Ferdinandy György író e héten ünnepelte 86. születésnapját.
A Miamiban élő szerző már két éve nem tért vissza budapesti házába, de az írásról, az emlékezésről nem mondott le. Új prózáit tartalmazó kötete, a Tambo a nyáron, leghíresebb munkája, a Szerecsenségem története pedig 33 év elteltével ősszel másodjára is megjelent.
Bármelyik kötetét veszi kezébe az olvasó, nem tudja letenni. Könnyedén ír, mégsem súlytalanul. A mostanában megjelent könyveiben visszatérő témája a saját élete: gyermekéveitől öregkoráig, de a múltidézés nem unalmas. Hogyan is lehetne az, hiszen az 1935. október 11-én született Ferdinandy György még saját élményként mesélhet Budapest ostromáról, a világháborút követő, őt nem sok jóval biztató hazai átrendeződésekről, amelyek elvezettek az 1956-os forradalomig. Pont akkor vették fel – három felvételizés után – az ELTE bölcsészkarára. A forradalom bukása után jobbnak látta elhagyni az országot. Emigrált, vagy ahogy akkoriban mondták, disszidált. „Úgy éltem le az életemet, hogy nem volt házam és hazám. Lakó voltam három kontinensen. Más szóval, volt lakhelyem, postai címem. Otthonom annál kevesebb” – írja a Könyv a világ végén című 2020-as kötetében.
Az egész élete olyan, mint egy kalandregény. Szüleivel egy Sas-hegyi házban laktak, majd a háború után a garázsban, a kecskével kellett meghúzniuk magukat, mivel az épületbe beköltöztek az ÁVO-sok. Az általános iskolában Sztankay István, a nemzet színésze volt az osztálytársa, utána a Budapesti Piarista Gimnázium növendéke lett, onnan az utolsó évben eltanácsolták. Magyarán kirúgták, mert súgott a társainak, puskázott, gúnykölteményeket írt, és „alternatív” órák keretében szórakoztatta a társait. „Rosszkor születtem – írja a Könyv a világ végén című kötetében –, családomat osztályidegennek, a nép ellenségének nyilvánították az Illetékesek.” Bár sikerült leérettségiznie állami iskolában, az egyetemre nem vették fel. Végre harmadszorra sikerült, de alighogy megkezdte tanulmányait az ELTE magyar–francia szakán, kitört a forradalom, amelyhez az egyetemisták is lelkesen csatlakoztak. Látva, hogy nincs esélyük a győzelemre, többedmagával elhagyta a hazáját, és egy ausztriai kitérő után Franciaországtól kért menedéket. Kőművesként kezdte, majd orosz fordításból és könyvek eladásából élt, végül felvették a strasbourgi és a dijoni egyetemre. 1969-ben irodalomtörténeti doktori címet szerzett a Strasbourgi Egyetemen, de 1964-től, kisebb megszakítással, 2000-ig a Puerto Ricó-i Egyetem tanáraként oktatta a hallgatókat.
„Idővel sok mindent megért az ember – írja a Fájó holnapok című könyvében. – Én is csak most, nyolcvanévesen ismertem meg apámat. Most jövök rá, hogy mi történt annak idején, a múlt század közepén, vele és velem.” Holott az első emlékei pont olyanok voltak, mint bármelyik békebeli gyereké. Apa reggelizik, dudorászik, tornászik a mosdó csészéje előtt. Tőle tanult meg gargalizálni fogmosás után, ezt a szokását megtartotta: három fia is eltanulta tőle. (Egyetlen lányáról itt nem szól.)
„Hétvégén moziba, vasárnap reggel matinékra vitt el apám. Vele láttam a Gül Babát, az Egy szoknya, egy nadrág és a Pepita kabát című Latabár Kálmán-filmeket. A vetítések szünetében szétnyílt a plafon a nézőtér felett, és mi együtt, kéz a kézben bámultuk a csillagos eget.” Aztán hirtelen romlásnak indult az idillikus békevilág. Apának nyoma veszett, a háború elérte a fővárost is. Az iskolát bezárták, nagyapja életét vesztette egy bombatámadásban. Apáról hír érkezett: él, a pesterzsébeti OTI főorvosa, de mire eljutottak a találkozásig, már csak tolókocsiban ülve láthatta viszont az apját. Kiderült, hogy az ostrom utolsó napjaiban zsidókat mentett és nyomorékká verték a nyilasok. A fia minden vasárnap meglátogatta, később, amikor áthelyezték egy szanatóriumba a Dunakanyarban, biciklin kerekezett el hozzá.
„Így nőttem fel, és így hagytam őt magára, amikor 1956 decemberében, a bukott forradalom után én is a nyakamba szedtem a világot, és Galliában folytattam – ezt így mondtuk – a tanulmányaimat.” Hiába küldte apjának a legújabb gyógyszereket, hiába próbálkozott hazajönni, nem kapott beutazó vízumot. Amikor végre találkozhattak, már a végét járta. Megrendítően ír utolsó találkozásukról: „Így láttam utoljára apámat. Csíkos pizsama a hátán, a fal felé fordulva zokog.” Utána már csak a temetésére kapott vízumot. Mióta hazatelepült, már csak a sírját látogatja. „Én pedig mesélek. Elmondom, újra meg újra, a kettőnk életét. És nem húzom vissza soha többé a kezéről a kezemet.”
Bár 14 évesen írta az első novelláját, nem érzett hivatástudatot az írásra. Igaz, akkor még nem érett meg arra, hogy szavakba öntse, papírra vesse formálódó gondolatait és felgyülemlő élményeit. Érettségi után buszkalauzként, sofőrként dolgozott, mire felvették az egyetemre, belecsöppent a forradalomba. Az egyetemen eltöltött rövid idő alatt Füst Milán volt az egyik tanára, tíz év múltán az ő regényét, A feleségem történetét javasolták irodalmi Nobel-díjra. Akkoriban mindenki meg volt győződve arról, hogy megkapja a legrangosabb irodalmi kitüntetést. Nem így történt. Paszternak Zsivágó doktorát tüntették ki. Viszont már a jelölés felcsigázta az érdeklődést, gyorsan több nyelvre is lefordították Füst valóban zseniális regényét. Ferdinandy nagyon gyengének tartotta a francia fordítást. Amikor Strasbourgban elhatározta, hogy megírja a saját ’56-os élményeit, kiderült, hogy ő sem tud jól franciául. Az egyetem egyik francia hallgatóját kérte meg a szöveg javítására, mondatról mondatra. Utána új témát választott: az emigránsok sorsát. „Az újságírásról a novella felé húzódtam, lassan, mint a bokaficam.”
Meglepetésére a novellákat barátai kiadták: L’île sous l’eau (Sziget a víz alatt; magyarul soha nem jelent meg) címen. Akkor éppen egy madagaszkári küldöttség tartózkodott Strasbourgban, és bár fogalmuk sem volt, mit takar a hangzatos cím, minden példányt felvásároltak. Később díjat is nyert ez a könyv, a francia hölgy, aki segített javítani a kéziratokat, hozzáment feleségül. Később elvált tőle, aztán újból összeházasodtak, aztán megint elváltak, így ment ez egy jó darabig. Mindez addig húzódott, míg az író tanári állást nem vállalt a Puerto Ricó-i egyetemen. Felesége, Colette a szigetre is követte, de nem maradt sokáig.
Csakhogy ott már nem franciául, hanem spanyolul kellett boldogulni. Ekkor eladták mindenüket, beültek a kocsiba, és elindultak nyelvet tanulni Barcelonába. Amikor kiderült, hogy ott a nyelv nem spanyol, hanem katalán, ismét összepakoltak, és vándoroltak tovább. Végül sikerült időben megkezdeni a tanítást a Puerto Ricó-i egyetemen. Ilyen viharokat kevés házasság él túl. Ferdinandy és a francia asszony háromszor váltak el. Az utolsónál a bíró nem állta meg, hogy rákérdezzen: ugyan miért játsszák el ugyanezt már harmadszor? A feleség válasza: „Kénytelen voltam hozzámenni, mert mindháromszor gyereket vártam tőle.” Második felesége egy kubai nő, María Teresa, akivel négy évtizede élnek házasságban. Együtt fordítottak a közelmúltig, kapcsolatukról mindent elmond Kagylócska című könyvében. Az író második házasságában találta meg azt a társát, aki gondoskodik róla, aki számontartja az összes unoka és dédunoka nevét, aki kitart mellette jóban, rosszban. Meghitt viszonyukra jellemző, hogy a férj Hófehérkének becézi a feleségét.
Ferdinandy irodalmi életműve olyan kalandos, mint az élete. Vándorlás: három földrész és irodalmi műfajok, valamint az emlékei között. 1946: éhező pesti gyerekeket visz Belgiumba a Vöröskereszt. A különvonat a Keleti pályaudvarról indul, átgördül a romokban heverő Németországon. A főszereplő egy tizenéves kisfiú, Gyuri, aki egy vidéki gyáros családjába kerül. Felfedezi a gazdag Nyugatot. Keresi a helyét ebben az új világban. Szerelmes egy belga leánykába. Beolvadási kísérletektől a hazatérésig, hat hónap története. Így, ezzel a filmforgatókönyvvel (!) kezdődik a Tambo című, idén nyáron megjelent könyve. Ebben olvashatunk, már nem szépítve a dolgokat, a házasságairól. A párizsi papa címszó alatt betekinthetünk első házasságába. Megismerjük első feleségét, a francia lányt, akit kinézett magának. Jó családból származott. Ő intézte közös dolgaikat, ezért az író figyelmét elkerülte valami: miért nem beszélnek a lány édesapjáról? Rákérdezve kiderült, hogy leendő anyósa nem özvegy, a férje Párizsban él, és tanár a Sorbonne-on. Miután jövendőbelije vonakodva, de elkísérte a fővárosba, furcsa dolgokat észlelt. Addig úgy érezte, hogy a franciák lelkesednek az ’56-os forradalom hőseiért, most felfedezte, hogy a francia baloldal úgy tekint rájuk, mint a szocializmus sírásóira. A párizsi papa kommunista volt. Nem szerette a magyarokat.
Más. Ez a címe a Kagylócska kötetéhez fűzött kiegészítő jegyzetnek, amely a Tambo egyik novellájaként olvasható. Ebből megtudhatjuk, hogy második felesége, a kubai, de Amerikában élő asszony nem érti a nálunk legenyhébb, mindennapos vicceket. Más korosztály, más kultúrkör, más kontinens. A nyelvi különbség is elválasztja, mintsem összekötné őket. Igaz, nem teljesen pontos, hogy csak különbség akad közöttük, mert ahogy megismerte Kagylócska környezetét, rájött, hogy azonos a sorsuk. „Végül is azonos volt a sorsunk. Száműzöttek voltak ők is, és itt, az Államokban kezdtek ők is új életet. Összetartottak, és engem is befogadtak. (…) Minden megváltozott körülöttünk. Ő is. Még a macskáimat is megszerette, mióta ő ad enni nekik. Ez az, amit a Kagylócskáról szóló könyv végén még el kellett volna mondanom. Így már igaz, hogy ami itt áll, egy szerelem története. A szeretet a szó, ami a régi könyvből hiányzik. És ami most betölti az életemet.”
Mi Ferdinandy számunkra? Ismerős idegen? Távoli barát? Krónikásunk vagy lelkiismeretünk? Meglehet, de az is biztos, hogy sokan „szerecsennek” látták a rendszerváltás idején. Nálunk most, ősszel jelent meg a Szerecsenségem története című, eredetileg 1988-ban kiadott kötetének második kiadása. Így már nemcsak a „regényes életű” Ferdinandy, hanem az „érett író” Ferdinandy is közelebb kerül hozzánk.
Noha az író gyakorta tekint vissza a korábbi műveire, néha egy-egy mondatot átír vagy meghúz, most nem történt érdemleges változtatás ebben a könyvében. Az viszont elgondolkodtató, hogy írásai nagy késéssel érkeztek hozzánk, és a „régi” kötete most újdonságnak számít. Kevesen tudják, hogy a szerző már 1960-ban sikert aratott, első, francia nyelven írt novelláskötetével. Ezt követte Az év egyetlen napja című elbeszéléskötete, ezt a legrangosabb francia irodalmi kitüntetéssel, Saint Exupéry-díjjal ismerték el. Első magyar prózakötete 1965-ben, Münchenben jelent meg, Futószalagon címmel. 1987-ben hazatért, 1988-ban a Magvető publikálta első hazai könyvét, a Szerecsenségem történetét. 1993-ban A francia vőlegény című műve megkapta az Év könyve elismerést. Ebben az évben tartották a Hurrikán című egyetlen színdarabjának premierjét, amelyet Juhász Dósa János rimaszombati újságíró rendezett. A Szerecsenségem történetének sikeréhez nagyban hozzájárult az író trópusi lakhelyének egzotikuma, ami számtalan tévedést, elírást okozott a korabeli sajtóban. A könyv megjelenését beharangozó cikkek ilyen címeken jelentek meg: Budapesttől a trópusokig, Magyar író Puerto Ricóból. Gyakran elírták a borítón a szerző nevét: Ferdinándynak – „á” betűvel, holott helyesen Ferdinandy a vezetékneve. Magát a címet is elvétették: Szerencsétlenségem története lett a Szerecsenségem történetéből. Ezt leszámítva a könyv sikertörténet, tízezres eladással.
A megjelenés után Ferdinandy visszaköltözhetett régi házukba, de a vándorlás nem szűnt meg. Kétlaki életet folytat Miamiban és Budapesten, bár szülővárosában már két éve nem járt. A Könyv a világ végén című kötetének előszavában ezt írta: „(…) a családom – ha ugyan az én esetemben lehet családról beszélni – nem volt egy hagyományos família. Nagyfiam, Michel Washington mellett él, lányom Abu-Dhabiban. Tőlem tízezer kilométerre, mert én itt húztam meg magam, a régi sashegyi házban, kettejük között, félúton. Vince fiam is odaát él, a szigetvilágban. Jorgito, a negyedik pedig, két bátyja között, Floridában. Ő is félúton. Azt szoktam mondani, hogy benépesítettem a földet. Úgy, ahogy erre a Biblia biztatott. (…) Én, az apjuk, inkább már csak az anyanyelvemen tudom kifejezni magamat. Azon is egyre nehezebben, az egymást követő kisebb-nagyon agyi infarktusok miatt. Hogy megértsék, ezt az üzenetemet is le kell majd fordítanom.”
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
