Gérecz Imre OSB liturgikus jegyzetét olvashatják.
A Hittani Dikasztérium december 18-án Fiducia supplicans (FS) címmel nyilatkozatot adott ki az áldásokról. Mivel a dokumentum a rendezetlen kapcsolatban élők speciális helyzeteit is érinti, heves fogadtatásra talált. Bár elsősorban a nem liturgikus áldások lelkipásztori értelmezéséről szól, az áldás természetének mélyebb megértése érdekében hasznos, ha figyelmünket a liturgiában adott áldások vizsgálatára fordítjuk. Mit tanít az Egyház liturgiája az áldásokról?
„Az Úr legyen veletek!” Ez az egyik legősibb és leggyakoribb áldás. A Szentírásban így kívánják Isten erejének ajándékát Gedeon számára (Bír 6,12), és kitartást Júdának a küzdelemben (2Krón 20,17). Ezekkel a szavakkal szólítja meg Boáz a Ruttal aratókat (Rut 2,4).
Szent Ágoston hangsúlyozza, hogy a liturgiában ezek a szavak Krisztus közelségét fejezik ki, aki feltámadása után az Atya jobbján sem távolodik el szívünktől (62. beszéd), hanem jelenlétével beteljesíti ígéretét, miszerint velünk marad a világ végezetéig (395. beszéd). Nagy Szent Albert kiemeli, hogy nemcsak a feltámadt Krisztus jelenlétének hitét fejezzük ki és kívánjuk ezzel az ünneplő közösségnek, hanem azt is, hogy az Úr (Dominus) Isten házának (domus Dei) fejeként ma is gondoskodjon rólunk, akik hozzá tartozunk (Liber de sacrificio missae II,1,2).
Az eucharisztikus ünnepléskor ez a néhány szó elhangozhat a gyülekezet köszöntésekor, az evangélium felolvasása előtt, a prefációt bevezető párbeszédben és a liturgia végén.
A liturgia vezetője mindenkit megszólít. Jónás prófétához hasonlóan ő sem válogathatja meg, hogy kiknek hirdesse Isten Igéjét, és emberhalászként nem ő határozza meg, kiket vonz magához az Úr, amikor szolgáival kivetteti a hálót.
Fotó: Lambert Attila (archív)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
