Hogyan tudjuk a jelenlétet gyakorolni imádságaink során ingergazdag világunkban? Miért fontos azt kérni az Atyától, hogy „legyen meg a Te akaratod”? Milyen jelei vannak az élő, nem pusztán megszokásból végzett imaéletnek? – többek között e kérdésekről beszélgetett Matusek-Fekete Ágnes Csépányi Gáborral, aki november végén a Váci Egyházmegye papjainak, diakónusainak tartott lelkigyakorlatot.
Az alábbiakban részleteket közlünk a Váci Egyházmegye honlapján megjelent interjúból.
– A klasszikus definíció szerint az imádság párbeszéd Istennel (…) A fajtái szerint megkülönböztethetünk kérő, hálaadó, dicsőítő, engesztelő és közbenjáró imádságot. Ez nagyon szép, de ha megnézzük, mind arra irányul, hogy az ember mit tesz az imában, és olyan jó lenne arra is figyelni, hogy Isten mit cselekszik. Ahogy Avilai Nagy Szent Teréz megfogalmazta, az ima a lélek Istenhez emelése, baráti beszélgetés a szerető Úrral. Hangsúlyoznám, hogy fontosabb, Isten mit tesz az imában, hiszen az a vele való találkozásról szól (…)
Amikor ez a tér megnyílik, elkezdem megismerni azt, hogy ki vagyok én valójában Isten fényében. Az ima Istennek szánt idő és figyelem, és az Úrnak nem arra van szüksége, hogy műsoros estet adjak neki, hanem arra vágyik, hogy találkozzon velem, ehhez viszont szükség van arra, hogy elcsendesedjek, ami néha nagyon félelmetes lehet (…)
Gyakori jelenség, hogy egy hívő ember azt éli meg, akármit is mond, Isten nem szólal meg; olyan, mintha néma lenne.
„Nézd, az ajtóban állok, és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” – mondja Jézus. De ehhez ki kell nyitnom az ajtót, és be kell engednem őt, teret adva számára. Ha nagyon magammal vagyok elfoglalva, nem lesz számára hely.
és akkor máris a valóságnál járunk, ami alapján Isten meg tud szólítani. Nem ott szólít meg, ahol nem vagyok, hanem ott, ahol vagyok, mert ő az, aki van. Nem fogja rám törni az ajtót, hanem zörget, kopogtat, de rám bízza, beengedem-e, vagy sem.
(…) szabadon beszélgetni jobb, mint előre meghatározott dinamikák szerint, viszont kétségkívül vannak olyan minták, melyek abban segítenek, hogy elmélyüljön a beszélgetés. A népi imák, vagy amit a liturgia kínál számunkra, közelebb vihetnek Istenhez, és a szabadságom abban áll, hogy eldönthetem, beengedem-e ezeken keresztül Istent. Ha pusztán mechanikusan ismételgetek imádságokat, anélkül, hogy lélekben jelen lennék, kérdéses, hogy van-e értelme az egésznek. De
A rózsafüzér Jézus életének titkait szemlélő ima. Vannak, akiknek segít a ritmikus ismétlődés, és Szent Ignác is javasolja azt az imamódot, amikor egy szentírási szakaszból kiválasztok egy-egy számomra jelentőségteljes szót vagy szókapcsolatot, majd a légzésem ritmusának megfelelően ismételgetem azt, így mélyítve az imádságom.
(…) „még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk, a Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal”. Hogyan lehet megengedni, hogy a Lélek imádkozzon bennünk? Mi az, amit tényleg érdemes kérnünk Istentől?
Isten a világot a saját dicsőségére teremtette, arra, hogy abba az isteni rendbe, szépségbe, jóságba és igazságba, ami ő maga, beépüljünk. Így ezzel a kéréssel valójában annak a vágynak adunk hangot, hogy ő legyen az Úr fölöttünk, és ne más.
Ha tehát azt kérem, hogy „Legyen meg a te akaratod”, azért fohászkodom, hogy a lehető legnagyobb szabadsági fokkal éljek, ami csak létezik, amire teremtettem. (…)
Például, amikor vezetek, befogadhatom az anyósülésre Jézust, és beszélgethetek Vele az út alatt.
Lehet, hogy valaki akkor tud jól kapcsolódni Jézushoz, ha elmegy biciklizni, és leteker 40 kilométert; akkor tegyen így bátran. Azon viszont érdemes elgondolkodnunk, hogy mit jelent minőségi időt fordítani a másikra. (…)
Úgy érkezik, ahogyan azt Ady írja; „mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten”. Ez viszont nem azt jelenti, hogy ne lenne fontos Istennek kijelölt időt dedikálni a napunkból. (…)
Jézus azt mondja: „jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket” – vár tehát ránk, arra, hogy a szívén megpihenjünk. Az első lépés az lehet, hogy
Leülünk, és elkezdünk az Isten jelenlétébe helyezkedni, átgondolni, hogy amit teszek, azt kiért teszem, mi köze van az üdvösséghez, Jézushoz, és egyáltalán hozzám. Így elkezdek lelassulni, teret biztosítani az Úrnak,
– ezek a tevékenységek csak szétszednek, és szorongóvá, agresszívvá tesznek, ráadásul nehezen fogok tudni kapcsolódni másokhoz, mert csak a saját problémáimat látom majd.
A Szentírásban többször olvassuk, hogy Jézus fölment egy hegyre imádkozni. Vajon miért tett így? Kíváncsi voltam a módszerre, így kipróbáltam, és minden alkalommal azt tapasztalom, hogy
Rengeteg feszültség jön ki belőlem a mozgás által, miközben a horizont egyre tágul. Ami lentről még egy hatalmas hegynek látszik, amit meg kell mászni, a csúcsról visszanézve már nem is tűnik nagynak. Ráadásul a hegy illeszkedik a környezetbe, és láthatom, hogy a horizontnak csak egy része, nem a fő pontja. Mindezeket megtapasztalva a szívem is kinyílik, és összefüggéseket ismerek fel az életemben. Hála születik a szívemben azért, amit a fizikai és lelki szemeimmel láthatok, és a hálával párhuzamosan megjelenik a dicsőítés. Talán ezért jó időnként felmenni egy hegyre, valóságosan vagy képletesen, hogy onnan Jézussal lássam a dolgokat, egy magasabb perspektívából. A félelem, a hajsza, a szorongás mindig beszűkíti a látószögemet, és egy idő után ezek kezdik el uralni az életem. De amikor belépek a hálaadás légkörébe, és jobban figyelni kezdek arra, ami van, és amit az Úr már megtett az életemben, semmint inkább arra, amit még nem, akkor a megajándékozottság légköre kezd el uralkodni rajtam, és felfedezem, hogy én az Úr szeretettje vagyok, hiszen rengeteg dolgot kaptam tőle. (…)
Amikor leeresztem az álarcom, sebezhetővé válok, de mégiscsak akkor jönnek létre megrendítő találkozások és érnek felismerések. Gyakran az ima együtt jár a rácsodálkozással, érzelmi érintődéssel, katarzissal. Néha pedig ezek nem történnek meg, csak később, akár az imán kívül, vagy amikor az esti lelkiismeretvizsgálatban Jézussal visszatekintek a napomra. Ezek az apró meglátások, felismerések azok, amelyek élővé teszik az imaéletem, amelyek által bizonyossá válik, hogy valóságos kommunikáció zajlik Isten és köztem. Lehet ez
Ha abban a pillanatban nem is látom, de utólag a gyümölcsökről meg fogom ismerni, valóban a Szentlélek súgott-e nekem. Úgy is mondhatnám, hogy az ima megállás és reflektálás a valóságra, Isten jelenlétében. Vele együtt zajló visszatekintés.
(…) Nagyon fontosnak érzem tudatosítani, hogy Isten vágyik ránk. Tele van a Biblia erről szóló igékkel. Nemcsak, hogy megteremtett minket, ő kapcsolatba is akar lépni velünk. Amikor Ádám és Éva elbukik,
és kérdezi: „Ádám, hol vagy?”. Amikor a választott nép honfoglalása zajlik, és Józsue ott áll, hogy bevonuljon az Ígéret földjére, azt mondja neki a szerető Isten, hogy ne félj, és ne aggódj, mert veled leszek, bármerre mész. Ő az, aki kivezet minket a rabság földjéről, és az Ígéret földje felé hív folyamatosan; aki nevünkön szólít: „ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” vagy máshol: „drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek”. Újra és újra kifejezi, hogy velünk akar lenni: „vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek”, vagy mikor azt mondja: „szomjazom”. Isten velünk akar lenni, és a részéről megvan a készség arra, hogy amikor felé fordulunk, valós párbeszéd alakuljon ki. Sokszor rajtunk múlik, hogy ez megtörténik-e, vagy sem, hogy fordítunk-e rá figyelmet, időt és energiát. Ha pedig félek felé fordulni, akkor el tudom-e ezt mondani neki, vagy ha vágyom arra, hogy találkozzam az élő Istennel, de valamiért nem megy, ki tudom-e ezt fejezni neki?
Forrás és fotó: Váci Egyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
