt az alig 34 ezer főt számláló császári és királyi 1. hadsereg, amely a 71. közös, az 51. és 61. honvéd gyaloghadosztályok mellett sebtében összeszedett alakulatokból – pl. népfelkelőkből, csendőrökből – állt.
A kassai 77. honvéd gyalogdandár parancsnoksága az Úz völgyében • Fotó: Dr. Sándor Istvánné magánarchívuma
– Hogyan alakult a román betörés frontvonala?
– Az invázióban 420 ezer román katona vett részt. Az Alexandru Averescu tábornok vezetése alatt álló román 1., 2. és 4. hadsereg csapatai – a Bukovinában lévő orosz 9. hadsereggel együttműködve – a Keleti- és a Déli-Kárpátok hágóin átkelve igen lassan nyomultak előre, míg a román 3. hadsereg az Al-Dunánál védekezett a bolgár határon. Elfoglalták a Gyergyói-, a Csíki-, a Háromszéki-medencét, és betörtek a Brassói- és a Nagyszebeni-medencébe. A monarchia mellett a németek is csapatokat vezényeltek az erdélyi arcvonalra, miközben a németek, a törökök és a bolgárok is hadat üzentek Romániának. A román balszárny szeptember 2-án Herkulesfürdőnél elakadt, de szeptember 7-én Brassót, 11-én Nagyszebent elfoglalták, aztán szeptember 18-án a román Nagyvezérkar a dobrudzsai helyzet miatt kénytelen volt leállítani a további támadást. Erich von Falkenhayn német gyalogsági tábornok vezetése alatt Déván megalakult a német 9. hadsereg parancsnoksága, amely hadműveleti szempontból az osztrák–magyar 1. hadsereg felett is rendelkezett.
– Minek köszönhető a román hadsereg visszaverése?
– Az osztrák–magyar 1. hadsereg 1916. szeptember 26-án Nagyszebennél megindította támadását és visszavetette a román 1. hadsereget. Miután az október 5–6-i persányi ütközetben súlyos vereséget szenvedtek, a román 1. hadsereg részei a Vöröstoronyi-szoroson át takarodtak ki Erdélyből. Az október 7–9. közötti brassói csatában aztán a német 9. hadsereg mért döntő vereséget a román 2. hadseregre, másnap megindult Székelyföld felszabadítása, október 12–14. között a mieink mindenütt elérték a Keleti-Kárpátok gerincét. Az osztrák–magyar 1., a német 9. és a bukovinai osztrák–magyar 7. hadseregekből létrejött a Károly főherceg – a későbbi IV. Károly – parancsnoksága alatti Károly-seregarcvonal, ennek vezetését József főherceg vette át.
dély felszabadítását követően október derekától a központi hatalmak hadseregei a Déli-Kárpátokból megindulva kiszorították a román hadsereget Havasalföldről és Dobrudzsából is.
– Miért bizonyultak nehezebbnek a Keleti-Kárpátokban vívott csaták?
– A románok a Gyimesi-szorostól északra jelentős orosz csapaterősítéseket kaptak. Emiatt a Keleti-Kárpátokban súlyos, hosszan elhúzódó harcok zajlottak, ahol az osztrák–magyar 1. hadsereg feladata volt az ellenség feltartóztatása. Az ide csoportosított orosz 8. és 9. hadseregek által november 28-án az Úz és a Tatros völgyében megindított kárpáti csata december 12-re számottevő eredmény nélkül kifulladt. Az Úz völgyét október 16-tól a kassai 39. honvédhadosztály és a német 225. gyaloghadosztály részei tartották, lezárták az Úz és a Csobános völgyeit, és kiszorították onnan a román 7. gyaloghadosztályt. December végén az orosz 9. hadsereg csapatai a környező hegygerinceket elfoglalták, de az előnytelen állásokba visszaszorult kassai seregtest 1917. március 8-án visszavette a Magyarós-tetőt, s a két völgy mellett az azoktól délre húzódó német állásokat is tartotta, egészen 1917 novemberéig, amikor az Ojtozi-szorostól északra, a Slanik völgyébe vezényelték át.
Belitska Sándor vezérőrnagy, a kassai 77-esek parancsnoka • Fotó: Dr. Sándor Istvánné magángyűjteménye
– A Román Királyság és az antant között 1916 nyarán egyezség született Románia hadba lépéséről, amiért cserébe magyar területeket ígértek Bukarestnek. Mennyire tekinthető ez Trianon előzményének?
A románok kétkulacsos politikát folytattak, miközben a két katonai szövetség igyekezett kegyeikért versenyezni.
A játszmában az antant nyert, hiszen ígérni bármit lehetett – ráadásul fogalmuk sem volt a térség etnikai viszonyairól. Az 1916. augusztus 17-i titkos egyezményben a románok igényt formáltak Erdélyre, a Partiumra, a magyar Alföld keleti részére a Tisza vonaláig, a Bánságra és Bukovinára, amelyet oda is ígértek nekik. Ezért cserébe legkésőbb augusztus 28-án kellett támadásukat megindítani, és Budapestet elfoglalni, külön fegyverszünetet pedig nem köthetett a központi hatalmakkal. Nyilvánvaló, hogy a katonai helyzetet kihasználva a románok olyan területekkel akarták országukat hizlalni, amelyek sohasem voltak uralmuk alatt. Az 1916-os román betörés intő jelként szolgált a Magyar Királyság számára, területi integritása a háború végső kimenetelétől függött. A támadók azonban nem számítottak arra, hogy a monarchia és szövetségesei pár hét alatt visszakergetik a „román sasokat”, ráadásul még regáti fészküket is elfoglalták. A románok előbb fegyverszünetet kértek, majd 1918. május 7-én aláírták a bukaresti békét. Ezzel háborús szereplésük nem ért véget, mert a monarchia felbomlása után Románia 1918. november 9-én hadat üzent Németországnak, s a francia segédlettel félig-meddig felfegyverzett mezítlábas román királyi hadsereg ismét expanzióba kezdett, amelynek eredményeként a megalázott vesztes a Nagy Háború egyik legnagyobb területrablójává vált. 1919 tavaszán csapatai eljutottak a Tiszáig, augusztusban a magyar tanácskommün leverőinek szerepében tetszelegve a Dunántúl keleti részét is elfoglalták, végül a trianoni ország területéről alig tudta őket kiparancsolni az antant.
– Az osztrák–magyar hadviselés mennyire volt hatékony?
– Mivel a hágók lezárásához nem volt elég ereje, Arz generális a Marostól délre eső területek és Beszterce környékének kiürítését rendelte el, csapatai pedig halogató harcokat vívva vonultak vissza a Maros és a Kis-Küküllő vonalára, miközben az erősítések beérkezésére vártak. A román Nagyvezérkar haditerve az volt, hogy hadseregei átkelnek a Kárpátok hágóin, megtörik a Monarchia védelmét, és hat hét alatt elérik a Debrecen–Nagyvárad–Békéscsaba–Szeged vonalat, amivel eldönthetik a háború kimenetelét.
A románok egyszerű „katonai sétára” számítottak, arra viszont nem, hogy komoly hadműveletek kezdődnek.
A román hadseregről nagybaczoni Nagy Vilmos vezérkari alezredes A Románia elleni hadjárat 1916–1917 című 1922-ben megjelent háromkötetes munkájában így vélekedett: „nem volt korszerű, a már két éve tartó háború tapasztalatait nem emésztették meg és nem értékesítették (…) Románia ipara nem tudott megfelelni a háborús követelményeknek, különösen a nehéztüzérség, géppuskák és repülők hiánya volt nagyon érezhető. A háború anyagi előkészítése nem volt megfelelő és a román hadvezetőség e tekintetben mindent szövetségeseinek támogatásától várt, ami azonban nem ment könnyen.” Nem véletlenül jegyezte fel a román főparancsnok hétszeres túlerejű támadásukról, hogy „amennyire lassú volt az előrenyomulás, amikor nem voltak bonyodalmak, olyan gyors volt a hátramenetel, mihelyt a bonyodalmak elkezdődtek.”
Tájkép. Az Úz völgye 1917-ben a Nagy Háború idején • Fotó: Dr. Sándor Istvánné magánarchívuma
– Az Úz völgyét nemcsak az első, hanem a második világháború is keményen megviselte, ezért a folyó mente elnéptelenedett. Mi lett az itteni lakosság sorsa?
– Az Úz és a Csobános völgye fontos részét képezte a Keleti-Kárpátokat lezáró Árpád-vonalnak, még a román kiugrás után is gőzerővel folytak az erődítési munkálatok. Ettől remélte a magyar hadvezetés, hogy a szovjeteket és a románokat fel lehet tartóztatni. Az Úz völgyében a sepsiszentgyörgyi 11. és 12. székely határőrzászlóaljak, az Úz patak szorosában a 32/1. erődszázad volt védelemben, a Csobános völgyében a baróti 13. székely határőrzászlóalj, az Aklos csárdánál pedig a nagybereznai 26. székely határvadász-zászlóalj.
A háború pokla itt érkezett meg a Magyar Királyság határára 1944. augusztus 26-án.
Az ellenség megállítására épített erődítési elemek környékéről igyekeztek távol tartani a civileket, akiknél újabb menekülési hullámot váltott ki a román átállás híre – sokukban eleven emlékként élt az 1916-os román betörés. Egy szemtanú a Hargitán menekülőkről jegyezte meg, hogy „borzalmas látvány volt, ahogyan a székely asszonykák az utakon összetorlódva menekültek.” Székelyudvarhely és Kolozsvár felé igyekeztek az otthonukat elhagyók, de itt sem volt maradásuk, a front haladtával egyre nyugatabbra vándoroltak.
– Az erdélyi magyar civil lakosság hogyan élte meg az 1916-os román betörést?
– Már az oroszok uzsoki betöréseikor, 1914–1915-ben több tízezer ember hagyta el lakóhelyét. A román megszállás hírére pánik tört ki a lakosság körében – sokan az 1848/1849-es oláh tömegmészárlások megismétlődésétől tartottak. Elsősorban a határ környékéről indult meg a menekülés, főleg Gyergyószentmiklós, Marosvásárhely, Csíkszereda, Brassó, Fogaras és Orsova vidékéről. Mivel a vasút- és az útvonalhasználat tekintetében a hadsereg élvezett elsőbbséget, a lakosság úgy menekült, ahogy tudott. A székelyek a Királyhágón túlra igyekeztek magukkal hajtván a jószágot is.
Az 1917-ben létesített újvölgyi magyar-osztrák katonai temető • Fotó: Dr. Sándor Istvánné magánarchívuma
Hozzávetőlegesen 200 ezer menekült érkezett Nagyenyedre, Kolozsvárra, Tordára, Temesvárra és Szegedre.
Őket a hátország minden téren igyekezett segíteni, zömük asszony, gyermek és idős ember volt, mivel a férfiak döntő többsége a hadsereg és a népfelkelés kötelékében harcolt szülőföldjéért. Az egyes intézmények, iskolák szervezetten települtek hátra, s a civilek többsége Erdély felszabadítása után hazatért. A románok sok helyütt szinte üres városokba vonultak be, Sepsiszentgyörgy 14 ezer lakosából csak 583-an maradtak otthon, míg Székelyudvarhelyen 10 ezerből ezer fő. Az elfoglalt területeket a Román Királyság részének tekintették, a középületekről leverték a magyar címert és kitűzték a román trikolórt. Kezdettől ellenségesen viselkedtek az általuk megszállt területek lakosságával és jó balkáni szokás szerint ész nélküli fosztogatás és a polgári lakossággal szembeni brutális fellépés jellemezte őket. Érdekes módon a helybéli románság többsége sem fogadta kitörő örömmel a regáti „sasok” megérkezését, de azért akadtak köztük olyanok, akik kollaboráltak velük. Erdélyben rengeteg értéket harácsoltak a románok, ráadásul túszokat is szedtek az otthon maradtak köréből.
Ily módon több ezer magyar került moldvai táborokba, ahol borzalmas körülmények között éltek, soraikat járványok tizedelték, s töredékük egy év után került haza.
Ezen lágerek közül Sipotele haláltáborként hírhedt el, az ott őrzött 17 ezer – többségében magyar civil – fogolyból csupán kétezer élte túl a megpróbáltatásokat.
– Mennyire vannak feltérképezve azon haditemetők, ahol magyar katonák nyugszanak Erdélyben?
A román megszállás alatti magyar területeken mintegy 100 első és második világháborús magyar katonai temető ismert, amelyek ápolása akkor megoldott, ha a környéken nagyobb lélekszámban élnek magyarok.
Eleink pontosak voltak, ugyanis a Nagy Háborúban a közös Hadügyminisztérium 9. osztálya beható alapossággal foglalkozott a hadisírokkal és háborús temetőkkel. Az első bécsi döntés után a Magyar Királyság rendbe hozatta e hősi temetőket, így például az úzvölgyit is. A második világégés során a Honvédelmi Minisztérium 22. (veszteségi) osztálya foglalkozott a hősi halottakkal. Iratanyag csak töredékesen maradt fent a magyarországi harcok idejéből, de az erdélyi harcokban elesett honvédek temetői kataszterlapjai, sírvázlatai, helyszínrajzai nagyobb részt fennmaradtak.
– Mikor létesült az úzvölgyi haditemető?
– Az úzvölgyi hősi temetőt a kassai 39-esek létesítették 1916-ban Úzvölgy-telep mellett, ahol a német 225. gyaloghadosztály hősi halottai külön parcellát kaptak. A temetőben ezernél több magyar és német katona földi maradványai vannak, míg a románok és az oroszok a hegyeken túl, Moldvában temették el halottaikat. A Magyar Királyság keleti határán 1944. augusztus 26-án ismét itt lángoltak fel a harcok, amelyben a székely határőrök – apák és fiaik – alulmaradtak a Vörös Hadsereggel és román szövetségeseikkel szemben. Az elesetteket az Úz völgyében és Csíkszentmártonban temették el. A kommunista Románia nem törődött a más nemzethez tartozó hősi halottak emlékezetével, még sírjaikat is megpróbálta eltüntetni, ahogy azt 1987-ben a Gyilkos-tó mellett is tette.
Az úzvölgyi temetőben 1994. augusztus 26-tól kezdve évről-évre megemlékeznek a Székely Határőrség itteni harcairól, és persze a Nagy Háború hősi halottairól is.
– Mennyire hatékony a román és a magyar állam közötti, a hadisírok gondozásáról és védelméről szóló egyezmény?
– Semennyire. Ezt csak mi tartottuk be, a román fél pedig vitathatatlanul kegyeletsértést és történelemhamisítást követett el az Úz völgyében. Bár a magyar miniszterelnök és a külügyminiszter is felemelte szavát az ügyben, a Honvédelmi Minisztérium részéről csupán a hadisírgondozókat is foglalkoztató Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka juttatott el közleményt az erdélyi magyar sajtónak. A német hadisírgondozókat egy ott élő trombitaművész barátom riasztotta, akik lépéseket ígértek. Az államközi egyezmény felrúgása ismételten bebizonyította: Románia nem jogállam, és jól mutatja balkáni mentalitását, hogy úgy gondolta, a szerződés reá nézve nem jár semmiféle kötelezettséggel.
– Mi lehet a megoldás?
Nemzetközi síkra kell terelni az ügyet. Mivel a románok megszegték a megállapodást, az egyezmény oka fogyottá vált. Új államközi szerződést kell kötni velük, amely büntetési tételeket is tartalmaz azon esetekben, ha a felek nem tartják be a megállapodást. Felháborító, hogy a románok nagy történelmi alakjainkat, hősi halottainkat ellopva a mi rovásunkra akarják megírni történelmüket mintegy igazolva, hogy joguk van a magyar területek birtoklására. Dormánfalva polgármestere most visszavonulót fújt, de elképzelhető, hogy az EP-választások után szép csendben felavatják az úzvölgyi „román hősi temetőt” vagy akár eldózerolhatják. Mielőbb kell lépnünk az ügyben, mert még az is előfordulhat, hogy a másik történelemhamisító ország, Szlovákia megelőz bennünket, s kijelenti: az Úz völgyében nyugvó kassai honvédek voltaképp elmagyarosodott „szlovákok”…
Babucs Zoltán
Jászberényben született 1974-ben, hadtörténész-muzeológus. Felsőfokú tanulmányait a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte. A budapesti HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársaként dolgozott – kisebb megszakításokkal – két évtizedig, 2017 óta a Magyar Hírlap (polgári közéleti napilap) lapszerkesztőjeként tevékenykedik. Ötszáznál is több tanulmány, tudományos cikk mellett huszonnyolc kötet szerzője vagy társszerzője, sajtó alá rendezője, hadtörténészként számos kötetet lektorált. Kutatási területének országosan elismert szakértőjeként a közmédia műsorainak és adásainak szereplője, ünnepi megemlékezések, rendezvények meghívott történész-előadója a Kárpát-medencében és azon túl is.
erdelyinaplo.ro
Forrás:betyarsereg.hu
Tovább a cikkre »
