Az orbáni abszurd

Az orbáni abszurd

A végén még az is megtörténhet, hogy nem jön ez össze nekik, de könnyebb dolga akkor sem volt soha kampányoló politikai alakulatnak. Mivel a nemek elsöprő többsége az első pillanattól kezdve garantált – számtalan okból; hogy miért, arról annyit beszéltünk az elmúlt hónapokban, hogy fölösleges újfent részletezni –, ezért csak egy szempont van: az érvényesség. El kell érni, ha a fene fenét eszik is, hogy négymillió választópolgár, az arra jogosultak ötven százaléka – plusz egy fő – úgy érezze, muszáj elsétálnia október 2-án a szavazókörbe. Alapesetben, például parlamenti választásoknál óvatosnak kell lenni. Nem kicsit, nagyon. Olyankor nem csupán arra kell figyelni, hogy a saját táborunkat minél hatékonyabban mozgósítsuk, hanem arra is, hogy az ellenfél híveit ne tegyük elszántabbakká. Szervezett ellenfél híján ilyen megfontolások most nincsenek. Így épp annyira kiemelt cél az Orbán Viktort, a kormányt és a Fideszt elutasítók-gyűlölők feldühítése, lázadásra késztetése, mint a rajongók lelkesedésének melegen tartása, illetve valamilyen módon a passzív rétegek egy részét is jó lenne megmozdítani.

A kampány, amelynél intenzívebbet talán még nem láttunk, ezekről a megfontolásokról szól. A plakáthenger és a média egészén végigsöprő hirdetés- és hírszökőár azokat is megérinti, maga alá temeti, akik egyébként nem érdeklődnek a politika iránt. Ehhez teszi hozzá a szükséges pluszt pártunk és kormányunk prominenseinek országjáró verbális ámokfutása. Ahogy előre bejelentették, mindenki megkapta a feladatát és a beosztását. Kormánytagok, képviselők, polgármesterek rohannak keresztül az összes településen, kicsiken és nagyokon, sorra tartják a fórumokat, adják az interjúkat, közvetítik az üzeneteket. Csoda, hogy be nem rekednek, össze nem roppannak. Biztatják a jobbosokat, hergelik a balosokat, ébresztgetik a semlegeseket, ijesztgetik a segélyre szorulókat. Egymással is versengenek. Én nyolc fórumot tartottam szombaton, te csak hatot, hitvány vagy, pajtás, szedd össze magad! Még két hét, miután megnyertük, kipihened.

A szemlélőben meg, miközben csak kapkodja a fejét, felvetődik a kérdés: hol az a pont, amikor egy ilyen őrült nyomulás kontraproduktívvá válik? Kár, hogy a válasz alighanem az, hogy ilyen pont nincs. Miként fentebb is próbáltam érzékeltetni: mind máshogyan vagyunk érzékenyek. Másmilyen nüanszok hangsúlyozásával tudhatnak kibillenteni bennünket lelki-politikai egyensúlyunkból.

Hírdetés

Akit a korábbiak során már elértek, az érezheti úgy, hogy ami a kampány zárószakaszába fordulva történik, abszurd és röhejes, de ő sem igen térhet vissza az érintetlenek közé. Sopánkodhatunk vagy mulathatunk sok mindenen – van az a szintje a fokozásnak, amikor a tragédia átcsap tragikomédiába vagy paródiába –, én is sokszor felkacagok, ahogy ilyen észbontó tempóban jönnek a hírek. Csakhogy ez megint csupán az értelmiségi vircsaftoláshoz tartozik. Hiszen ki veszi azt észre – avagy ki képes elhitetni a sokasággal –, hogy ha nem sétál bele saját népszavazásos csapdájába, akkor a pozsonyi csúcs után Orbán Viktor már ünnepeltethetné magát? Hogy ha lassan és kényszeredetten is, de Európa kezdi felismerni a probléma súlyát-karakterét, ezért abba az irányba mozdul – komótosan –, amelybe a magyar miniszterelnök a kezdetektől mozdítani szerette volna?

Az európai politika korrekciói egyelőre nem üdvözölhetők, a hergelős-rémisztgetős háborút muszáj végigvinni, a labdát akkor sem szabad megállítani a gólvonalon, ha 10-0-ra vezetünk. Az a gyengeség jele, vagyis megengedhetetlen. Tehát marad a rohanás és a sulykolás – a sulykolás, a sulykolás és a sulykolás –, abban a reményben, hogy mindez nem sok lesz, hanem pontosan elegendő. Abban bízva, hogy a dolgok abszurd mivoltát kevesen ismerik fel, a tábor odaadó és fegyelmezett marad, a passzívak aktívvá válnak. Fél órára, többet senki nem vár tőlük.

Van azonban itt egy érdekes momentum. Az abszurd kampányra létezhet abszurd reakció is. Az érvénytelenül szavazós opcióról már esett szó régebben is – mint az elutasító vélemény kifejezésének azon eszközéről, amely a népszavazás érvényességéhez sem tesz hozzá –, de az utóbbi időben népszerűbbé látszik válni. Láttam felmérést, amely szerint a megkérdezettek hat százaléka fontolgatja, hogy így cselekszik. Ennek még lehet jelentősége. Kevéssel 50 százalék fölötti részvétel esetén néhány százalék kétikszes érvénytelen voks urnazárás után megrogyaszthatná az orbáni építményt. Nyilván kevés a sansz, hogy konkrétan ez történik tizenkét nap múlva, de ha mégis így lenne, abszurdabb módon nem végződhetne a színdarab.

Bár hadd legyek szerényebb, visszafogottabb: akkor csak egy felvonásnak lesz vége, az előadás megy tovább. Addig is fontos tudni: amit fokozhatatlannak hiszünk, az is fokozható, legfeljebb a műfaj változik a hajcihő közepette. A színház marad.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 20.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »