Az ezerarcú, kiismerhetetlen zseni nagyságát az mutatja meg igazán, hogy mennyi eltérő értelmezésben kapta meg a poéták babérkoszorúját. Különböző nézőpontokból egyszerre látták népmesei hősnek, nehézfejű költőnek, munkásmozgalmi aktivistának, magasröptű filozófusnak, míg kezelőorvosai éppen paranoid skizofrénnek.
Élete egyszerre unalomig ismételt közhelygyűjtemény a szegénységről, tehetségről és a megbecsültség hiányáról, valamint olyan dolgokról – mint a halhatatlanság –, amelyeket elmúlásának pillanatában kortársai még nem láthattak előre. Életébe – és halálának pillanatába – egyedülálló betekintést nyújtanak azok a sajtóorgánumok, amelyek még egy másik József Attiláról, a kortárs költőről emlékeztek meg.
1905. április 11-én született, a Pesti Napló 1937. december 7-i számára hivatkozva „ferencvárosi proletárcsaládban”. Édesanyja, Pőcze Borbála az urak ruháját mosta, édesapja, József Áron szappanfőző munkás már fiatalon elhagyta őket, és új családot alapított Romániában. Összesen hatan voltak testvérek, de csak hárman – Jolán, Etus és Attila – érték meg a felnőttkort. Gyermekkorát a szeretetlenség és otthontalanság érzése uralta. Attila Etussal Öcsödre került, ahol a nevelőszülők traumatizálták az ifjút: „Attila név nincs”, ezért Pistának nevezték.
Hétévesen került vissza Budapestre, elemi iskolába járt – amikor éppen nem kerülte –, és megszerette az olvasást. Édesanyja betegsége, majd 1919-es halála különösen megviselte, ezután gyámja nővérének férje, Makai Ödön lett. Otthonává Makó, tanulmányainak helyszínévé az ottani gimnázium vált. A Makói Újság 1937. december 5-én megjelent számában a város saját gyermekeként emlékezett meg az elhunyt költőről: „Azt mondják, őrült volt. Mi már akkor bolondosnak becéztük. […] Egyik poétikus bolondságot a másik után követte el.”
A Pesti Napló szerint libapásztor és kukoricacsősz volt, amikor arra adta fejét, hogy Szegedre gyalogoljon Juhász Gyulához, hogy végre ne csak megmutassa támogatójának, hanem segítségével ki is adják műveit. Munkáját elfogadták, honoráriumként cipőt kapott a Színházi Újságtól, amelyet nem volt szíve felvenni, ezért mezítláb ment haza. Az 1922-ben megjelent Szépség koldusával Juhász Gyula szavai szerint „Isten kegyelméből való költő” született.
A makói kezdetek – a hátsó sorban, balról a második József Attila
A megpróbáltatások ezzel nem értek véget, és bár az 1925-ig tartó időszakot a költő legtermékenyebb éveiként tartja számon az irodalomtörténet, sőt a Nyugat és más neves lapok is örömmel fogadták sorait, a konfliktusokat nyughatatlan szelleme folytán nem kerülhette el. Lázadó Krisztus című verséért istengyalázásra hivatkozva perbe fogták, és bár végül felmentették, törékeny lelkivilágán nyomott hagyott az eset. 1924-től Szegeden magyar-francia szakra járt, de Tiszta szívvel című verséért Horger Antal professzor eltanácsolta. Bár tanulmányait Bécsben, Párizsban és a pesti bölcsészkaron is folytatta, diplomát nem szerzett soha.
Az útkeresés éveit a legtöbb cikk hasonlóképpen dolgozta fel. A Pesti Napló a mozikban cukrot, kávéházakban kenyeret áruló ifjúról emlékezett meg, Látó Anna Brassói Lapokban megjelent írásában a hajósinas és a világjáró elevenedett meg egy mondat erejéig, csakúgy, mint a rikkancsként Bécsben, míg éhesen csatangolóként (a Pesti Napló megfogalmazásában „éhezett a Széppel”) Párizsban töltött napjai.
A megemlékezés egyik kulcsmozzanata Ignotus Hugónak, a Szép Szó 1938-as 6. kötetében megjelent A József Attila verse című búcsúzója. Ignotus szerepe megkerülhetetlen, mert a költőt sokan – természetesen Juhász Gyula mellett – az ő felfedezettjének tartják: „József Attiláról, gondolom, egyik első voltam, aki írt – érdemem nincs benne, mert figyelmeztettek az akkor húsz egynéhány esztendős poétának egy versére (»Nincsen apám, se anyám«), min a vaknak is meg kellett látnia s a süketnek is ki kellett belőle hallania, hogy itt költő, versköltő, igazi költő jelentkezik.”
Az elmaradt gyermekkor és a csavargó toposzát itt váltja fel az első nagy kérdés: hogyan válhatott József Attila költővé? „[…] ugyan a világon minden érdekelte, és ő tudta, honnan, s mikor a ligetben perecet s forgót, Párizsban pedig újságot árult, mint jutott hozzá s mint ért rá, de mindenhez értett, mindenbe beletanult s filozófiától úgy izgatódott, mint szociológiától s gazdaságtantól” – írta Ignotus, aki a gyász perceiben még nem tudhatta, hogy tört elő a költőből a teljes magyar irodalom, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi és Ady öröksége: „József Attila hozománya a gondolat, mely visszaösztönödött érzéssé”.
A Népszava 1937. december 5-én megjelent lapszáma – amely „a személyes barátság melegével és fájdalmával értékeli őt” – József Attilára az üldözött agitátor kényszerzubbonyát erőltette. „Mennyire vágyott valami biztos kenyérre!” – a szerkesztőség érvelése szerint ők maguk adták számára a táptalajt, segítettek filozófiai és szociológiai tudásának elmélyülésében, Marx és Hegel eszméinek közös nevezőre hozásában, és külön hivatkoznak a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötetére.
Visszaemlékezésükben József Attila nemcsak a szavak, hanem a tettek mezején is a magántulajdon elleni harc bajnoka: a Nincsen apám se anyám című kötet első kétszáz példányát köztulajdonnak nyilvánította, és kiadta, hogy az olvasás után mindenki adja tovább a következő várakozónak. A Népszava profiljáról sokat elárul, hogy a temetésére küldött koszorút is előre megosztották a közönséggel: „József Attila, a szegények költője.”
Persze igazság bújik meg a sorokban, a hangját és a befogadó közösséget kereső József Attila 1930-ban valóban belépett az illegalitásban működő kommunista pártba (ahol megismerte Szántó Juditot, akivel egy párt alkottak 1936-ig), ám kívülállósága megmaradt – 1930-ban a Toll című lapban élesen kritizálta Babits Mihály Az istenek halnak, az ember él című munkáját, ezzel nem csak a Nyugat új nemzedékétől szakította el magát, hanem a Baumgarten-díj reményétől is.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
