Az Ojtozi-patak völgye Erdély egyik legfontosabb kapuja ma is. Szurdokszerű keskeny völgyszorosa a Keleti-Kárpátok jellegzetes homokkő övezetében alakult ki. Tört be itt mihozzánk hajdanában tatár és török, áthaladtak rajta nagynevű hadvezérek: Batu kán, Mátyás király, Mihály vajda, Bem József. Véres harcok színhelye volt a völgy az osztrák–török háborúban, az 1848–49-es szabadságharc idején, de a két világháborúban is. Jókai Mór felülmúlhatatlan fantáziával írja le a szorost a Damokosok (1883) c. regényében. Akárcsak Háromszék más átkelőhelyein, itt is évtizedekig rettegésben tartották az utasokat az ojtozi rablók. Munduka, Ityim és Drimba nevei szájról szájra maradtak fenn Ojtozban. Régi mesék ezek, azóta sokat változott a világ, újabb-féle bajok leselkednek itt gyalogosra és az autósra egyaránt.
Már csak rom
Magyarojtoz utolsó házai után egyre szűkül a szurdokszerű völgy, ott, ahol az út jobb irányba egy hajtűkanyart rajzol, az emelkedő meredek hegyorron valamikor az Ojtozi vár trónolt. Minapi látogatásom idején már nem vállaltam megmászni, pedig a berecki mindentudó Rózsa Jóska barátom, akivel egyidősök vagyunk, belevágott volna.
– Voltam én már ott fenn nem egy alkalommal ásatás előtt és ásatás után is, fényképem is van a falakról, rajzom is az alapjairól. Édesapám évekig a szorosban élt – mondta Jóska –, sokat mesélt, s én sok mindent megjegyeztem! A műút jobb oldalán, a Rakottyás nevű hegyorr nyakában fekszenek a romok, melyeket ha magasabb helyről néz az ember, a nagyon megvetkezett erdő fái között talán még látni is lehet.
Lassabban – kértem a „kormánybiztost”, mert sok itt a látnivaló. Hopp, álljunk meg itt, jobb kéz felől a Várkútja csordogál, melynek a műút-építő román munkások a Csókok kútja nevet adták. Évekig bosszankodtunk rajta, ugyanis nem lehetne annak szebb neve, mint a régi: Várkútja! Az ürömbe öröm is vegyült, mert történt, hogy megbomlott a csorgó kőfala, újraépítették, de a mai futó-rohanó világban már nem volt idő arra, hogy felpingálják újra a lehetetlen nevet…
Kit ne érdekelne, hogy mikor épült a vár, ugyanis I. Rákóczi György idejében (1630–1648) már állott. Négy sarokbástyával ellátott épület volt, s onnan egy magyar nyelvű feliratos kő is előkerült 1637-ből. 1892-ben Gyárfás Győző, Háromszék vármegye és Sepsiszentgyörgy királyi főmérnöke az Ojtozi-szoros leírásakor beszámolt a vár maradványairól s elmondta, hogy 12 évvel korábban a romok között egy „1637 … SABÓ JAKAB DALNOKY … [I]RTAM EZT EMLÉKEZETRE [MIND]SENT 3 NaPIan” feliratú kő került elő. Négy sarokbástyával ellátott erődítmény volt az épület, s a vártól egy a völgyet teljesen elzáró kőfal áthajlott az Ojtoz patakán és folytatódott a várral szembeni meredek hegyoldalban. Zárta a keskeny szorost, s rajta – ott ahol az út haladt – csak egy kapuféle átjáró volt, „ahol likra jött mindenki, békés utazó és csempész is”. Különböző korú lőréses kazamaták és őrtanyák maradványai maradtak fenn, melyeknek építéséhez felelőtlen módon a várfalak kőanyagát is felhasználták. A maradványok restaurálásáról és megőrzési munkálatairól szóló jelentés szerint a vár végső pusztulása az 1787–88-as osztrák–török háború idejére esik. A falakat övező védsáncokat már Bem tábornok építtette a negyvennyolcas szabadságharc idején. Itt is vámoltak, hajdanában Magyarojtozban működött a vámhivatal, s azt csak később költöztették Sósmezőre, a korabeli magyar–román határállomásra. Bethlen Gábor és I. Rákóczi György uralkodása idején épülhetett meg a völgyzáró fal, valamint a keleti torony megvastagítása és támfala – tudtuk meg a 2007-ben keltezett jelentésből. Egyúttal a többi tornyon is végeztek javításokat, amint azt a kőfalba beépített téglák mutatják. Ezeknek az átépítéseknek az emlékét őrizhette meg a néphagyomány, ekkor nevezhették el az erődítményt Rákóczi-várnak. A 17. század végére az erődítmény már elavultnak tekinthető, a kormányzat nem is bízott védelmi képességeiben. A 18. század folyamán katonai jelentősége tovább hanyatlott, elsősorban vámszedő hely és az egészségügyi karantén szerepe került előtérbe, olyannyira, hogy az 1788. évi harcok során az elavult erődítménynek már nem szántak semmilyen stratégiai szerepet – írta jelentésében Bordi Zsigmond Loránd, a munkálatoknál részt vevő régész 2007-ben.
Honvédkő Ojtozban
A szent szorosban
Az Ojtozi-szurdok, ha gyalogosan járjuk be, ritka tájképi élményt nyújt. Látogatásunk idején lombjaikat már levetkőzték a bükkösök. Így is megvolt a különös hangulata a tájnak, s mintha a nagy csendben bujkáltak volna körülöttünk a történelmi és harci események emlékei, különösen a mi számunkra, akik igyekeztünk ide eljutni éppen annyiszor, ahányszor megadatott. Ugyanígy elvarázsolta e hely kedves emlékű Sylvester Lajos kollégámat is, aki könyvet írt a Szorosról. A műutat a XIX. század végén korszerűsítette az államépítészeti hivatal, a már említett Gyárfás Győző műszaki irányítása alatt. Az említett század derekán osztrák katonák végeztek itt robbantásokat. Ennek emlékét őrzi a völgy bal oldalán magasan elhelyezett festett sziklafelirat: „K. u. K. VI. Pion. Companie 1854.” Egy másik feliratos kőről lemásoltam: „Gyárfás Győző főnök, Darvas Lajos építő: M: Bosin Tamás vállalkozó, 1891.” A szorosban négy híd van: a Kis-Kalaszló, a Vár- vagy Rákóczi-híd, a Kalaszló- és a Gyilkos-híd. A második hídtól, vízmentére, a műút bal oldalán (észak felől), lerobbantott meredek sziklafal tornyosul, ebbe a kemény, paleogén kori homokkősziklába volt belevésve az egykori Honvédkő-emlék, amelyen egy fegyveres honvéd domborműve volt látható. Néhai kedves emlékű ojtozi Baricz János bátyám visszaemlékezése alapján: „Itt járt 1918 nyarán a 18-as m. k. gyalogezred Sopronból” felirat volt olvasható a Honvédkőn. Az emléket előbb, a sziklát 1961-ben az út újabb korszerűsítése alkalmával lerobbantották.
Az ilyenfajta eseményeknek nem tűnhet el az emléke. A sósmezői hantok alatt porladók emlékére az utókor a Sopron fölötti városerdőben, a Lőverekben 1934-ben elkészíttette az Ojtoz-völgyi Honvédkő eredeti hasonmását. Alkalmat adott a Fennvaló számomra, hogy főt hajthassak a soproni Ojtozi emlékmű előtt is, melyet felejthetetlen emlékként őrzök. A soproni 18-as gyalogezred védte a szorost 1917 augusztusában páratlan hősiességgel. A szorosban álló Honvédkő-sziklát lassan igyekszik benőni az erdő is… Innen már alig egy kilométer Kovászna és Bákó megye jelenlegi határa.
Jaj igen, a jelenlegi! Romániában az 1968-ban végrehajtott megyésítés alkalmával az egykori határtelepülést, Sósmezőt Bákó megyéhez csatolták. A megyehatár módosítása súlyos következményekkel járt a vidékkel szomszédos háromszéki települések legelő-, kaszáló- és erdőtulajdonosainak számára. A Bákó megyéhez csatolt területek nagyságát nincs módunkban meghatározni, de a DN–11. sz. műúton haladva a mai megyehatártól 7 km távolságra található Sósmező, az egykori megyehatár. A távolság ismeretében felbecsülhető a veszteség nagysága. A szomszédos háromszéki községek erdő-közbirtokosságai évtizedek alatt sem tudták per útján sem visszaszerezni a szomszédos román megyéktől telekkönyvezett erdőterületeiket, van olyan község is, amelynek most is folyamatban vannak peres ügyei.
„Ojtoztudó” Rózsa József
Mi sem feledünk!
„Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!” – olvasható az ojtozi templom homlokfalán. Ez megállásra kényszeríti a Moldva felől jövőt, nem érti üzenetét. A templom falán kőtábla: „Javíttatták a 13. és 14. ezredbéli / népfelkelők és a velük / volt csendőrök / 1915”. És mesél a templom melletti emlékpark is: Kelemen Dénes gelencei faragóművész Törött kapu nevű térplasztikai alkotása a két világháború hőseire emlékeztet. A domborműves kőszikla – a Honvédkő – a soproni emlékmű hazai változata, a fekete márvány emléktábla a 100 éve elesett Soproni 18-as Honvéd Gyalogezred hősi katonáinak emlékére készült. Mindmegannyi emlékeztető tanúbizonyság arra, hogy szerte a világban él a nemzet, erősödik hit által a hazaszeretet, az összetartozás érzése. Ojtoz vidékén az első világégés idején katonamundérba öltözött a fiatal Márton Áron, Erdély későbbi római katolikus püspöke. 1944 augusztusában pedig itt harcolt a 24-es határvadász zászlóalj és a székely erődszázad a benyomuló román-szovjet csapatok ellen.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
