Az öltöző magánya

Az öltöző magánya

És akkor Dzsudzsák Balázs odasétált a magyar szurkolótábor elé. Farkasszemet nézett a megafonos előénekessel, s várta a jelet, hogy a csapat és a drukkerek közösen elénekeljék a Himnuszt, ahogy azt hosszú ideje teszik minden mérkőzés után. Az előénekes és a tűzön-vízen át a válogatottal tartó fanatikusok azonban széles mozdulatokkal jelezték a csapatkapitánynak: nem kérnek a játékosokból, mehetnek, ahová akarnak. Majd nyomatékosítva az üzenetet, a kemény mag a félig üres stadionban zengte a Himnuszt, hogy az öltözőben azért hallja a célközönség.

Magyarázat sem szükséges ahhoz, hogy a történteket látva érthetővé váljon, micsoda pálfordulás állt be a nemzeti csapat megítélésében az elmúlt két évben. Akik a Feröer elleni 1-0-s „siker” alatt kifütyülték a csapatot, Dárdai Pál nevét vagy épp Auf Wiedersehen!-t skandáltak Bernd Storck szövetségi kapitánynak, azok 2015 novemberében, a norvégok elleni Eb-pótselejtezőt követően még magasztalták. Akik most az öltözőbe parancsolták Dzsudzsákot, azok a tavaly nyári Eb-n ölelték, csókolták a lyoni Stade des Lumières arénában a kapu mögött. Azokat a magyar edzőket pedig, akik akkor félhalkan szalmaláng győzelmekről beszéltek, a pokolba kívánta minden magyar futballszerető.

Nekik lett igazuk, hiszen gyökeres változások nem indultak el a sportágban. Néhány év alatt több tíz milliárd forintnyi társasági adó vándorolt a klubok kasszájába, de ahelyett, hogy a tekintélyes summa a nemzetközi kupák főtáblájára repítette volna csapatainkat, vagy világverő akadémiák épültek volna belőle, a magyar focisták bérigényei emelkedtek tőle az egekbe. Hiába tagadják az illetékesek, a sportcélú taórendszer a hasznos költés mellett elképesztő mennyiségű pénzt csorgat el láthatatlan csatornákba. A józan gondolkodású, akár sportrajongó embereknek eközben tele a hócipőjük a gombamód szaporodó tízezres stadionokkal, amelyeket majd százak fognak belakni.

Ugyanígy a Na ugyé!-kból sem kérnek – Orbán Viktor így véleményezte Facebook-oldalán, hogy a válogatott 2015-ben kijutott az Európa-bajnokságra –, ugyanis egy nemzeti csapat nem (sport)politikai eszköz, miképp közpénzből űzött hobbiként sem tekinthet rá senki. A válogatott az ország kirakatcsapata, amely a szurkolót a felhők közé repíti, ha nyer, és kétségbeesésbe taszítja, ha kikap.

A Storck-csapat pontosan ezt az utat járta be az elmúlt szűk két évben: a mennyből a pokolba, értsd a magyar focivalóságba jutott vissza. A FIFA-ranglista 19. helyéről az 59.-re zuhant, a szurkolók karjaiból az öltöző magányába vonult. A német kapitány azt kifogásolja, hogy a lelátó népe ellene fordult, ilyennel pedig ő még nem találkozott. A közvélemény eközben őt kéri számon. Ugyanis míg egy mérkőzés előtt a válogatott előrelépéséről beszél, amelyen aztán 5-2-re elpáholják fiait, utóbb úgy értékel, ennyit tudunk. Herr Storck nincs tisztában azzal, hogy egyetlen kivételt leszámítva az elmúlt majd három évtizedben sorjáztak az ehhez hasonló önellentmondó kapitányi értékelések. A kivételt Dárdai Pálnak hívják. Őt azért imádta a közönség, mert azt mondta, amit tett, és azt tette, amit mondott. Őszinte ember őszintén játszó csapatot épített, amelynek hosszú évek után hitele lett a szurkolók szemében. Ez a hitelesség kopott meg tavaly szeptemberben Feröeren és tűnt a semmibe Andorrában.

http://mno.hu/

A kritikán aluli vb-selejtezők rövid idő alatt mindenkivel elfeledtették Bernd Storck zseniális húzásait a pótselejtezőn és az Európa-bajnokságon. Szakmailag már alig érdekel valakit, hogy az Eb-magból nincs ott Gera, Juhász, Király, Kleinheisler, Szalai, több kulcsember pedig formán kívül focizik a magyar, a kínai vagy a kazah ligában. A szurkolók az álmaikat akarják visszakapni. Na ugye helyett tehetséges fiatalt, kettős beszéd helyett szavahihető kapitányt, esetleg három pontot Andorrából. Jelen helyzetben ez már az ábránd kategóriája.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.12.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »