"Fenyegettek, olyan iratokat akartak aláíratni velem, ami meg sem történt. Azt mondták, ha aláírom, nem esik bajom és nem fognak bántani, de nem írtam alá semmit” – idézte fel a múltat Szilágyi Sándor, ’56-os szabadságharcos.
Azok, akik az ország keleti régiójában, a határhoz közel laktak, 1956. november 4-én tudták, hogy minden elveszett. Tudták, hogy vége a dicsőséges szabadságharcnak, hiszen Vásárosnaménynál, a Tisza hídon özönlöttek az országba a szovjet tankok. Szilágyi Sándor ’56-ban szabadságharcos volt. A Kossuth Rádió Arcvonások című műsorában idézte fel az akkor történteket.
"Mátészalkán két irányból érkeztek az oroszok. Nagyon fiatal voltam. November 4-re soroztak be, de a bevonulás elmaradt. Ott voltam a tüntetéseken, felvonulásokon 1956-ban. Éljeneztünk, követeltük a régiek lemondását. A nyírbátori határőrség is a forradalom, a nép mellé állt. A rendőrök eltűntek, sehol nem lehetett látni őket, a katonák pedig átálltak a helyi forradalmárokhoz" – idézte fel.
Majd eljött november 4-e Budapesten, ahol nem bírtak a túlerővel szemben. Itt még néhány hétig megvolt a forradalmi hangulat. Nyugatról biztattak bennünket és reménykedtünk, ahogy hallgattuk a rádiót, de a pesti hatás egy idő után ideért – mesélte.
Édesapja belehalt sérüléseibe
Szilágyi Sándor elérzékenyülve mesélt arról, ahogy a szabadságharc elbukott. Könnyeivel küszködve emlékezett vissza rá, hogy édesapját, akire ellenségként tekintettek, többször is megverték, és 55 évesen belehalt a sérüléseibe.
A szabadságharc leverése után egy nagyon nehéz időszak köszöntött rá és családjára. „Én voltam a családban a legidősebb gyerek, ’56 augusztusában rádióműszerészként végeztem, de munkát nem kaptam. Keserves időket éltünk, állandó fenyegetésben. A megtorlás időszakában jelentkeznem kellett a rendőrségen és a pártbizottságban. Fenyegettek, olyan iratokat akartak aláíratni velem, ami meg sem történt. Azt mondták, ha aláírom, nem esik bajom és nem fognak bántani, de nem írtam alá semmit” – mondta.
Szilágyi Sándornak azonban ezután sem volt nyugta, ahogy nyilatkozta: „amíg a rendszer fennállt, addig maradásom nem volt”. Hiába volt jó szakmája, évekig nem tudott elhelyezkedni. Valamicske pénz abból folyt be, hogy ismerősök, és azok ismerőseinek a rádióját javítgatta, vagy hangolta át, hogy tudják fogni a Szabad Európa Rádiót, és az Amerika Hangját. „Féltem mindig, hogy lebukok vele, de rendesek voltak, mert senki nem jelentett fel, idegenek meg nem tudtak róla” – mondta.
Nem lépett be a pártba, felmondtak neki
Mivel évekig nem kapott munkát, rászánta magát, hogy felmenjen Budapestre, a rádiógyárban szeretett volna elhelyezkedni, de az nem jött össze, viszont a tévéstúdióba felvették, 2-3 évig dolgozott ott. „Egy idő után elkezdtek piszkálni, hogy lépjek be a pártba, de nem szerettem volna, így felmondtak nekem. El kellett jönnöm, hazajöttem Mátészalkára itt helyezkedtem el, piszkáltak, voltak kihallgatások, fenyegetések” – mesélte.
Kapott állást, de egy idő után, ahogy mondta „ipart váltottam és maszek lettem, a mozgásomban nem tudtak követni, de egy idő után újra elővettek, ellenőrzésekkel piszkáltak és csalásokat akartak rám kenni, hogy bosszút állhassanak” – mondta.
Később tanárként dolgozott, onnan is ment nyugdíjba. De az iskolában nem mert mesélni ’56-ról. „Nem volt olyan idő, hogy én mertem volna erről beszélni, egyedül az igazgató tudott róla. Aki ismert az tudta, de másnak nem mertem mesélni” – nyilatkozta.
"Szeretném, ha a fiataloknak nem kellene ilyenen átesni és szeretném, hogy nyugodtan éljenek” – mondta Szilágyi Sándor, aki 1991-ben a nehéz időkben tanúsított példamutató helytállásáért emlékérmet kapott.
Szilágyi Sándor boldog házasságban él feleségével. Két gyermekük született, a fiúk Budapesten él, a lányuk Debrecenben. „Még nem házas egyik sem, de jó lenne már, mert öregszem és szeretném az unokákat még látni” – mondta az ’56-os szabadságharcos.
(Kossuth Rádió nyomán)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
