Több fontos reformot elfogadott a parlament, aminek alapvetően jó hírnek kellene lennie, mi, magyarok mégis inkább csak kínunkban vigyorgunk. Miért? Mert megtanultuk már, hogy amikor ebben az országban optimalizáció zajlik, azt általában mindig mi szívjuk meg.
A kórházreform elfogadását nagy fegyvertényként ünnepelte a kormány, annak ellenére, hogy csak minimális többséggel, a Sme rodina támogatása nélkül sikerült összehozni. Amennyire láttam a szlovák közvélemény „haladóbb” – olykor kifejezetten –, kormánykritikus közege is alapvetően pozitív hírként értékelte a dolgot, a javíthatatlan optimisták még azt is felvetették, hogy ez fordulópontot jelenthet az ügyek alakulásában: Heger végre rájött, hogy Kollár nélkül is lehet kormányozni, most már minden sínen lesz. A valóság persze nem ilyen rózsaszín, de érthető, hogy minek örülnek.
A kórházreformra szükség van, ezt senki nem tagadja, és most az EU támogatásának köszönhetően még pénzt is lesz rá. A koncepció, mely szerint kevesebb, de nagyobb, jobb, specializált kórház létezzen, szintén nem ördögtől való. Ne végezzenek minden beavatkozást a kisebb kórházakban a sokszor nem túl gyakorlott orvosok, hanem hozzunk létre komplexumokat, ahol tapasztalt specialisták dolgoznak. Hozzuk létre még akkor is, ha ehhez a páciensnek többet kell utaznia. Ez sem hangzik rosszul, ugye? Észszerű, logikus, vannak rá működő példák is. Miért nem tapsikolok hát örömömben én is? A kétségeim nagyon egyszerű okra vezethetők vissza, ez pedig harmincakárhány év empirikus tapasztalata, ami megtanított rá hogy Szlovákiában bizony hatalmas különbségek vannak a reformelméletek és a gyakorlati megvalósítás között. Főleg, ha egy ilyen inkompetens banda vezeti az országot, mint ez.
Az EU-s pénzcsomag egyszerre áldás és átok. Nyilván jó lesz a pénz, ha értelmesen költik el (hát persze), de vajon tényleg lett volna itt bármilyen kórházreform, ha nem ehhez kötik az utalást? Kicsit olyan ez, mint mikor egy nem túl jó működő házasságban bevállalnak egy gyereket, hátha megmenti a kapcsolatot, meg ugye a CSOK-pénz is jól jön. De a pénz elfogy, a gyerek meg megmarad, ahogy a mi nyakunkon is ott maradhat egy teljesen szétvert egészségügyi rendszer, egy félbehagyott reform után – csak hogy végigvigyem ezt a nem túl szerencsés hasonlatot.
Plusz ugye ott az optimalizáció kérdése. Mindannyian tudjuk, hogy az ilyesmit Pozsonyból milyen profin csinálják. A magyarok valahogy mindig „jól járnak”. Ez régen is így volt – például a járáshatárok meghúzásánál, a kisiskolák tervezett leépítésénél –, és ma is így van. Optimálisan leállították az útépítést, optimálisan átszervezték a Kisebbségi Kulturális Alapot. A kórházi hálózat optimalizációja az első kiszivárgott hírek szerint magyarlakta vidékeken több kórház leminősítésével járt volna, a bíróságok optimalizációja pedig azzal számol, hogy Fülekről Zsolnára utazzunk egy-egy ügy miatt. Az elsőtől a hatalmas tiltakozás miatt egyelőre úgy tűnik, elálltak, de még semmi sincs kőbe vésve. Ennél a kormánynál csak egy dolog biztos: ha hárman valamiben megegyeznek, a negyedik ellenezni fogja. Matovič, Sulík, Kollár és Remišová – ezek négyen másfél éve beáldozzák az országot a saját kicsinyes harcaik érdekében. Pont a kórházreformmal lenne más a helyzet?
Úgyhogy engedtessék meg, hogy visszafogott örömmel fogadjam a nagy reform hírét. Csak abba fájdalmas belegondolni, mennyi jót tehettek volna ennek az országnak hozzáértő emberek ennyi pénzzel és hatalommal.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
