Jól nézünk ki! A világ két vezető hatalma élén a kiszámíthatatlanság, a bosszú, az akarnok zsarnokság ül tort, az emberiség pedig pisszenni sem mer, nehogy még nagyobb legyen a baj. Elég volt látni a tüzet a legnagyobb ukrán atomerőműnél…
Mit ad isten, éppen a napokban láttam a csernobili nukleáris balesetről pár évvel ezelőtt készült ukrán játékfilmet. Elválaszthatatlanok a film címe, amelyben a két főhős sorsa akarva-akaratlanul fonódott össze elválaszthatatlanul, ahogy a megsemmisült életek sem választhatók el az emberi felelőtlenségtől. Sem ott Pripjatyban, sem most Ukrajnában.
A hatalom hazugságai és érzéketlensége meg még tetézte is az amúgy is nagy bajt akkor Pripjatyban, most meg Ukrajnában.
A film azonban ennél többről szól, mindenképpen nézzék meg, ha van rá lehetőségük. Csak azért említettem a filmet, mert most mi is úgy érezhetjük magunkat, mint a film főhősei: nem tudták pontosan mi történt, mi sem tudjuk, hogy pontosan mi is történik, csak azt érezzük, hogy nagyon nagy a baj. Azt olvasom a világsajtóban, hogy a NATO vezető hatalmának az ura, Joe Biden rohamosan épül le szellemileg, olyannyira, hogy egyes szenátorok alkalmassági tesztre küldenék. Putyin elnök fényesre vasalt, botoxtól duzzadó arca sem túl megnyerő, ellenkezőleg, kifejezetten visszataszító, aminél már csak a hideg tekintete rosszabb.
S hogy ez mikor épül vissza, elég lesz-e újabb harminc év, nem tudhatjuk. Az azonban biztos, hogy az ukránokból most farag nemzetet, és identitásuk alapja az oroszok elutasítása lesz. Arra is ez a háború mutat rá fájdalmasan, hogy szükség esetén Európa nem is tudná megvédeni magát.
Tudom, a NATO 5. cikkelye szerint, ha támadás éri valamelyik tagállamot, akkor azt úgy kell értelmezni, hogy az egész katonai szövetséget érte támadás, de vannak kétségeim. Vannak kétségeim, hogy a kelet-európai kisnemzetekért meghalnának-e amerikai katonák, akiknek a vezetői a térképet sem ismerik.
De az is nyilvánvaló, hogy az ukránok sem túl gyakran nézegették Európa térképét. Mert ha igen, látták volna, hogy Oroszország a szomszédjuk és az is marad örökre.
Mi viszont nem akarunk Oroszország szomszédja lenni, ezért is támogatjuk az ukránok harcát, bár inkább a megbékélést, a kiegyezést kellett volna támogatni, de elkéstünk. Mi mindannyian, a Nyugat. S mint a megkésett ember általában, kapkod, és hülyeségeket csinál. Olyanokat, amelyekért évek múlva szégyellni fogjuk magunkat.
Az orosz áruk bojkottja belefér, de Dosztojevszkij letiltása nem.
Az orosz macska kitiltása a nemzetközi macskakiállításról nevetséges. Valerij Gergijev karmester nem vezényelheti a továbbiakban a müncheni filharmonikusokat, Anna Netrebko orosz szopránnak is választania kellett: vagy elítéli Putyint és Ukrajna megtámadását, vagy örökre búcsút inthet a New York-i Metropolitan Operának, egykori sikerei színhelyének. Netrebko azóta ezt megtette, azt írta posztjában, hogy elítéli a háborút, de azt is, hogy művészeket kényszerítenek politikai állásfoglalásra, illetve arra, hogy határolódjanak el a hazájuktól. Itt jut eszembe az, hogy amikor Olaszország és Argentína szembekerült egymással valamelyik világbajnokságon, a nápolyiak hatalmas betűkkel kiírták, hogy mindenki számára legyen világos: Maradona, mi téged nagyon szeretünk, de Olaszország a mi hazánk!
Megjelent a Magyar7 2022/10. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
