Nem véletlenül gerjedtek rá a világ progresszívjei a bevándorlás, a migráció és az átjárható határok témáira.
A hagyományos ipari munkásosztály megszűnésével, vagyis annak polgárosodásával megszűnt az a végtelenül primitív, halmozottan deprivált, emberalatti létben tengődő széles társadalmi réteg, akik állítólagos érdekeire hivatkozva a haladóknak lehetőségük nyílt időről időre, többnyire brutális erőszakkal megragadni egy-egy ország feletti hatalmat és belekezdeni gonosz elméleteik kivitelezésébe. Most abban reménykednek, hogy a tömegesen megjelent új európaiak integrálhatatlansága és beilleszkedési képtelensége nyomán megszületik az ideális új proletariátus, akiknek se a munkaerőpiacon, se a kishölgyeknél nincs esélyük, viszont iszonyúan tudatlanok, erőszakosak és szexuálisan kiéhezettek ahhoz, hogy a soron következő patkánylázadás derékhadát alkothassák.
Ahogy a szifilisztől félbolond Lenin fogalmazott: a proletariátusnak nincs hazája. Kusza, zavaros gondolatai az osztályhelyzet és az eszme határok nélkülisége körül járhattak – már amikor nem a németektől kapott pénzt számolgatta. A kora 20. század internacionalistái szerint az osztályhelyzet, a materiális lét inkább határozza meg a tudatot, mint az ún. felépítmény, és egy német meg egy orosz munkás közelebb áll egymáshoz, mint a saját nemzetük polgáraihoz, arisztokratáihoz. Ezt az elméletet persze a lengyel függetlenségi harcok során a gyakorlatban is megcáfolták az illetékesek, mivel a lengyel munkás mégis inkább az ellene kivezényelt orosz munkásra fogta a puskáját, mint az állítólagos burzsoá elnyomóira, de az olyan apróságok, mint a valóság soha nem zavarták a képzett ideológusokat.
És noha már az kiindulópont is buta babonának, elmebeteg képzelgésnek bizonyult, az elvtársak az elvetése helyett továbbfejlesztették, és mára eljutottunk odáig, hogy a proletariátusnak azért nincs hazája, mert bárhova mehet, ahova kedve szottyan, és a célországnak, a sanyarú osztályhelyzetükre való tekintettel, kötelessége beengedni, befogadni őket.
A német és a francia példákon nyomon követhető, hogy az új telepeseknek mi lesz a sorsuk. Németországban a kb. 2 millió friss bevándorlóból alig pár ezren dolgoznak, néhány tízezren pedig különböző „továbbképző” programokon vesznek részt, hátha valamire alkalmasak lesznek később az írás-olvasás tudományának és a német nyelv elsajátítása után. Ezeket persze a fake news média több százezres foglalkoztatottságnak és sikernek állítja be, azt hazudva, hogy aki a pénzjutalomért cserébe egyszer beregisztrált egy nyelvtanfolyamra, az elhelyezkedett a német gazdaságban.
Itt-ott kisebb melókat vállalnak, főleg az etnikumuknak megfelelő kebabosoknál és utcai árusoknál, de inkább kisebb-nagyobb stikliket követnek el, lopnak, rabolnak, kábítószert árulnak.
A nyugati haladó értelmiség és az ismét a kommunizmus felé tájékozódó baloldali pártok pedig mindebből azt a következtetést vonják le, hogy a többségi társadalom kirekeszti őket, szegények azért kezdenek bandákba verődve bűnözni, mert a bennszülött őslakosok nem adtak nekik lehetőséget az integrációra. Mintha csak a ‘90-es évek SZDSZ-ét hallanánk. És persze nem az integráció felé terelik őket, nem kényszerítik őket a beilleszkedésre, hanem az áldozati mivoltukat hangoztatva lázítják őket az – egyelőre még – többségi társadalom ellen.
El fogják venni az évszázadok alatt felhalmozott vagyont a butácska nyugatiaktól, el fogják ragadni az országukat, cserébe szavazataikkal hatalomba segítik a biztonságos zöldövezeti villákból kommunizmusról ábrándozó elmebetegeket. Nekik meg ez megfelel, hiszen saját család helyett az egész világot fogadták örökbe. Az új proletariátusnak még nincs hazája, de majd lesz.
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
