Kétszázhárom éve, 1814. május 5-én született Balassa János, a korszerű magyar sebészeti oktatás és gyakorlat megteremtője. Doktori disszertációjában 24 évesen így határozta meg hitvallását, amelyhez élete végéig tartotta magát: „Vivere aliis non sibi, constituit essenciam medici” – Másoknak élni, nem magának, ez adja meg az orvos lényegét.
Sárszentlőrincen született, evangélikus lelkészcsaládban. Apja nemcsak a falu lelkipásztora, de „orvosa” is volt, mert a falubeliek bizalommal fordultak hozzá kisebb bajaikkal. Orvosi tanulmányait a pesti egyetem orvoskarán kezdte és Bécsben fejezte be, ahol 1838-ban szerzett orvosi, sebésztudori, valamint szülészmesteri diplomát. 1839-től műtőorvos volt, majd az akkor világhírű bécsi sebészeti klinikán másodorvossá, később helyettes főorvossá és tanársegéddé nevezték ki, ekkoriban „az osztrák császárság díszének” nevezték. Mégis, amikor Pesten megüresedett a sebészeti tanszék, hazafiúi érzésből benyújtotta pályázatát.
Vallása a kinevezés akadályának számított, de egy szakmai bravúrja miatt mégis megkapta azt. Az udvari kancellárián dolgozó gróf Lónyai János testvérének nyakán lévő elváltozást kollégái daganatos áttétnek minősítették és menthetetlennek tartották, Balassa viszont úgy vélte, tályogról van szó, és az általa végzett műtét után a beteg meggyógyult. A király ezek után 1843. március 21-én aláírta az alig 29 éves Balassa kinevezését, tanszékének elfoglalása előtt Párizsba utazott, hogy a kor legnagyobb sebészeinek munkásságát tanulmányozza.
Hazatérése után ő hajtotta végre Magyarországon az első éter-altatásos műtétet, megelőzve a német és orosz sebészeket. Az 1848-49-es szabadságharc idején a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tanácsosa, az orvosi kar és a honvédkórház igazgatója volt, ezért Világos után tanszékétől megfosztották és a szabadságharcosokkal együtt a pesti Újépületbe zárták. A börtönben Batthyány Lajos gróf közelében volt, amikor a miniszterelnök egy becsempészett, parányi tőrrel öngyilkosságot követett el. Miután Batthyány felvágta ereit, ellátta a sebeit, és tiltakozott a súlyosan megsebesült ember akasztása ellen, akit végül Johann Kempen von Fichtenstamm altábornagy – nem akarván halasztani a kivégzés időpontját – 1849. október 6-án agyonlövetett.
Balassa, akinek a tanszék élén nem akadt méltó helyettese, a bécsi közoktatásügyi minisztérium javaslatára három hónap múlva kegyelmet kapott és 1851-ben katedrájára is visszatérhetett. Azonnal maga mellé vette volt honvédorvos társait, többek között Markusovszky Lajost, akiknek bérét is saját zsebéből fizette. Balassa szervezte meg a korszerű sebészeti oktatást, amit gyakorlatokkal kapcsolt össze. Sokat tett a magyar nyelvű orvosi szaknyelv megteremtéséért: kezdetben órái felét németül, felét magyarul tartotta, s fokozatosan tért át a teljesen magyar nyelvű előadásokra.
Magyarországon a törött csontok rögzítésére ő vezette be a gipszkötést, bebizonyítva, hogy bizonyos sérüléseknél a végtag folyamatos rögzítése a gyógyítás fontos tényezője. Kitűnt a ficamok műtéti megoldásaiban, a francia sebészek módszerét tökéletesítve sikeresen végzett súlyos végtagsérülteknél hidegvízfürdő-kezelést. Híres műtéte volt a gégesipoly fedése kettőzött szabad lebennyel, hazánkban elsőként ő végzett sikeres hasmetszést, urológiai (húgykő) műtéteket. Klinikáján bevezette a vizeletvizsgálatot, a gégetükrözést, nevéhez fűződik a műtéti bemosakodás. Új megoldásokat keresett a plasztikai sebészet területén is, akadémiai székfoglalóját 1861-ben „operationes plasticae” címen tartotta a gége, ajak, orr és szemhéjpótlás eseteiről.
Fő szorgalmazója volt az Országos Közegészségügyi Tanács létrehozásának, amelynek első elnöke is volt. Lakásán vasárnaponként vendégül látta a „Balassa-kört”, amelynek Markusovszky Lajos, Lumniczer Sándor, Hirschler Imre, Korányi Frigyes, majd Semmelweis Ignác voltak tagjai, e találkozókon a magyar orvostudomány jövőjét vitatták még. Nevéhez fűződik az Orvosi Hetilap megindítása és az Orvosi Könyvkiadó Társulat megalapozása. Megkapta a Lipót-rendet, még nagyobb kitüntetésnek tekintette, hogy Erzsébet királyné őt választotta magyar orvosául, s ő volt a királyné szülészorvosa, amikor a budai Várban 1868. április 22-én Valéria főhercegnő megszületett.
Balassa tíz tanársegédet és 27 műtősebészt nevelt az országnak. A bécsi József akadémia és a bécsi egyetem is meghívta tanárának, de ő hazája iránti szeretetből Pesten maradt. Az ezrek életét megmentő orvos tanári működésének negyedszázados évfordulóját 1868-ban fényes külsőségek között ünnepelték meg. Balassa János még abban az évben, 1868. december 9-én vakbélgyulladásban halt meg. Doktori disszertációjában 24 évesen így határozta meg hitvallását, amelyhez élete végéig tartotta magát: „Vivere aliis non sibi, constituit essenciam medici” – Másoknak élni, nem magának, ez adja meg az orvos lényegét.
Az ő nevét viseli a Magyar Sebészeti Társaság legrangosabb kitüntetése, az 1906-ban alapított Balassa János Emlékérem, Balassa a névadója a Tolna Megyei Balassa János Kórháznak, valamit a pécsi és a budapesti Semmelweis Orvostudományi egyetem kollégiumának.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
