“Az orosz halva jó, értem?!”

“Az orosz halva jó, értem?!”

Énekli a kismadár,
hogy ja ljublju tyibja,
– kitekerték kis nyakát,
mert Putyint nem szidta.

„Az orosz csak halva jó, értem? Nézzed már, mit csináltak szegény ukránokkal?!

Mi? Megint ezzel jössz? A nátóval, Vietnámmal, Afganisztánnal, Szíriával, meg…? Hát tudd meg, ez az amerikai missziós lelkület. Visszük a jólétet, meg a democracy-t! Visszük Ukrajnába is! Mi az, hogy mit szólnék, ha az oroszok »vinnének valamit« Mexikóba?! A rohadt fajtájukat, ha beteszik a lábukat a kontinensre, széjjel kapjuk őket!”

Mikor a tudat pánikszagú kaparászás közepette próbál valamiféle koherenciát találni a jelen napok valóságában, a tudatalatti a fentihez hasonló, meggyónandó szösszenetekkel kér bocsánatot – már ő is feladta.

Összezárt minket az Isten egy cári fantazmagóriát dédelgető orosz elittel, akikkel szemben egy celeb bohóc próbál vészhelyzetet kezelni, meg egy Nyugattal, akik, ha a tizennyolc hónapot megélt hörcsögök kapuzárási pánikjától kialakuló nemi identitászavar jogszabályi megerősítésénél némileg konkrétabb politikai cselekvésekre van szükség, egyszerűen képtelenek egy az élen járó, a népeket vállon és háton elhordozó felelős férfi szerepét magukra ölteni és/vagy értelmes döntéseket kipaszírozni magukból.

De legalább miután az amerikai politikai vezetés a háború után majd jól magába néz, hogy presztízsből megint mi a bánatot csináltak egy tök másik kontinensen és nem találnak mást, mint hogy az energetikailag lenullázták a fél világot – megint –, akkor majd a büszke nyugati értelmiség is erőst kamillázhat azon, hogy a pandák és minden fűszáljaikért, meg az emberi – de főleg a feketék – egyenlőségért vívott küzdelmes hétköznapjaikba, hogyan férhetett bele a nettó oroszgyűlölet? Ugye, az a fajta, amilyet még a hidegháborúban sem engedtek meg maguknak, a legdurvább szovjet diktatúra idején.

Mert most lazán kiírják a történelemből Dosztojevszkijt és két lapát hamut szórnak a maguk fejére, minden a múltban elolvasott, cirillből fordított betű után; leváltják Münchenben Gergijevet, a valaha élt legnagyobb karmesterek egyikét, mert „hát bakker, orosz, most mit csináljunk vele?”; nyugdíjba küldik Anna Nyetrebkót, Sosztakovics meg csak sóhajt egyet a sírjában: „most már botrányos darabot sem kell írni, elég orosznak lenni, hogy betiltsanak?”– ha ezt tudta volna…

Hírdetés

Az orosz mára egyet jelent a „nememberrel”. Az orosz élet – a jelen nyugati közfelfogás szerint – ma kevesebbet ér, mint az ókorban egy rabszolga élete, aki legalább munkára jó volt. Az orosz most már csak „halva jó”, meg arra, hogy jobban összerázzon minket. Mint egy idióta tanár, akit a suliban divat utálni.

A kollektív bűnösség persze visszamenőlegesen is érvényes, tehát nem csak az udacsnyi, épp a közértből hazafelé ballagó 80 éves nénike háborús bűnös, de az ő 30 éve meghalt férje is az, meg az otthoni, ‘92 harmadik negyedévéből megmaradt „Hogyan kössünk?”-magazin szerkesztője is az, ahogy az a pápaszemes Sztravinszkij is, meg a többiek, hogy az összes „nyomorék balettosról” ne is beszéljünk. Tilos rájuk még csak gondolni is! Igazán gondolhattak volna arra száz évvel ezelőtt is, hogy – mert hát a vérükben van! – valami hatalmas kreténséget csinálnak majd. Hát miért nem határolódtak el előre? Ő hibájuk, most majd néznek! Ki vannak tiltva mindenhonnan, még a fejekből is!

Ó Orwell, ne hagyj el…

Nem tudom, ha most a nyugati egyetemeken már tényleg leszedik a műsorról Dosztojevszkijt, turavi Szent Kirill nevét – például – azért még fel lehet emlegetni, vagy jobb, ha én is inkább az ágyúk elé vetem magam?

Varga Gergő Zoltán

Az eredeti, teljes írást itt olvashatják el.

Sharing is caring!


Forrás:orientalista.hu
Tovább a cikkre »