Mondják, az élet nagy forgatókönyvíró. Van úgy, hogy szépen rendben eltervezünk valamit, aztán az élet egészen mást hoz. Mint Erzsébet esetében, aki tizenévesen eltervezte, hogy rendezett családi életet él majd, legalább nyolc gyerekkel. A teremtő azonban úgy gondolta, Erzsébetnek kevés lenne a nyolc gyerek, így adott neki sokkal többet.
1995-ben végez a pozsonyi konzervatórium hegedű szakán, sikeres karrier előtt áll, ám úgy érezi, ez nem elég, valami hiányzik az életéből… és beiratkozik a nagyszombati teológiai egyetemre. Matus Erzsébettel, a Miasszonyunk Női Kanonokrend nővérével beszélgettünk, vagy ahogy többnyire ismerik: Betka nővérrel.
A művészek kapcsán az embernek inkább a bohém életstílus jut az eszébe, nem a puritánság. Mégis hogyan lesz egy huszonéves hegedűművészből apáca?
Nem tudok erre egyértelmű választ adni, mert ezt nem igazán lehet megmagyarázni, számomra is rejtély. Nem úgy történt a dolog, hogy egy reggel azzal ébredtem, apáca leszek. Konzervatóriumban tanultam, aránylag bohém életet éltem, a koncertek után a többiekkel eljárogattunk szórakozóhelyekre, vagyis egyáltalán nem így terveztem az életem. Valami azonban történt velem úgy 19-20 éves koromban. Egyszer például, amikor a bayreuthi Wagner-fesztiválon voltunk, az egyik barátnőm rendszeresen minden reggel eljárt misére, és nagyon vágyott arra, hogy misszionárius legyen.
Ez is hatással volt rám, aztán az egyik dolog hozta a másikat, és egyszer csak úgy éreztem, imádkozni akarok otthon egyedül, zsoltárokat… egyfajta személyes kontaktusra volt szükségem Jézussal.
Úgy éreztem, nem elég, hogy vasárnaponként eljárok a templomba. Alig vártam, hogy esténkét hazaérjek, és kinyissam a Bibliát, minden nap zsoltárokat imádkoztam, rengeteget olvastam a szentek életéről.
És senkivel sem beszélt arról, mi zajlik önben legbelül…?
Úgy 8-9 hónapig azon gondolkodtam, nem kellene-e az életemet Jézusnak szentelnem? Rettenetesen erős egzisztenciális kapcsolatot éreztem, szinte majd megőrültem, ezért senkinek nem is beszéltem róla, mert féltem, hogy kinevetnek, vagy azt hiszik, megzavarodtam. Az apácákkal úgy kerültem kapcsolatba, hogy egyszer elhívtak a Miasszonyunk-templomba a gyerekekkel játszani. Aztán egyszer csak valami megtört bennem, és azt mondtam magamnak: micsoda hülyeség ez, hogy a 20. században valaki apáca akar lenni, ebből elég! Ezt követően három évig úgy éltem, hogy el akarom ezt az egészet felejteni, férjhez megyek, gyerekeket szülök… De az apácákkal továbbra is kapcsolatban maradtam, és minden nyáron vagy lelki gyakorlatra mentem Ausztriába a karmelitákhoz, vagy egy franciaországi útra a Lisieux-i kis Szent Teréz megismerésére.
Belső harc dúlt bennem: nem akarom, félek tőle, de végül úgysem lehetett leküzdeni, s eljött a pillanat, amikor bejelentettem a szüleimnek.
A döntésemben az is hátráltatott, hogy van egy fogyatékkal élő testvérem, akivel nagyon szoros a kapcsolatom, és úgy gondoltam, önző dolog lenne tőlem mindent itt hagyni. Amikor aztán egy ebéd előtt bejelentettem, apám azt mondta, hol lesznek akkor azok az Ezékielek meg Ézsaiások? Ilyen neveket választottam ugyanis a leendő gyerekeimnek (nevet). Anyám meg csak annyit mondott: „én ezt tudtam”. Az ebédből semmi sem lett, mert mindenki sírva fakadt, anyám pedig bezárkózott a hálószobába, és estig ki sem jött onnan. Azzal próbáltam a szüleimet megnyugtatni, ha mégsem sikerül, mindenképpen hazajövök. De ez máig nem történt meg…
Hogyan változott meg az élete, miután belépett a rendbe?
A Miasszonyunk zárdatemplomban gyerekekkel foglalkoztam, zenéltem a miséken, vezényeltem a gyerekek kórusát. Néhány hónap múlva azonban úgy éreztem, mintha ez a bejáratott életmód már nem adott volna válaszokat.
Aztán lehetőségem nyílt két hónapra Franciaországba menni, ahol kapcsolatba kerültem a francia Miasszonyunk apácákkal, s a nővérekkel való beszélgetések, a rend alapjainak a megismerése végképp meggyőzött arról, hogy ezt a rendet válasszam.
Nem maradtam azonban a zárdában, bár hálás vagyok azért a másfél évért, amit ott töltöttem, hiszen sok mindent tanultam ott, de nem ezt az utat választottam. Egy évig a zalaegerszegi Mindszenty József Általános Iskola és Gimnázium Kollégiumában voltam, ahol hittant tanítottam tízéves gyerekeknek. Egy emeleten laktam a kollégista lányokkal, aminek köszönhetően közelebbi kapcsolatba kerülhettem ezekkel a tizenéves lányokkal, sokat beszélgettünk, máig vannak közöttük barátaim, akikkel a közösségi hálón keresztül is tartjuk a kapcsolatot. Kapcsolatban maradtam az iskolával is, idén is jártam már náluk kétszer. Az iskolaigazgatónak nagyon tetszenek a mi tanítási módszereink, és ragaszkodik a rendünkkel való együttműködéshez. Zalaegerszeg után még egy évig Franciaországban voltam, majd pedig Brazíliába mentem, ahol aztán 16 évig maradtam.
Milyenek voltak a kezdetek? Más kontinens, más emberek…
Bevezetőül talán elmondanám, hogy mi ugyan szerzetes nővérek vagyunk, de egyben tanítók is, és apácaruhát sem hordunk, Boldog Alexia Anyánk is csak a halála előtt három évvel vette fel az apácaruhát. De Brazíliához visszatérve elmondanám, hogy én már a konzervatóriumban is nagyon szerettem a brazil zenét, és az volt a vágyam, hogy megtanuljak portugálul. Ez volt tehát a nem igazán keresztényi indíték, hogy igent mondtam Brazíliára. Azon a napon, amikor a pozsonyi zárdát elhagytam, találkoztam az általános rendfőnök asszonyunkkal, aki megkérdezte, hogyan tovább. Én meg azt válaszoltam, hogy szívesen elmennék például Brazíliába a rendünkhöz.
Így kerültem ki 2000 februárjában hat hónapra Brazíliába, majd 2004-ben másodszor is ugyanarra a helyre. Sokkoló volt a hatalmas hőség, a bűz, a pléhházak látványa a favelában.
Nem tudtam aludni, és azt hittem, nem bírom elviselni ezt a látványt, a tehetetlenség érzése lett rajtam úrrá, nem tudtam elképzelni, hogyan lehet így élni a 21. században. Aztán persze kikecmeregtem ebből a kulturális sokkból, beljebb kerültem a szárazföldre, úgy, hogy nem ismertem a nyelvet. Délelőtt négy órát a nyelvet tanultam, délután meg este pedig a gyerekekkel játszottam kint az utcán.
Mit tudott ezeknek a gyerekeknek megtanítani? Eltartott egy darabig, amíg befogadták?
A rendházunk az északkeleti régióban, a 280 ezer lakosú Juazeiro do Norte külvárosában van. Régen ez volt a város egyik legszegényebb és legelátkozottabb része, később azonban javult a gazdasági helyzet itt is. Rendünk nővérei kezdetben két osztályt létesítettek itt az írástudatlan felnőttek számára, ám később, mivel nagy volt az érdeklődés, óvoda is létesült a rendházunk mellett.
Az első dolog, amit megtanultam, hogy először is le kell csendesednem, figyelni és hallgatni őket. A gyerekeket és a felnőtteket is. Én ugyanis nem vagyok messiás, aki meg tudja változtatni a helyzetet.
Azért jöttem ide, hogy együtt éljek velük, a társadalom perifériájára szorult emberekkel. Nekik is van nevük, vannak kedvteléseik, s minél többet figyelek rájuk és hallgatom őket, annál többet tudnak ők is megtanítani nekem azokból az elemi emberi értékekből, amelyeket mi, európaiak automatikusnak veszünk. Például azt, hogy mekkora értéke van egy pohár víznek. Mivel én nagyon szeretem a gyerekeket, szeretek velük játszani, bolondozni, így nem volt nehéz közelebb kerülnöm hozzájuk. De kezdetben még azt is meg kellett tanítani nekik, hogy pontosan járjanak a foglalkozásokra, apró ajándékokkal motiváltam őket. De én is sokat tanultam tőlük, beigazolódtak a brazil nővérek szavai, akik egyébként sokat segítettek nekem, amikor azt mondták: „figyeld meg, hogyan térítenek meg bennünket ezek a szegények”.
Segítettek a zenei tapasztalatai is a közeledésben?
Végeztem is egy zenei kísérletet velük, kiválasztottam négy gyereket, és elkezdtem őket zongorára tanítani. Hetente háromszor az egész délutánt együtt töltöttük, később hegedülni is tanítottam gyerekeket, és volt egy gyerekkórusom is. De ezeket a zongorára járó gyerekeket nagy kihívásnak tartottam, írástudatlan, rendkívül szegény szülők gyerekei voltak. Öt-hat év múlva már Schumannt, Csajkovszkijt és Beethovent meg Bartókot is játszottak, de mindig játszottak brazil zeneszerzőktől is. Sao Paulóban, mondjuk, akár a konzervatóriumban is folytathatták volna.
De az én célom ezzel nem az volt, hogy virtuózokat neveljek belőlük, hanem az, hogy lefoglaljam őket és ne legyenek csavargók. Olyan emberekké váljanak, akik be tudnak illeszkedni a társadalomba, s kialakuljon bennük a meggyőződés, hogy ha igyekezni fognak, változtatni tudnak az életükön.
Más kérdés, hogy Brazíliában sajnos nem minden esetben érvényesül az elv, hogy „ha tanulok, akkor többre viszem”.
Miben változott meg az ön élete, felfogása a Brazíliában töltött éveknek köszönhetően?
Először is, más teológiai nyelvet ismertem meg ott. A szegénység, a kétségbeesettség, a társadalmi igazságtalanság ellenére a brazilok örülni tudnak az életnek és dicsérni tudják Istent. Ellentétben velünk, akik elfelejtettük a jelent jobban megélni. Egy spanyol teológus szerint a valóságban van az üdvösség, abban a valóságban, amely megmutatkozik nekünk, amit nem keresünk. Ha ezt megértjük, és minél inkább megéljük a valóságot, annál inkább örömöt fogunk látni benne, nem szenvedést. Úgy érzem, erre tanítanak bennünket a szegények, akik a nehéz körülmények között is meglelik az örömöt. A második dolog, hogy a Brazíliában szerzett tapasztalataimnak köszönhetően tovább mélyítettem ismereteimet a Názáreti Jézusról.
Ráébredtem, hogy az együttérzés Jézus életmódja. S ezt éneklik meg a vallási énekeikben is a brazilok: „Jézus a népével együtt jár”.
Hisznek abban, hogy az Isten az élet istene és nem a halálé. És ez a felismerés elkísér engem is az életemben. Harmadszor pedig megtanultam, hogy a kultúrák nem jobbak vagy rosszabbak, fontosabbak vagy kevésbé fontosak, hanem egyszerűen mások. Minden kultúra más. És ezáltal egyenlő a többivel.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2023/51-52. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
