Kevés történelmi személyiség alakja ihlette meg annyiszor a művészeket az elmúlt évezredek során, mint Nagy Sándoré. Ábrázolták dicsőséges hősként, gőgös hadúrként és a művészetek pártfogójaként, előfordult, hogy szőke, göndör hajkoronával, vagy egyenesen nőies vonásokkal festették meg, egy 19. századi angol festményen pedig kutyaként jelent meg. Egy adott korszak Nagy Sándor-képét minden esetben a korszellem, valamint az uralkodói és művészi szándék, és nem az ókori hős személyiségének történelmileg hiteles rekonstrukciója iránti igény határozta meg.
Bár Nagy Sándor udvarában kora legnagyobb művészei, a festő Apellész és a szobrász Lüszipposz alkottak, munkáik elvesztek az utókor számára. Fennmaradt viszont néhány, a makedón királyt ábrázoló, később keletkezett szobormásolat, amelyekhez valószínűleg Lüszipposz munkái szolgáltatták az alapot. Az uralkodó külsejével kapcsolatban támpontot jelenthetnek még a korabeli érmék királyábrázolásai, ezek azonban idealizált képet mutatnak a nagy hódítóról. Az mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy Sándor – a korszakban szokatlan módon – nem viselt szakállat.
A római történetírók gyakran emlékeztek meg az uralkodó külsejéről. Plutarkhosz így írt róla a Párhuzamos életrajzokban: „Alexandrosz külső megjelenését leginkább Lüszipposz szobrairól ismerjük; ő (…) fejezte ki legtalálóbban az utódaitól és barátaitól később annyit utánzott sajátosságait: nyakának tartását, ahogy kissé balra hajtotta, és szemének olvatag tekintetét. Apellész (…) nem találta el arcszínét, mert a valóságnál sötétebbre és barnábbra festette. Mint mondják, Alexandrosz bőre világos színű volt, s ez a világos szín a mellén és az arcán vörösesbe ment át.”
Az isszoszi csatát ábrázoló Alexandrosz-mozaik részlete
Flavius Arrianus Hadrianus uralkodása alatt írta Nagy Sándor hadjáratáról szóló munkáját. Bár elsősorban a katonai eseményekre koncentrált, a hódító megjelenésére is kitért: leírása szerint egyik szeme kék volt, a másik pedig barna.
A hadvezérről szóló egyik legnépszerűbb munka, a Kr. u. 3. század környékén keletkezett, csodálatos – és teljesen hiteltelen – történetekkel teletűzdelt életrajz, az ún. Nagy Sándor-regény. A széles körben elterjedt, számos változatban megjelent munkának köszönhetően Nagy Sándor alakja az egész világon, többek között a perzsa kultúrkörben (Iszkandar néven) is ismertté vált, és még a Koránban is feltűnik.
Az uralkodóról a középkorban kialakult kép alapjául Alexandre de Paris 12. század második felében írt regénye szolgált. A lovagi eszményt megtestesítő hadvezért a miniatúrákon gyakorta szőke hajkoronával ábrázolták.
A teljes mozaik, amely a Kr. e. 1. században készült. Az eredetileg a pompeji Faun-házban található alkotás Nagy Sándor legrégebbi fennmaradt ábrázolása.
A Nagy Sándor hadvezéri erényeit kiemelő – Dareiosz felett aratott – isszoszi győzelem témája nem csak a középkorban örvendett népszerűségnek. A csata legrégebbi fennmaradt ábrázolása a híres Kr. e. 1. században keletkezett pompeji Nagy Sándor-mozaik, amely valószínűleg egy korábbi görög festmény másolata.
Albrecht Altdorfer, a nyugati tájképfestészet egyik úttörője Nagy Sándor csatája című, 1529-es festményén Dareiosz az isszoszi vereség után a lemenő Hold alatt menekül a helyszínről, míg Nagy Sándor oldalán éppen felkel a Nap. Mivel Bécs védői a mű elkészítésének évében verték vissza az oszmánok ostromát, szakértők szerint Sándor serege ez esetben a keresztényeket, a perzsák pedig az oszmánokat jelenthették.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
