Ha az algoritmikus fegyverrendszerek egyenértékűek a taktikai atomfegyverekkel, az Putyint végül arra indíthatja, hogy utóbbit használja, hiszen előbbivel nyilvánvalóan nem rendelkezik.
Hszi Csin-ping és Putyin moszkvai katonai díszszemlén – thediplomat.com/Orosz Elnöki Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal
A világhírű brit történész esszéjét Amerika és Kína stratégiai gyengeségeiről, a zajló amerikai-orosz proxyháborúról, az atomfenyegetésről és a jövőről változtatás nélkül közli a Mandiner.
Niall Ferguson – mandiner/Földházi Árpád
Niall Ferguson Keleten semmi nem változatlan c. esszéje eredetileg a Bloomberg hasábjain jelent meg.
2022 a háború visszatérésének éve. De a második hidegháborúból 2023-ban harmadik világháború lehet – melyben a demokrácia fegyvertára Kína.
A háború a földi pokol – ha kételkedik ebben, látogassa meg Ukrajnát, vagy tekintse meg Edward Bergertől a Nyugaton a helyzet változatlant, Erich Maria Remarque klasszikus 1929-es háborúellenes regényének szívszorító új adaptációját.
Azok számára, akiket foglyul ejt, természetesen egy kis háború is pokol. De egy világháború a legrosszabb dolog, amit mi, emberek eleddig egymás ellen elkövettünk. Egy múlt hónapban megjelentetett, emlékezetes esszében Henry Kissinger azon elmélkedett, „Hogyan kerüljünk el egy újabb világháborút”. 1914-ben „Európa nemzetei, amelyek elégtelen mértékben voltak tudatában annak, mennyit fejlesztett a technológia saját katonai erőiken, példátlan pusztítást hoztak egymásra.” Aztán két évnyi ipari léptékű öldöklés után „a Nyugat főbb harcoló felei (Nagy-Britannia, Franciaország és Németország) lehetőségeket kezdtek keresni a vérontás befejezésére”. De a törekvés az amerikai közvetítés ellenére is kudarcba fulladt.
Kissinger – hindustantimes.com/afp
Kissinger fontos kérdést tett fel: „Vajon [az 1916-os békeesélyhez] hasonló fordulóponthoz érkezett-e a világ Ukrajnában, mikor a tél szünetet rendel el arrafelé a nagyszabású katonai műveletekben?” Tavaly ugyanekkor azt jósoltam, hogy Oroszország lerohanja majd Ukrajnát. Egy évvel később az a kérdés, hogy van-e mód e háború lezárására, vagy szükségszerűen valami sokkal nagyobbá változik-e.
Mint Kissinger helyesen rámutat, jelenleg két atomhatalom vív meg Ukrajna sorsáért.
Az egyik oldal, Oroszország konvencionális hadviselés által közvetlenül érintett. Az USA és szövetségesei azonban indirekt módon harcolnak azáltal, hogy Ukrajna rendelkezésére bocsátják azt, amit Alex Karp, a Palantir Technologies Inc. vezérigazgatója „a fejlett algoritmikus hadviselési rendszerek erejének” nevez. Ezek most oly mértékben hatalmasak, mint azt a Washington Posttól David Ignatiusnak nyilatkozta, hogy „felérnek a taktikai nukleáris fegyverek birtoklásával egy olyan ellenséggel szemben, akinek csak konvencionális fegyverei vannak”.
Gondoljunk bele egy pillanatra abba, hogy ebből mi következik.
A háború visszatért. Visszatérhet-e a világháború is? Ha igen, az mindannyiunk életét érinteni fogja. A második háborúközi időben (1991-2019) kikerült a látókörünkből az, hogy milyen szerepe van a háborúnak a világgazdaságban. Mivel e kor háborúi kicsik voltak (Bosznia, Afganisztán, Irak), elfelejtettük, hogy a történelem kedvenc infláció-, államcsőd- és éhínség-gyárosa a háború. Ez azért van így, mert a háború egyszerre rombolja a termelési kapacitást, zavarja meg a kereskedelmet, és destabilizálja a fiskális és monetáris politikát.
De a háború legalább annyira szól a valódi erőforrások mozgósításáról, mint a financialitásról és a pénzről: minden nagyhatalomnak képesnek kell lennie arra, hogy lakosságát etesse, iparát pedig ellássa energiával. A magasfokú interdependencia (globalizáció) korában egy nagyhatalomnak fenn kell tartania annak lehetőségét, hogy a háború idejében visszatérjen az önellátásra. Az önellátás pedig megdrágítja a dolgokat a szabadkereskedelemre és komparatív előnyökre való támaszkodáshoz képest.
A történelem során a hatalom elsődleges forrása a fegyverzetben birtokolt technológiai előny.
Beleértve a hírszerzést és a kommunikációt is.
Ebből adódik a döntő kérdés: mik azok a kulcsfontosságú összetevők, amelyek nélkül a korszerű hadsereg elérhetetlen?
1914-ben ezek a szén és a vas voltak, valamint a tüzérségi eszközök, töltények és gőzhajók tömeggyártási kapacitása. 1939-ban az olaj, az acél, az alumínium, és a tüzérségi eszközök, hajók, tengeralattjárók, repülőgépek és tankok tömeggyártási kapacitása. 1945 után ezek mindegyike.
Plusz az atomfegyverek előállításához szükséges tudományos és technikai kapacitás.
Ma a létfontosságú összetevő a nagy teljesítményű félvezetők, műholdak.
És a rájuk támaszkodó algoritmikus hadviselési rendszerek tömeggyártásának képessége.
Mik a 20. század világháborúinak legfőbb tanulságai? Először is: a technológiai és pénzügyi vezető szerep, valamint a bőséges természeti erőforrások amerikai kombinációja verhetetlen volt.
Másodsorban azonban: a domináns angolajkú birodalmak csapnivalóak voltak az elrettentésben.
Az Egyesült Királyság kétszer is kudarcot vallott abban, hogy Németországot és szövetségeseit elrettentse attól, hogy a világháborúra fogadjanak. Ez elsősorban azért következett be, mert a liberális és konzervatív kormányok egyaránt nem voltak hajlandók békeidőben áldozatokat kérni a szavazóktól, és kudarcot vallottak államvezetésből. Ennek eredménye két nagyon drága konfliktus volt.
Amely életben és vagyonban messze többe került, mint amennyibe a hatékony elrettentés került volna.
S kimerítette, birodalmának fenntartására alkalmatlanná tette az Egyesült Királyságot.
Az 1956-os szuezi válság óta az USA a domináns angolajkú birodalom.
A nukleáris armageddon fenyegetésével az USA sikeresen rettentette el a Szovjetuniót attól, hogy érdemben kiterjessze marxista-leninista birodalmát Európában az Elba és Duna folyókon túlra.
De Amerika viszonylag sikertelenül előzte meg azt, hogy szovjet hátterű szervezetek és rezsimek terjesszék a kommunizmust ott, amit akkor a harmadik világként ismertünk.
Az USA-nak továbbra is rosszul megy az elrettentés.
Tavaly nem sikerült elrettentenie Vlagyimir Putyin elnököt attól, hogy lerohanja Ukrajnát – legfőképpen azért, mert kevéssé bízott az általa kiképzett ukrán védelmi erőkben, és a kijevi kormányban, amely parancsol nekik.
Az amerikai elrettetnés legújabb célpontja Tajvan, egy gyakorlatilag autonóm demokrácia, amelyet Kína sajátjának tekint.
Októberben Joe Biden elnök kormánya késve jelentette meg nemzetbiztonsági stratégiáját. Az ilyen dokumentumok mindig bizottsági munka gyümölcsei, de a belső disszonanciának nem kellene ilyen nyilvánvalónak lennie. „A hidegháború utáni érának egyértelműen vége” – jelentik ki a szerzők, „és a jelentős hatalmak között versengés folyik annak alakításában, ami ezután következik”. Ugyanakkor „nem keressük a konfliktust vagy egy új hidegháborút”. Ugyanis a jelentős hatalmaknak „közös kihívásaik” vannak, például a klímaváltozás, a Covid és a további járványos betegségek.
Másrészről „Oroszország közvetlen fenyegetést jelent a szabad és nyitott nemzetközi rendszer számára, mert vakmerően fittyet hány a mai nemzetközi rend alapszabályaira, mint azt Ukrajna elleni brutális támadóháborúja megmutatta.” Kína eközben „az egyetlen olyan versenytárs, aki egyszerre szándékozik átformálni a nemzetközi rendet, és egyre inkább rendelkezik a gazdasági, diplomáciai, katonai és technológiai hatalommal ahhoz, hogy e cél felé előrehaladjon.”
Mit fog tehát az USA tenni, hogy e riválisokat kordában tartsa? A válasz rendkívül hasonló ahhoz, amit az első hidegháborúban csinált:
„A lehető legerősebb koalíciót fogjuk összeállítani annak érdekében, hogy elősegítsük és megvédjük a szabad, nyitott, prosperáló és biztonságos világot.”
„Prioritásként kezeljük a Kínai Népköztársasággal szembeni tartós kompetitív előny fenntartását, miközben korlátokat szabunk a továbbra is igencsak veszélyes Oroszországnak.”
„Biztosítanunk kell azt, hogy a stratégiai versenytársak ne használhassák ki az alapvető amerikai és szövetségesi technológiákat, know-how-t vagy adatokat az amerikai vagy szövetségesi biztonság aláásására.”
Más szavakkal: szövetségeket alakít és tart fenn, és megpróbálja megelőzni a másik oldal technológiai felzárkózását.
Ez egy hidegháborús stratégia, csak nem úgy hívják.
Az Ukrajnának a február 24-e óta nyújtott támogatás kétségtelenül sikeresen gyengítette meg Putyin rezsimjét. Az orosz hadsereg katasztrofális vereségeket szenvedett élőerőben és felszerelésben. Bár az orosz gazdaság nem zsugorodott annyival, amennyiben Washington reménykedett (tavaly mindössze 3,4 százalékkal a Nemzetközi Valutaalap szerint), de az orosz import a nyugati exportkorlátozásoknak köszönhetően beszakadt. Ahogy fogy Oroszország tartaléka importált alkatrészekből és felszerelésekből, az orosz ipar mély zavarokkal néz majd szembe, beleértve a védelmi és energetikai szektort.
Tavaly Oroszország olyan gázexporttól vágta el Európát, amelyet nem tud átirányítani, hiszen nincsenek alternatív vezetékek. Putyin azt hitte, hogy a gázfegyverrel meg tudja majd osztani a Nyugatot. Ez eleddig nem működött. Oroszország megpróbálta megfojtani a fekete-tengeri gabonaexportot is. De ezen eszköz csekély stratégiai értékkel bír, hiszen a blokád legfőbb kárvallottjai szegény afrikai és közel-keleti országok voltak.
Putyin háborújának eddigi nettó eredménye az, hogy Oroszországot legnagyobb kereskedelmi partnere, Kína gazdasági függelékéhez hasonlóvá tette. A nyugati szankciók pedig azt jelentik, hogy amit Oroszország Kínába exportál, azt diszkonttal adja el.
Van viszont az amerikai stratégiával két egyértelmű probléma.
Az egyik az, hogy ha az algoritmikus fegyverrendszerek egyenértékűek a taktikai atomfegyverekkel, az Putyint végül arra indíthatja, hogy utóbbit használja, hiszen előbbivel nyilvánvalóan nem rendelkezik. A második az, hogy a Biden-kormány láthatóan Kijevre hagyta bármiféle béketárgyalás időzítését – és az ukránok által követelt előfeltételek Moszkvában nyilvánvalóan elfogadhatatlanok.
Ezért úgy tűnik, a háború szükségszerűen – akárcsak az első hidegháborúban a koreai háború – addig nyúlik el, amíg el nem ér egy patthelyzetet, Putyin meg nem hal és fegyverszünetben nem sikerül megegyezni, amely új határt húz Ukrajna és Oroszország közé.
Az elhúzódó háborúkkal az a probléma, hogy az amerikai és európai közvélemény jellemzően korábban un rájuk, mint az ellenség.
Kína sokkal keményebb dió, mint Oroszország.
Míg Oroszország gazdaságát és hadseregét egy proxyháború visszaviszi az 1990-es évekbe, Kína esetében a választott stratégia technológiai fejlődésének meggátlása, különös tekintettel – Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó szavaival élve – „a számítástechnikához kötődő technológiákra, ideértve a mikroelektronikát, a kvantuminformációs rendszereket és a mesterséges intelligenciát”, valamint „a biotechnológiákat és biogyártást”.
„Az exportkorlátozások tekintetében”, folytatja Sullivan, „át kell gondolnunk a ’relatív’ előny fenntartásának régóta vallott premisszáját bizonyos kulcsfontosságú technológiákban. Korábban ’mozgólépcső-megközelítést’ alkalmaztunk, amely abban állt, hogy csak néhány generációval kell előbbre tartanunk. De ma nem ebben a stratégiai környezetben vagyunk.
Bizonyos technológiák, például a fejlett logikai és memóriachipek kulcsfontosságú természetének tudatában a lehető legnagyobb előnyt kell fenntartanunk.”
Az Oroszország elleni szankciók Sullivan érvelése szerint „megmutatták, hogy a technológiai exportkorlátozás több lehet preventív eszköznél”. Lehet „új stratégiai erőforrás is az amerikai és szövetségesi eszköztárban.” Mindeközben az USA növeli a befektetéseket a félvezetők és a hozzájuk kapcsolódó hardver hazai gyártásába.
Az első hidegháború tapasztalata alátámasztja, hogy ezek a módszerek működhetnek. Részben az exportkorlátozások miatt nem tudott a szovjet gazdaság lépést tartani az USA-val az információs technológiában. A kérdés az, hogy ez a megközelítés működhet-e Kína ellen, amely annyira a világ műhelye, amennyire Amerika a 20. században az volt, messze szélesebb és mélyebb ipari gazdasággal, mint a Szovjetuniónak valaha is volt.
amazon.com
Liu Ce-hszin A háromtest-probléma című tudományos-fantasztikus regényének olvasói emlékezhetnek arra, hogy a Trisolaris bolygóról származó űrlények intergalaktikus megfigyelést alkalmaznak annak érdekében, hogy feltartsák a Föld technológiai fejlődését, míg az inváziós haderejük átszeli a mély űrt.
libri
Valóban Kína fejlődésének megállítása lehet a módja annak, hogy az USA felülkerekedjen a második hidegháborúban?
Igaz, hogy a kereskedelmi minisztérium legutóbbi korlátozásai – melyek a fejlett grafikai számítóegységek Kínába szállítását, az amerikai chipek és szaktudás kínai szuperszámítógépekben való használatát, illetve a chipgyártási technológia Kínába irányuló exportját érintik – jelentős problémákat okoznak Pekingnek. Gyakorlatilag elvágják a Népköztársaságot a legfejlettebb félvezető-chipek mindegyikétől, beleértve a Tajvanban és Koreában gyártottakat, valamint minden olyan chipipari szakembertől, akik „amerikai személyek”, ideértve a zöldkártyával rendelkezőket és az állampolgárokat is.
Az is igaz, hogy Hszi Csin-ping kínai elnöknek nem állnak rendelkezésére gyors megoldások. Kína gyártási kapacitásának többsége fejletlen technológiájú csatlakozókból áll (16 nanométernél gyengébbekből). Nem tud egyik napról a másikra rajzolni egy szárazföldi klónt a Taiwan Semiconductor Manufacturing Co.-ból, amely chipjeinek kifinomultságában világverő. Ahogy azt sem várhatja Hszi, hogy a TSMC a szokásos ügymenetet folytatná, amenniyben Kína sikeresen rohanná le Tajvant. A cég chipgyárai szinte bizonyosan megsemmisülnének egy háború folyamán. És ha túlélnének is, nem működhetnének a TSMC személyzete nélkül, akik elmenekülhetnek, és az USA-ból, Japánból és Európából származó felszerelés nélkül, amely nem lenne többé elérhető.
Kínának azonban további kártyái is vannak.
Domináns azon ásványok feldolgozásában, amelyek létfontosságúak a modern gazdaság számára, idértve a rezet, a nikkelt, a kobaltot és a lítiumot. Kína ellenőrzi a ritkaföldfém-gyártás 70 százalékát úgy a kitermelést, mint a feldolgozást tekintve. Ez 17 olyan ásványi anyag, amelyek az okostelefonokhoz, elektromos járművekhez, napelempanelekhez és félvezetőkhöz hasonló eszközök gyártásához használatosak. Amerikába irányuló exportjuk embargója ugyan nem lenne halálos csapás, de az USA-t és szövetségeseit arra kényszerítené, hogy sietve találjanak más forrásokat.
A fenntarthatatlan adósságpályát gyakran gondolják Amerika Achilles-sarkának.
A kongresszus költségvetési irodája szerint a következő évtized valamely pontján a szövetségi hitelállomány kamatkiadásai valószínűleg felülmúlják majd a védelmi költségvetést. Mindeközben nem nyilvánvaló első látásra, hogy ki fogja megvenni az évről évre kiadott új államkötvényeket, ha közben a Fed mennyiségi szigorítást hajt végre.
Adhat ez Kína számára lehetőséget arra, hogy pénzügyi nyomást helyezzen az USA-ra?
Júliusban 970 milliárd dollárnyi államkötvényt birtokolt, ezáltal Amerika második legnagyobb külföldi hitelezője.
Mint azt gyakran megjegyzik, ha Kína úgy döntene, hogy eldobja államkötvényeit, az felvinné az amerikai kötvényhozamokat és lehúzná a dollárt, bár ezzel magának is fájdalmat okozna.
A nagyobb amerikai sérülékenység ugyanakkor inkább az erőforrások világában rejlik, mintsem a pénzügyekben.
Az USA régóta nem termelő gazdaság már.
Ehelyett a világ többi részének nagy importőrévé vált. Mint azt Matthew Suarez, az amerikai haditengerészet egy főhadnagya kiemeli az American Purpose-ben megjelent tartalmas esszéjében, ez az országot erősen függővé teszi a világ tengeri fuvarozóitól. „Az olajat és más ömlesztett árutételeket leszámítva”, írja Suarez, „a legtöbb nemzetközileg kereskedett áru a körülbelül 61 ezer hajó által szállított hatmillió konténer egyikében utazik. Ez az árufolyam a digitális információ hasonlóan robusztus párhuzamos folyamától függ.”
Nem szabad lebecsülni Kína egyre növekvő dominanciáját e területek mindkettejében. Peking Egy övezet, egy út kezdeményezése olyan infrastruktúrát teremtett, amely csökkenti a kínai függőséget a tengeri kereskedelemtől.
Mindeközben a Shanghai Westwell Lab Information Technology Co. gyors ütemben válik a legfejlettebb kikötő-üzemeltetési rendszerek vezető szállítójává.
CB Insight
Az ukrajnai háború emlékeztetőként szolgál arra, hogy a kereskedelem megzavarása létfontosságú háborús fegyver.
Emlékeztetett minket arra is, hogy egy nagyhatalomnak képesnek kell lennie a modern fegyverzet tömegtermelésére, akár hozzáfér importhoz, akár nem. A háborúban mindkét oldal megdöbbentő mennyiségű löveget és rakétát, valamint páncélozott járművet és drónt fogyasztott el. Bármely kínai-amerikai konfliktus kapcsán felmerül a nagy kérdés, hogy meddig bírná ezt az USA.
Mint Jackie Schneider, a Hoover Institutionben dolgozó kollégám kiemelte, mindössze „négy hónapnyi támogatás Ukrajnának … nagyrészt kimerítette a tartalékokat ezen fegyverekből, beleértve az amerikai Javelin-arzenál harmadát és az amerikai Stingerek negyedét.”
Jackie Schneider – Government Matters
A Royal United Services Institute szerint az a tüzérségi lőszermennyiség, amit az USA jelenleg évente gyárt, mindössze 10 napnyi-két hétnyi harchoz lett volna elég Ukrajnában a háború korai fázisában.
A Royal United Services Institute jelvénye – rusi.org
A védelmi minisztérium ipari kapacitásokról szóló 2022. februári jelentésében arra figyelmeztet, hogy a taktikai rakétákat, rögzített szárnyú repülőgépeket és műholdakat előállító amerikai cégek kibocsátásukat kevesebb mint felére csökkentették.
Mint arra másutt is rámutattam, az USA ma bizonyos tekintetben az 1930-as évek Brit Birodalmának helyzetében van.
Ha megismétli azon hibákat, amelyeket abban az évtizedben az egymást követő brit kormányok elkövettek, akkor egy fiskálisan túlfeszített Amerika nem tudja majd elrettenteni Oroszország, Irán és Kína születőben lévő, tengelyszerű kombinációját attól, hogy egyszerre kockáztasson meg egy háborút három színtéren: Kelet-Európában, a Közel-Keleten és a Távol-Keleten. A különbség csak annyi, hogy nem lesz olyan baráti ipari hatalom, aki „a demokrácia arzenáljaként” működhetne – ezt a frázist Franklin D. Roosevelt használta egy rádióadásban 1940. december 29-én. Ez az arzenál ezúttal az autokráciáknál van.
A Biden-kormánynak különösen ügyelnie kell arra, hogy ne folytasson Kína ellen olyan agresszív gazdasági háborút, hogy Peking Japán 1941-es helyzetében találja magát, amikor is nincs más reménye, mint elsőként lecsapni és reménykedni a katonai sikerben.
Ez igencsak veszélyes lenne, hiszen Kína helyzete ma messze erősebb, mint Japáné volt akkor.
Kissingert joggal aggasztják egy világháború veszélyei. Az első és második világháborút is megelőzték kisebb konfliktusok: az 1912-es és 1913-as balkáni háborúk, Abesszínia 1936-os olasz lerohanása, az 1936-39-es spanyol polgárháború, az 1937-es kínai-japán háború. Most úgy tűnhet, hogy Ukrajna orosz lerohanása jól megy a Nyugatra nézve. De a legrosszabb esetben hasonlóképp egy messze szélesebb háború előfutára lehet.
Kohán Mátyás
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
