A szerző bencés szerzetes, teológus, a bakonybéli monostor elöljárója. Írásainak témája a korai szerzetesség irodalma és teológiája, valamint a jelenkori szerzetesi útkeresés. Görög, szír és latin szerzetesi források fordítója, tanított több felsőoktatási intézményben, számos könyv és tanulmány írója.
Izsák atya most megjelent kötetében megállapítja: a létezés egyben kapcsolódás is. „Minden, ami van, a létezés révén kapcsolatban van a lét forrásával és a többi létezővel.” Ezért van az, hogy
A szerző nem arra gondol, amikor valaki kénytelen egyedül élni, mert elvált, nem talál magának párt, vagy éppen megözvegyül. Az egyedüllét nem okoz szükségszerűen magányosságot, bár tény, hogy „sokkal könnyebben szorítja be a magány sötétsége azokat, akiknek nincs társuk”. Családban és közösségben élő emberek is megtapasztalhatják, hogy a „fecsegő felszín” alatti mélységben időnként a szívük elhallgat, hogy „a ránk kérgesülő szerepeink, lázas cselekvésünk, megfelelni akarásunk páncélja mögé beszorítva megéljük a kapcsolatvesztés elbizonytalanító ürességét”. Legbelül megéljük, hogy nem vagyunk szerethetők, és mi sem tudunk szeretni. „Felszakadnak régi sebeink, megtalálnak minket félelmeink. Dühösek leszünk azokra, akiktől a szeretetet, figyelmet várnánk, de nem kapjuk meg.”
A monostori elöljáró szerint alapvető bölcsesség, hogy a rossz gondolataink akkor uralkodnak el rajtunk, ha magunkba zárkózunk velük, tehát a kéretlen gondolatoktól való szabadulás egyik leghatékonyabb módja, ha kimondjuk őket valaki előtt, aki nálunk jártasabb a velük való bánásmódban. A szerzetes atyák tapasztalata szerint „az ellenség semminek sem örül jobban, mint annak, ha valaki nem tárja fel a gondolatait”. Ha valaki hajlandó erre, az annak a hiteles jele, hogy a személy felvállalja önmaga valóságát Isten és az emberek előtt.
Hiszen nincs más, ami olyan erősen akadályozná hazug ellenségünk ténykedését, mint az alázat, amely önmagunk valóságának elfogadását jelenti.”
A „tökéletes istenfélelem” kérdéskörét érintve Izsák atya idézi a Kr. u. 6. században élt palesztin szerzetest és egyházi írót, Remete Szent Dórotheoszt, aki így írja le a tökéletes félelmet: „A szentek már nem a büntetésről való félelemből, s nem is a jutalom reményében teszik meg Isten akaratát, hanem szeretetből, s csak attól félnek, nehogy bármit is annak akarata ellenére tegyenek, akit szeretnek.” Ezért írja Szent János: „A szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: aki pedig fél, nem teljes a szeretetben” (I. lev. 1,18). Baán Izsák szerint az istenfélelem olyan alapmagatartás, „olyan dinamika az istenkapcsolatban, amely a megtéréstől a szeretetben való tökéletesedésig végigkíséri az embert, s képes egységbe foglalni a lelki élet különböző aspektusait”. „Kezdet és végcél az Úrnak félelme” – írja Dórotheusz, és nyugati kortársa, Szent Benedek is hasonlóan központi szerepet tulajdonít az istenfélelemben a Regulában.
A bocsánatkérést illetőn a kötet bencés szerzője kifejti: az alázat gesztusa, a mai fülnek gyanúsan hangzó megalázkodás egyik formája, enélkül csak üres szó, ami nem éri el célját. Gyakran ott csúszik vakvágányra egy perlekedés utáni „tisztázó beszélgetés” vagy bocsánatkérés, hogy az őszintének látszó szándék nem mentes a büszkeségtől, önigazolástól, rejtett elvárástól. Szent Dórotheusz behatóan foglalkozott ezzel a kérdéssel is, és úgy vélte: a bűnbeesés után a paradicsomkertben egy alázatos és őszinte bocsánatkéréssel elkerülhető lett volna a bűn következménye, de éppen a felsorolt ragaszkodások tartották vissza Ádámot az őszinte megalázkodástól. Amikor Isten megszólította, csak mentegetőzött, Évát hibáztatta: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem” (Ter 3,12–16), de száját nem hagyta el: „bocsáss meg!” Dórotheusz figyelmeztet: „Így van ez, testvérek: amikor az ember megszűnik magát okolni, akkor attól sem riad vissza, hogy megvádolja magát az Istent. Most íme, világosan láthatjátok, milyen állapotba kerültünk.
Baán Izsák példabeszéddel igazolja, hogy mekkora ereje van annak, ha valaki szeretetből magára veszi egy másik ember bűnét. Látva ezt, Isten az ártatlan testvér nagy szeretete miatt megbocsátja a bűnös vétkét. Az együttérző odafordulás, a másik terhének felvállalása mint szeretetből történő lelki „lábmosás” valódi gyógyító, megtisztító erővel bír, s ugyanakkor az összetartozásnak olyan tapasztalatát építi fel, „amit közös szabadidős tevékenységek vagy jámbor gondolatok megosztása sohasem fog tudni megvalósítani.” A kötet szerzője szerint Ferenc pápa példáját követve „jó volna újra felfedezni ezt a lábmosásban rejlő erőt, jó volna, hogy közösségeink olyan helyekké válhatnának, ahol szerepeinket, hivatalunkat levetve készek vagyunk mosni egymás lábát”.
Az imádságról elmélkedve Izsák atya emlékeztet rá: a szerzetes atyák azt az imát nevezik tiszta imának, amikor a megtisztult lélek zavartalanul engedi a Szentlélek működését, aki a Fiú képmására alakít bennünket. A Kr. u. 7 .században élt Szír Szent Izsák szerint „a tiszta ima a jókról való gondolkodás és az eljövendő világra való emlékezés révén felülemelkedik a gondolatok szétszórtságán és a földi gondolkodáson. Azt kéri, ami gyönyörű, és szabad a mulandó dolgok okozta zavarodottságtól.”
A bencés elöljáró állítja: csak azoké lesz Isten békéje, akik „a szegények, szomjazók, sírók, szelídek sorába illeszkedve egyedül az Atya hatalmára és erejére támaszkodva készek elhordozni magukban mindazt, ami békétlenség, s közben nem szűnnek meg igent mondani a másokkal való mély összetartozásra.
Baán Izsák OSB könyve, akárcsak korábban az Evagriosz Pontikosz a gondolatokról (2006) és a Csendhez szokott szív (2018), a Lectio Divina (Isteni olvasás) sorozatban jelent meg, a Szent Maurícusz Monostor és a L’Harmattan Könyvkiadó gondozásában.
Szerző: Bodnár Dániel
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
