A felszínen nézve, nem kell aggódnunk az örményországi események miatt, azzal az indokkal, hogy a “megváltoztatatlan strukturális tényezők” megakadályozzák, hogy Örményország megszakítsa kapcsolatait Oroszországgal és az EU meg NATO ölelésébe kerüljön.
A kezdők kedvéért, Örményországnak nincs meg a saját galíciai nacionalizmusa. Nem volt örmény Waffen-SS, nincsen örmény Sztepan Bandera. Az örmény népirtás emléke, aminek megtörténtét Törökország a mai napig tagadja, egy jelentős gát, ami akadályozza a Nyugat felé közeledést, mert ez gyakorlati szempontból Törökország felé közeledést jelentene és egyenesen bele a neo-ottomán, pán-török befolyási szférába, amire értelemszerűen nincs lehetőség. A konfliktus Azerbajdzsánnal továbbra sincs megoldva, beleértve a Hegyi-Karabah kérdését is, ahol visszatérően vannak összetűzések az örmény és azeri katonák között, ami a poszt-szovjet térség egyik legveszélyesebb befagyott konfliktusává teszi. Mivel az azeri vezetés úgy néz ki nem hajlandó a kompromisszumra, bármelyik nyugatpárti örmény mozgalom is kerül hatalomra az országban, gyenge lesz a belső konfliktusokból fakadó küzdelmek és megosztottság miatt, felkínálva egy örmények számára előnytelen megadást az azeri érdekeknek. Ezek a tényezők nem teszik hasonlóvá Örményországot Ukrajnához, ehhez hozzá jön még az utóbbi nagyobb gazdasága, a közvetlen határossága a NATO és EU államokkal, valamint a Krím ügye, büszkélkedik még egy tiszteletreméltó tengerparttal és egy még tiszteletreméltóbb kikötővel, Ogyesszával. Örményország ezzel szemben egy kicsi és szárazföldi ország. Örményország kereskedelmi útvonalai szükségszerűen áthaladnak Grúzia, Azerbajdzsán, Törökország és Irán határain, ezért az orosz védelem elvesztése nagyon költséges lenne Örményország számára.
Az örmény-török és örmény-azeri konfliktusok története amelyekben Oroszország Örményország és örmények védelmezőjeként jelenik meg azt is jelenti, hogy az analógiák Grúziával gyenge lábakon állnak. Grúzia történelme során hosszabb ideig létezett függetlenként, voltak területi vitái Oroszországgal és döntő jelentőségű, fekete-tengeri kikötőkkel rendelkezik, amelyek nagyobb geopolitikai mozgásteret biztosítanak számára, ellentétben a szárazföldi Örményországgal. Az eurázsiai integráció folyamatának elhagyása, ami itt sokkal előre haladottabb, mint Ukrajna esetében, az Egyesült Államok által behálózott országok közé való bekerítődést jelentene, olyanok közé mint Grúzia meg Azerbajdzsán, valamint a birodalmi álmokat dédelgető Törökország. Az orosz védelem elhagyásával Örményország egy nagyon kedvezőtlen helyzetben találná magát saját szomszédaihoz képest.
És mégis…
„A káderek mindent eldöntenek”
Ugyanakkor, a Majdan előtti Kreml becslései alapján Ukrajna jövőbeli átalakulásai nagyrészt a hasonló strukturális tényezőkből származnak. Nem számított volna, hogy ekkor Ukrajnát Juscsenko, Janukovics, vagy Poroshenko irányítja. Az „objektív tényezők” azt jelentik, hogy mindegy mit mondott a nyugatpárti jelölt a kampány során, a végén Ukrajna folytatni fogja a poszt-szovjet térségre jellemző gazdasági re-integráció lassú folyamatát, nemes egyszerűséggel, mert ez az „egyetlen játék a városban”. Bármit is kínálna az EU, Oroszország könnyedén túllicitálja. Még az Ukrajnán keresztülhaladó földgázszállítást is úgy látta a Kreml, mint a két ország közötti gazdasági kapcsot.
Amit a Kreml nyilvánvalóan nem látott előre, és az előrelátása hiányára utal, hogy nem volt ”B terve” a Majdan utáni eseményekre, mint a harsány ukrán nacionalizmus előtérbe kerülése és az EU integráció felé fordulás, az ukrán gazdaság elpusztulásának ára, ami az országot évtizedekkel vissza repítette és hogy egy kicsi, jól szervezett klikk hatalomra kerülve képes lesz szembe menni az objektív érdekekkel. Ha ez egy lecke volna, azt a következtetést lehetne levonni az úgynevezett „színes forradalmakból”, hogy egy kicsi, jól-szervezett kisebbség, ami élvezi a Nyugat rejtett és nyílt támogatását, könnyedén képes legyőzni egy rosszul szervezett többséget, a nyilvánvaló különbségek ellenére. A Kreml úgy látszik alábecsülte, hogy a nemzeti és személyes szankciók fenyegetettsége milyen mértékben képes demoralizálni egy posztszovjet állam korrupt uralkodó elitjét, mint amilyen Ukrajnáé, aminek a vezető politikusai nyugati offshore számlákra menekítették minden vagyonukat.
Örményország sajnos eddig követte a Majdan-forgatókönyvet, hiszen az uralkodó elit önelégültnek és kiszolgáltatottabbnak bizonyult a nyomással szemben, mint Ukrajnában. A távozó miniszterelnök, Szerzs Szargszjan, továbbá nem reagált megfelelően az Oroszország és a Nyugat közötti kapcsolatok romlására, amelyek Örményország kulcsfontosságú kereskedelmi partnerei. Ennek a kudarcnak az eredménye az örmény államadósság és a gazdasági migráció gyors növekedése volt. Ez azt jelenti, hogy Örményországot hasonló gazdasági problémák sújtják, mint Ukrajnát, anélkül, hogy saját Majdan-típusú forradalma megindult volna. Mindezt nem segítette az, hogy Szargszjan népszerűségét aláásta az örmény hadsereg a „4 napos háború” során tapasztalt gyengesége 2016 áprilisában, amit a fegyveres erőkben tapasztalható széleskörű korrupció okozott. Szargszjan egyébiránt nem teljesítette kulcsfontosságú választási ígéreteit, mint például egy új atomerőmű és egy Örményországot Törökországgal összekötő vasútvonal építése, amelyek nagymértékben enyhítették volna az ország de facto körbezártságát nyugatbarát szomszédai által. Szargszjan és csapata elég kompetens lett volna, hogy végrehajtsák választási ígéreteiket, visszafogják a korrupciót és megtalálják helyüket az újrapolarizált nemzetközi rendszerben, ebben az esetben hitelesek lehettek volna, hogy alternatívát kínáljanak Pasinjan üresnek tűnő ígéreteivel szemben.
Szargszjan gyengesége azt jelentette, hogy képtelen volt ellenállni a nyugati nyomással szemben, ami újra jól-szervezett utcai tüntetéseket alkalmazott. Mint Ukrajna esetében, ezek is a nyugatpárti oligarchák, mint például a milliárdos Gagik Tsatsukyan és/vagy a nyugati „demokrácia-párti” állami és nem-állami szervek széleskörű támogatását élvezték. A tiltakozások végül hatalomra segítették, annak ellenére, hogy nem sikerült biztosítani a szükséges számú szavazatot a parlamentben, Nikol Pasinjant, aki miniszterelnökként haladéktalanul kijelentette, hogy az USA és Örményország közötti kapcsolatoknak “új impulzusra” van szüksége, ami gyakorlati szempontból valószínűleg az orosz katonai jelenlét végét jelentené Örményországban és az amerikai kezdetét. Az eddig kormányzó Örmény Köztársasági Párt (HHK) több miniszterét elveszítette és ellenzékben találta magát, egy olyan állapotban ami a következő választási fordulóig folytatódni fog, ami a Nyugat áldásával későbbre halasztható, vagy addig, amíg megfelelően felkészülnek a nyugatbarát jelöltek „győzelmének” biztosítására. Bár lehet, hogy kísértésbe esik Pasinjan és nem tér le Szargszjan által elkezdett eurázsiai integrációról, ugyanakkor nem lehet elutasítani az ukrán példát, ahol egy maroknyi oligarcha és korrupt politikus képes volt egy egész országot tönkretenni a személyes hatalom és gazdagság oltárán. Ez történhet Örményországgal is.
A kis nagy játszma
Ahogy Ukrajna jövőjét a határai mentén lévő főbb szereplők relatív ereje határozza meg, úgy Örményországét is. Ukrajnában ezek az erőközpontok Moszkva, Berlin, Brüsszel és Washington. Örményország esetében Moszkva, Peking, Brüsszel, Ankara és Washington. Tekintettel Moszkva és Ankara közelségére és fokozott érdeklődésére, valamint a többiek relatív érdektelenségére és a távolságára, sok függ Törökország jövőbeli nemzetstratégiájától. Itt jelenleg három választás van. Újraindítani az euro-atlanti integrációt, ami szuverenitás és a regionális hatalmi státusz elvesztését, a külföldi tőke és a hírszerző szolgálatok behatolását, és a washingtoni és a brüsszeli külpolitikai preferenciák elfogadását vonná maga után. Jelenleg úgy tűnik, hogy Törökországban nincs jelentős támogatottsága a folyamat újrakezdésének. A második stratégia Erdogán neo-ottománizmusa/pán-türkizmusa, amihez Törökországban tisztán láthatóan hiányzik a kemény és enyhe kritikustömeg, ami szükséges ahhoz, hogy egy kis szomszéd, mint Azerbajdzsán, kötődni tudjon ehhez. A harmadik stratégia az, hogy Törökország beilleszkedjen az eurázsiai politikai és gazdasági intézmények egyre növekvő hálózatába, amelyben a hegemón ragadozó, mint az Egyesült Államok, hiánya ami biztonságosabbá teszi a tagállamok számára a részvételt.
A három stratégia közül csak a harmadik ígéri, hogy megoldja az örményországi körbezártságának és a Hegyi-Karabah problémáját. Ezek a problémák nagymértékben az Egyesült Államok, az EU, Oroszország és Törökország közötti, többirányú háborús kötélhúzás eredménye, és egyikük sem képes arra, hogy a többiek fölé kerekedjen. A hatalom kényelmetlen egyensúlya patthelyzethez vezetett, amely még az alkalmi “színes forradalom” sem változhat. Az Oroszország és Törökország közötti közeledés ezért nemcsak az egyetlen elfogadható lehetőséget kínálja a szíriai háború befejezésére, de pontot tehet a Kaukázust szétszakító nagyhatalmi rivalizálások végére is. Az orosz diplomáciai erőfeszítések a régióban azt jelzik, hogy a Kreml tudatában van annak, hogy nem Jerevánban van Örményország válságának megoldása.
Forradalmihullam.wordpress.com, South Front
Forrás:orientalista.hu
Tovább a cikkre »
