Örök szabály, hogy nyárnak, hónak, locsolkodásnak a gyerekek örülnek a legjobban. Nem volt ez másképp régen sem. Elmém rejtekéből összegyűjtöttem néhány velem megesett adomát. Fogadja szeretettel a kedves olvasó, abban a reményben, hogy segíytségükkel sikerül a saját élményeket is felszínre hozni!***A LEGSZERETETTELJESEBB
Amikor még nagyon kicsi voltam, a locsolkodási köröm is meglehetősen kicsinyke sugarú körre korlátozódott. Jobbára a szomszédokra, akiknél egyetlen kislány volt, akit gyorsan letudtam. Én azonban már egész húsvétvasárnap azt vártam, hogy másnap legyen, s megöntözhessem Juliskát, aki az utcabeli gyerekek közül csak nekem volt pertu, pedig a fia vagy hat évvel idősebb volt nálam. Tipegő koromban tegeztem, aztán valahogy így maradt, mindkettőnk örömére.
Azon a tavaszon késő délután mentem át hozzá, hogy elmondjam azt a versikét, amit egész kölnis pályafutásom alatt egyszer se cseréltem le másra:
„Zöld erdőben jártam, kék ibolyát láttam,
Bárány húzta rengő kocsin mindjárt ideszálltam.
Nesze hát rózsavíz, gyöngyöm, gyöngyvirágom!
Hol a tojás, piros tojás? Tarisznyámba várom!”
– No, mit adjak én neked, Tomika? – kérdezte ő a locsolás után.
– Bendegúzt. – feleltem én.
Ő pedig amellett, hogy persze adott csokitojást és pénzt is, levette a polcról az Indul a bakterházat, és elkezdte nekem olvasni. Nem mondtuk ki, de mindketten ugyanarra gondoltunk. A halál mindvégig felettünk lebegő fekete köpenyére, ami egy évvel annak előtte majdnem végleg betakart engem. Egy teljes hónapig feküdtem tüdőgyulladással odahaza. És ő minden este átjött hozzám, új és új részeket felolvasni nekem Regős Bendegúz történetéből. Aztán mindig, mielőtt elment, előtte nagymamámnak mindenféle praktikákat súgott a fülébe, hogy, mivel kezeljen engem. A gyógyszertárban dolgozott ugyanis. Igaz, csak, mint takarítónő, de sokáig úgy hittem, hogy valamiféle városi orvos, vagy főgyógyszerész. Egyszerűen mindenre volt valami pirulája, okos tanácsai pedig tényleg minden esetben működtek.
De ami a legfontosabb: jó ember lévén a lélekhez is értett. Az enyémet mindenesetre sikerrel foldozgatta, amikor szakadozott.
***A LEGKÍNOSABB
Prepubertás koromtól fogva egészen harmincéves koromig igen fejfájós voltam, amolyan migrénesen fejfájós. Akkor sajna még nem volt kapható a Quarelin nevű gyógyszer, ami ugyan – quid pro quo alapon – tönkre vágja a májat, de azonnal csillapítja a migrént. S a Magyar Rádióban is csak jóval később kezdtem el dolgozni, ahol egy alkalommal megtudtam a Pagoda büféjében mögöttem álló Déri Jánostól a migrén egyetlen igazi ellenszerét: dupla feketekávé, cukor és tej nélkül, fél citrom levét belefacsarva, húzóra lehajtva. Kipróbáltam. Működik!
No, hát abban az évben is úgy jártam keresztbe-kasul a falut, hogy a koponyám majd széthasadt középen, s a halántékomon csak úgy dagadtak az erek. De mit volt mit tenni, elhatároztam, hogy összegyűjtöm a pénzt egy Csepel biciklire és egy mikroszkópra. Ilyen állapotban, és sajnos már jó későn jutottam el Katkáék házához, akibe reménytelenül szerelmes voltam. Akkoriban ezt nem úgy hívták, hogy crush, hanem így: reménytelen szerelem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Katka is reménytelenül szerelmes volt belém. Kapcsolatunk azonban sosem tudott realizálódni, mert neki is, nekem is hatalmas, elálló metszőfogaink voltak. S egy ízben, úgy hatéves korunkban, amikor kipróbáltuk nagypapája búzás ládájában a csókolózást, csak azt értük el, hogy fogaink fájdalmasan összekoccantak. Később persze mindketten megtanultuk, hogy e tevékenységhez elengedhetetlen a fejek ellentétes irányban, mintegy 35 fokos szögben való elfordítása a függőleges tengelyhez képest, de ezt már nem egymással gyakoroltuk ki.
Elég az hozzá, hogy délután értem hozzájuk, s arra számítottam, hogy se pénz, se süti nem lesz már. Ehhez képest Katka édesanyja, Marika néni behozott nekem locsolás után egy tálca direkt nekem félretett dugi sütit, és a direkt nekem félretett százast is a kezembe csúsztatta. Szegényke, ő még akkor is reménykedett abban, hogy egyszer én leszek a veje, amikor a lánya már másfél fejjel magasabbra nőtt nálam.
És akkor, ott… pontosan a pénz átvétele után a halántékomhoz kaptam.
– Mi a baj, Tomikám? – kérdezte ijedten Marika néni.
– Nagyon fáj a fejem. – mondtam én a nagyon fájó fejűek elgyötört hangján.
– Várj, hozok neked egy Algopyrint! – sietett volna, a konyhába, de megállítottam:
– Tessék csak hagyni! Az Algopyrin nekem annyit ér, mint akasztott ember hasán a vizes borogatás.
És már, amikor kimondtam, legszívesebben tőből haraptam volna le a nyelvemet. Freud viszont térdét csapkodva kacagott volna, hiszen alig fél évvel azelőtt a szomszéd helyiségben akasztotta fel magát Marika néni apósa.
„Akasztott ember házában kötelet sose emlegess!” – bárhol, bármikor hallom ezt, csak mosolygok magamban. Én biz’ megtettem.
Persze a mondatomat követő kínos csendet senkinek sem kívánom. Amit egyébiránt ezzel a szép mentéssel sikerült megtörnöm:
– Amúgy… nagyon finom ez a méteres süti.
– Az, ugye? – mondta ő. Aztán hallgattunk még két percet, mielőtt távoztam volna.
***A LEGINKÁBB VÁRT
Megvolt annak a rendje, hogy először kihez menjek, s kit hagyjak utoljára. Ahogy annak is megvolt a rendje, hogy szülői parancsra kikhez nem mehetek semmiképp. Utóbbiakba tartoztak a nem rokon kislányok, a túl fiatal lányok, a túl idős lányok, és azok a lányok, akiknek a szüleivel a szüleim haragban álltak.
A lista végén minden évben Varga nagymama háza állt, aki egyrészt se kislány nem volt, se a nagyanyám. Varga nagyapa második feleségeként nyerte el ugyanis a megtisztelő „Varga nagymama” címet, amit haláláig birtokolt, annak ellenére, hogy igazi nagyapámmal évek óta külön éltek már.
Nagyapám öntörvényű, igazán rossz ember volt, nem szeretett senkit, még magát sem. Aki kis időre meg tudta lágyítani a szívét, az idősebbik fia, és annak lánya, az egyetlen lányunokája volt. Engem jobbára csak elviselt. No, ő maradt özvegyen édes nagyanyám halála után két kis fiúgyerekkel. Kellett hát az asszony a házhoz, ezért összeházasodott egy özvegyasszonnyal, aki nekem Varga nagymama lett. Egyébiránt azért mentek szét még jóval az én születésem előtt, mert Varga nagymama valami különös oknál fogva nem szerette, ha verik, és ezért vissza is ütött, Varga nagyapa pedig szeretett verni, de nem szerette, ha visszaütnek neki. Kibékíthetetlen ellentét, mondhatni. Egyikük volt a megállíthatatlan ágyúgolyó, másikuk meg a ledönthetetlen oszlop.
A lényeg, hogy minden húsvéthétfőn utoljára hozzá mentem. Tudni kell róla, hogy nyugdíjas koráig szakácsnőként dolgozott, utána pedig odahaza vezetett olyan konyhát, hogy azt minden étterem megirigyelhette volna. Mi ugyan egyáltalán nem tartottuk a kapcsolatot, de évente egyszer, ezen a napon ellátogattam hozzá. Nem azért, mert mindig a legnagyobb címletű bankót adta nekem, kedvenc mostoha unokájának, tényleg nem azért. Hogyha nem adott volna semmit, akkor is szívesen mentem volna. De azok a sültek! Azok a sütik! Úristen az égben! Volt például egy olyan egybesült húsa, ami aszpikos volt. Akkoriban mi falun legfeljebb kocsonyát láttunk, ezt az átlátszó akármicsodát nem is ismertük. Az íze is mennyei volt, de a legjobb az volt benne, ahogy a villával megütögettem, és remegni kezdett. Ezzel úgy 4-5 percig szépen eljátszottam az első falat előtt.
Hát ezt a locsolást vártam én minden évben a legjobban. Az egzotikus, sosemvolt, nem is igazi nagymamánál, aki küllemre úgy nézett ki, mint Bors néni, s maga volt a megtestesült jóság. Életem során az egyetlen olyan ember volt, akivel úgy szerettük egymást, hogy nem is ismertük egymást.
***A LEGREGÉNYESEBB
Már vagy két éve a falu kántora voltam, 16 éves lakli kamaszgyerek. Nemigen locsolkodtam én már akkor. Krisztit se akartam meglocsolni. De amikor délután a klub felé ballagtam, hogy végre el tudjak szívni titokban néhány szál cigit (GYEREKEK! NE DOHÁNYOZZATOK!), elhaladtomban véletlenül benéztem az udvarukba. És ott volt ő, a nagyapjával, amint éppen az igáslovukat nézegették. Beköszöntem, s mivel húsvét volt, hát meg is locsoltam Krisztit, aki pironkodva fogadta, majd rögtön utána adott nekem egy piros tojást. Pénz akkor már nem járt, azt a gyerekek kapták mifelénk, el se fogadtam volna. Ellenben rettenetesen furcsálltam, amikor Krisztiért kijött a nagyanyja, és behívta őt a konyhába. Ott álltunk hát az öreggel, szótlanul bámulva először egymást, aztán a lovat.
– Szép ló. – mondtam, hogy oldjam a feszültséget, amiről istenbizony nem tudtam, miért van közöttünk.
– Az. – mondta az öreg, majd legnagyobb megdöbbenésemre így folytatta: – Vigyed el, járasd meg.
– Én?
– Te. Tudsz lovagolni, nem?
– Én ne tudnék? – feleltem azok önbizalmával, akik még sose bicikliztek, sohasem úsztak, de váltig állítják, hogy mindkettő tudásának birtokosai. Hiszen a lovaglás az olyan, mint a lovaglás. Azt mindenki tud, ugyebár.
Szóval az öreg rádobott az igásló hátára egy pokrócot, aztán miután a hambitlépcsőről felpattantam a szőrnyeregbe, kinyitotta nekem a nagykaput, amin úgy poroszkáltam ki, mint aki érti, hogy mi történik éppen vele. Pedig dehogy…
– A vágtát nem tudja, de ügetni lehet vele. – hallottam még az öreget, aztán a ló csak úgy a maga kedvére elindult valamerre, én pedig nemigen tehettem más, mint hogy vele mentem. Aztán, amikor ráéreztem az ízére, s már értettük a kantárt, lassan átvettem az irányítást.
Valamiért jó ötletnek tartottam az Újárokhoz ügetni vele, le a rétre, az Ipoly árterébe. Ezzel meg az volt a gond, hogy közbeakadt a vasúti sín, amitől az oktalan állat úgy megijedt, mintha bizony óriáskígyók feküdtek volna előtte párhuzamban. Nagy nehezen azért sikerült áttuszkolnom, s már lent is voltunk a réten. Csak az a bögöly nem kellett volna az orrlyukába, ami miatt úgy ledobott a hátáról, mint a sicc. Aztán elszaladt tőlem olyan húsz méterre, ahol először ágaskodott egyet, aztán orrát törölte a fűbe, mikor pedig odaszaladtam, és megfogtam a kantárszárat, szaladni kezdett. Majd megállt, megint szaladt, megint megállt, s ezt művelte úgy egy fél óra hosszat.
Végül kantárszáron vezettem őt vissza, sajgó vállal, fájós háttal.
– Jó volt? – kérdezte az öreg, mikor megérkeztem.
– Jó. Most szálltam le róla a sarkon, mert már nagyon nyomott.
– Nyom. Mert nem hátas.
– De bármikor, amikor erre jársz, elviheted. – szólt ki a hambitról Kriszti nagymamája kedvesen. Kicsit talán túl kedvesen is. Mögötte állt Kriszti, piros arccal, lángoló szemekkel. Szegénykémnek csak egy ilyen suta herceg jutott, kese igáslovon, aki csak évekkel később értette meg, miről is szólt az akkori történet. De a szerelem nem olyan ám, ahogy mások elképzelik. Még akkor se, ha lovat adnak alá.
***A LEGÉRDEKESEBB
Tudni kell, hogy annak idején nem is számított komoly embernek, aki a helyi Hazafias Népfont Termelőszövetkezettel nem jutott ki Moszkvába, hogy megnézze Lenin elvtársat, illetve aki nem tudott akárcsak egy kurta hétvégét is a bolgár tengerparton tölteni. Ez amolyan státuszszimbólum volt mifelénk. Előbbi bizonyítására moszkvai képeslapokat és orosz népviseletes műanyag babákat hoztak a népek. A bolgár tengerpartosok pedig rózsaolajat. Úgy képzeljük el ezt a bolgár rózsaolajat, hogy van egy picinyke üvegfiola, ami egy faragott fa tartóban pihen. A fiola dugója egy műanyag pálcában folytatódik, ami beleér az olajba. Felhasználási mód tekintetében elegendő volt annyit tenni, hogy a kupakot megfogva az ember kihúzta a pálcát, amit aztán végighúzott a csuklóján vagy a füle mögött. Locsolkodásra ennek okán teljesen alkalmatlan volt. Ám mégis akadt olyan legényke, aki ezzel cselekedte meg, amit megkövetelt a húsvét. Ő volt Karcsi barátunk.
Karcsi unortodox módon nem az akkoriban abszolút favoritnak számító Krásznaja Moszkvával locsolkodott. Nem is valami magyar pacsulival, vagy uram bocsá’ vízzel. Nem. Ő nem öntött, nem fújt, nem spriccelt. Ő, kérem, kent. S mi ezt borzasztóan érdekesnek tartottuk. Ezért, amikor tehettük, hozzáverődtünk, s vele mentünk el locsolkodni a csapatos helyekre.
A csapatos helyek azok voltak, ahol egyikünk se számított semmi jóra, s ahol egyikünk se számított komoly embernek. Hát oda álltunk fel szép sorban, ahol először elmondtuk külön-külön a verseket, aztán egymás után locsolkodtunk. Ilyenkor persze még teljesen mást jelentett a jól ismert kérdés: „Hajra vagy mellre?”.
Ám mindannyiszor úgy intéztük a dolgot, hogy Karcsi utolsónak maradjon. Így hát, amikor mi végeztünk, igyekeztünk sorba rendeződni, s úgy bámultuk megigézve, ahogy Karcsi bemerít, kihúz, megken, bemerít, kihúz, megken. Máig érzem orromban a rózsaolaj szúrósan édeskés, átható illatát, ahogy a Krásznaja Moszkva és a Pódium dezodor bosszantó műanyagszagával keveredve olyan ájert adnak ki, amit csak az ismer, aki járt már női szeparéban leánybúcsú kellős közepén.
***A LEGSZEBB
A legszebb húsvét nem azért volt szép, mert sok csokit, sok tojást, és nem utolsósorban sok pénzt kaptam, hanem egész más miatt. A délutáni litánia után ministrálásból igyekeztem épp néhány olyan házhoz, ahová nem volt érkezésem addig eljutni. Így esett, hogy a faluban… No, ez egy kis magyarázatra szorul. Őrhalom eleve egy falu, lélekszámát tekintve 3000, ebből kétezer lélek a temetőben, a többi a házakban. Fő utcája úgynevezett új osztás, ott 1945-ig nemigen, vagy egyáltalán nem voltak háztelkek. Az államosítás megkezdésekor azonban kiosztották az ottani szántóföldeket építési telkeknek, s azokon vezetett keresztül középen a 22 út, a főút. Így ezt a részt Újtelepnek nevezték, s a falu az maradt a régi főutca, a Kossuth út.
Szóval hazafelé nem az Újtelepen, hanem a falun keresztül mentem, ahol a paplaktól kissé feljebb arra lettem figyelmes, hogy egy öreg bácsi fekszik az árokban. Illetve nem is annyira fekszik, hanem abban a félig ülő helyzetben tartózkodik, amiben a régi rómaiak lucullusi lakomáikat fogyasztották. Pontosan ez a hasonlat futott át az agyamon, ugyanis előző héten olvastam Ráth Végh Istvánnak egy erről szóló könyvét.
Mivel jó és segítőkész kisgyerek voltam, odamentem.
– Csókolom. Segíthetek?
– Szervusz, kisfiam. – mondta a bácsi, s meg se hallva, amit kérdeztem, így folytatta: – No és azt tudod-e, hogy hogyan tudsz a legkönnyebben egy négeren fehér pontot csinálni?
– Nem. – válaszoltam elkerekedett szemekkel.
– Hát úgy, hogy fogsz egy fekete retket, a seggibe dugod, ’szt a felinél kettéharapod. Na, menjél innen az anyád picsájába most már! – hessegetett el, de egyáltalán nem durván, hanem amolyan röhögősen frivol módon.
Én pedig boldog voltam, hiszen újabb hasznos információt sikerült begyűjtenem ismereteim tárházába ettől a boldog öreg bácsitól, aki olyan szépen feküdt az árokban, akár Julius Caesar, közvetlenül szúrás után, a Capitolium lépcsőjén.
() VBT ()Kiemelt kép: MTVA archívum – Miske, 1955. április 10. Kiss János, az első locsoló kölnis üvegből meglocsolja Király Ilonkát húsvéthétfőn Királyék otthonában. Király Péterné hímes tojással és süteménnyel kínálja a legényt. Az első locsolás minden esetben a kiszemelt kislányt illette meg.
The post Azok a régi locsolkodások appeared first on VBT.
Forrás:vbt.pestisracok.hu
Tovább a cikkre »
