Az orosz kártya mindent üt

Az orosz kártya mindent üt

A brit politika a brexit megszavazása óta kétségkívül a skizofrénia határára jutott. Conor Gearty, a nagynevű London School of Ecomomics professzora néhány napja egyenesen a britek Vietnámjának nevezte a brexitet. Szerinte mindenki tudja, hogy rosszul megy a dolog, de tévesen értelmezett hazafiasságból ezt kevesen merik kimondani. S aki meg tudná állítani, az semmit sem tesz ellene. A Vietnám-szindróma emlegetése talán túlzásnak hat a magyar olvasó számára, de a párhuzamnak mégis van alapja. A gazdag és hatalma teljében levő Egyesült Államok úgy sodródott bele a vietnami háborúba, hogy valójában senki sem akarta. És bár egyre világosabb lett, hogy nagyon rossz döntés volt, a hatalmon levők hosszú éveken át nem merték ezt kimondani. A háború végzetesen megosztotta a nemzetet, iszonyú áldozatokba került, s a végén csak be kellett ismerni, hogy nem lett volna szabad belekezdeni.

A brexit remélhetőleg nem jár emberáldozatokkal, de a brit társadalmon belül máris sikerült régi sebeket feltépni és új sérelmeket okozni. Az a kezdettektől tudható volt, hogy Skócia nem akar kiválni az Európai Unióból, és ha valóban sor kerül a brexitre, akkor önálló államként az unió tagja szeretne maradni. Az északír helyzet kiéleződésére azonban kevesen számítottak. Mára kiderült, hogy ez a több évszázados tragédiákkal megterhelt, nagy nehezen lezárt konfliktus bármikor újra fellángolhat. Az Ír Köztársaság és az Egyesült Királysághoz tartozó északi tartomány között ma gyakorlatilag nincs határ, hiszen mindkettő uniós tagállam. Ha azonban a britek kilépnek az egységes piacból és a vámunióból, akkor vagy az ír szigeten belül, vagy Észak-Írország és Nagy-Britannia között fel kell állítani az uniós határt. Az előbbi elfogadhatatlan az írek számára, s akár a véres polgárháború kiújulását is hozhatja. A hamu alatt sohasem aludt ki a felekezeti gyűlölet parazsa, és a belső határ lezárása szinte bizonyosan újraélesztheti a szenvedélyeket. A másik megoldás az lenne, ha Észak-Írország az egységes piac és a vámunió tagja maradna.

Szuverén államként az Egyesült Királyság ezt aligha fogadhatja el. Theresa May és kormánya ezért azt a megoldást választja, hogy úgy tesz, mintha nem értené meg a dilemmát. Jöjjön a totális kilépés, a „hard brexit”, de az unió tekintsen el attól, hogy határa egészét ellenőrizni tudja. Az elképzelés jogilag abszurdum, de Londonban úgy gondolják, hogy zsarolással és hatalmi arroganciával mégis keresztülvihető. Az elemi tények el nem fogadása jellemzi a pénzügyi kötelezettségek körüli brit makacsságot is. Az EU tagjaként és a tagság haszonélvezőjeként az Egyesült Királyság, a kormánya és parlamentje által elfogadott módon, hozzájárulást vállalt a 2020-ig szóló közösségi büdzséhez. Ezt az összeget a törvény és a tisztesség alapján mindenképp ki kell fizetnie. Különösen akkor, ha a kilépés után kedvező szabadkereskedelmi megállapodást szeretne kötni az unióval. Ez is olyan alapigazság, amelyet a brit kormány nem akar tudomásul venni. Pontosabban a brit kormány néhány nekivadult minisztere és a közvéleményt uszító tabloid sajtó nem akar tudomásul venni. Nyíltan árulással vádolva azokat a kormánytagokat is, akik jól látják, hogy éppen az Egyesült Királyság érdekében lenne szükség méltányos megállapodásra jutni Brüsszellel s a huszonhét bent maradó tagállammal.

http://mno.hu/

Bár a Fidesz-sajtó eleinte nagy örömködéssel fogadta a brexit megszavazását, majd a britek egyre jobban bekeményedő álláspontját, nekünk is sokba kerülhet, ha nem rendezik a befizetési kötelezettségeiket. Hiszen ennyi pénzzel kevesebb jutna uniós támogatásként a szegényebb országoknak, így hazánknak is.

http://mno.hu/

Hírdetés

Theresa May brit miniszterelnök lényegében tehetetlenül őrlődik a brüsszeli realitások, a szélsőséges konzervatívok, az egyre népszerűbb ellenzéki Munkáspárt és saját, kellemetlen északír szövetségesei között. Nyilván ez a szorult helyzete okozta, hogy – némiképp Hillary Clintont utánozva – ő is előhúzta az orosz kártyát. Előbb arra kezdett célozgatni, miszerint az orosz propaganda sugallta a briteknek, hogy szavazzanak az Európai Unióból való kiválásra. Nem lehet kizárni, hogy a Kreml valóban örül a brexitnek, bár hosszú távon ez aligha érdeke, hiszen együtt járhat az Egyesült Államok európai befolyásának növekedésével. De a kiválás mellett azok a keményvonalas brit konzervatívok érveltek a leghangosabban, akik amúgy élesen oroszellenesnek számítanak. A The Economist megpróbált utánajárni a dolognak, és oda jutott, hogy a brexittel foglalkozó huszonhárommillió Twitter-bejegyzés közül néhány száz, esetleg pár ezer volt „gyanús”, azaz talán a Kreml közeléből származó. Ezek többsége a kilépés mellett, kisebb része viszont ellene foglalt állást. És sokat közülük a voksolás után posztoltak.

Miután elég fura lenne azt bizonygatni, hogy a May-kormány a Kreml akaratát hajtja végre a „hard brexit” erőltetésével, a brit kormányfő új frontot nyitott. Brüsszelben mondott beszédében „ellenséges országnak” nevezte Oroszországot, amely szerinte „szétszakíthatja” Európát. Van abban valami ironikus, hogy éppen az EU-ból való radikális kiválást erőltető politikus asszony vádolja Európa „szétszakításával” Oroszországot. De természetesen könnyű megérteni a szándékát. Az orosz fenyegetés emlegetésével nyilván azt akarja elérni, hogy az Európai Unió engedje el a briteknek kötelezettségeik teljesítését. Vagy ha a legutóbbi hírek szerint mégis fizetne valamit, az EU legyen puhább és elnézőbb a tárgyalásokon, hiszen a felfokozott hidegháborús légkörben ugyan mit számít néhány tízmilliárd euró különbség?

http://mno.hu/

Ritkán láthatjuk ilyen kristálytisztán, hogy az orosz kártya kijátszása mennyire egyértelműen belpolitikai érdeket, illetve Oroszországtól független alkukat szolgál. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Moszkva ne akarná növelni a befolyását Európában. De ennek legjobb ellenszere éppenséggel az Európai Unió erősítése, s nem a gyengítése lenne. Oroszországot egy felelőtlen beszédben könnyű ellenséggé nyilvánítani, de a szavakkal való játék két atomhatalom között veszélyes lehet.

Az orosz kártyával való amerikai és brit hadonászást látva vigasztaló Emmanuel Macron francia elnök józanságára gondolni. A Kreml a francia választások esetében nyíltan és jó előre megmondta, hogy kinek szurkol, s az nem Macron volt. A francia elnök erre válaszul két héttel a beiktatása után meghívta Putyint Párizsba, és a versailles-i palotában, a „gloire” légkörében, magabiztos erőt sugallva fogadta. És bölcsen lezárta a választások témáját, tudván, hogy Franciaország érdekeit az EU erősítése és az Oroszországgal való korrekt kapcsolat fenntartása szolgálja.

A szerző publicista, volt EP-képviselő

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.04.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »