XI. Piusz pápa száz éve, a Niceai Zsinat 1600. évfordulójára meghirdetett szentév végén, a 1925. december 11-én kihirdetett Quas primas kezdetű enciklikával rendelte el Krisztus Király ünnepét. Az évforduló kapcsán Kálmán Peregrin OFM történész írását olvashatják, amit két részben közlünk.
XIII. Leó pápának Jézus Szent Szívéhez szóló felajánló imádságát az áhítatgyakorlat a Jézus Szíve tisztelet mellett korunkban is Krisztus Királyhoz kapcsolja, ami igen helyénvaló szokás, hisz’ az ünnepet elrendelő XI. Piusz pápa is nagyban hagyatkozott elődje, XIII. Leó pápa tanítására. Mégpedig úgy, hogy az a néhány évtized, ami péteri szolgálatukat elválasztotta, már konkrét történelmi példákkal is alátámasztotta a pápaelőd minden meglátását (pl. a Mexikó keresztényüldözés kezdete, Szovjetunió). Így
Piusz pápa ebben a társadalmi kérdéseket tárgyaló enciklikájában a problémák értelmezését tovább árnyalta, és azok okát abban jelölte meg, hogy eltűnt a természetfeletti tekintély, ezzel pedig megszűnt az a jogalap is, ami a törvényi tekintély forrása. Hiszen e nélkül ki mondja meg, hogy két vélekedés közül melyik az igaz, miért, mikor, kinek kell engedelmeskedni? – kérdezi a pápa. Azaz így minden relatív és relativizálható, Isten pedig kellemetlen szereplővé lesz a nevelés világában. A pápai megnyilatkozás a tekintély hordozójának Krisztust jelenti ki, aki azáltal ad az embernek igazi méltóságot, hogy megváltja. Péter utóda ebben látja az emberi méltóság igazi alapját, az Egyházról pedig úgy beszél, mint e természetfeletti tekintély hordozójáról, mert ezt Krisztus hagyta rá, amely ebből kifolyólag képes hatékonyan közreműködni a társadalmi béke megvalósításában. XI. Piusz pápa kijelenti, az Egyház konkrét politikai kérdésekbe nem akar beleszólni, de meglátása szerint a szekularizált államok az Egyház üdvösséghozó tevékenységét a társadalom peremére szorítják, ezért ki is fejezi a Rómában végbemenő ilyen jellegű folyamatok fölötti fájdalmát.
Ezen előzmények és társadalmi jelenségek ismeretében rendelte el három évvel később megjelenő Quas primas kezdetű körlevelével Krisztus Király ünnepét. A pápa ebben a megnyilatkozásában hangoztatja, hogy
„Korunk betegségének tartjuk ugyanis az úgynevezett laicizmust, vagyis a világias szellemet, annak tévedéseit és végzetes törekvéseit… ez az istentelenség nem máról holnapra támadt, hanem régóta lappang az államok vérkeringésében… Tagadták az Egyháznak magától Krisztus Urunktól nyert jogát az emberi nem tanítására, a törvények meghozatalára és a népeknek az örök üdvösségre vezető úton való kormányzására. Majd fokozatosan tovább haladva, Krisztus vallását a hamisakkal egyenlőnek nyilvánították s szégyenszemre azonosan ítélték meg, azután a világi hatalomnak alávetették, a fejedelmek és közhatóságok kénye-kedvének kiszolgáltatták… Még tovább mentek azok, akik az isteni vallást valami természeti vallással, természetes érzéssel akarták pótolni. Akadtak államok, amelyek azt vélték, hogy Isten nélkül is meglehetnek, s vallásuk az istentelenség és az Istennel nemtörődés lett. (Quas primas, 7.)
Vagyis Krisztus Király ünnepével arra akarta meghívni az Egyházat, hogy a szervezett isten- és egyházellenesség kereteit látva a hívő nép körében kezdődjék el egy új típusú, Istennel megbékélt emberiség kibontakozása, melynek főbb jellemzőit a prefáció énekli meg az ünnep napján:
1937-ben a Divini Redemptoris kezdetű körlevelében a kommunizmust és az azt előkészítő mozgalmakat – benne a liberalizmust, mint „szálláscsinálót” – már vallási jelenségként tárgyalta XI. Piusz pápa: „Íme, Tisztelendő Testvérek, az új evangélium, amelyet a bolsevista és istentelen kommunizmus, mint üdvözítő és megváltó üzenetet hirdet az emberiségnek. Tévedések és álokoskodások gyűjteménye. Ellentétes az ésszel és az isteni kinyilatkoztatással. Fölforgatója a társadalmi rendnek, amelynek legmélyebb alapjait kibontja. Félreismeri az állam eredetét, lényegét és célját. Tagadja az emberi személyiség jogait, annak méltóságát és szabad akaratát.”
A történelmi tapasztalat igazolja, hogy XIII. Leó pápa és utódainak társadalomértékelése valós volt. XI. Piusz pápa szándéka-felhívása pedig élő szívekre talált, mert a spanyol egyházellenes polgárháborúban – amelynek segítésére Tito megalapította partizáncsapatait, és ahol Rajk László is felsorakozott a magyar zászlóaljjal – mi volt a több ezer vértanú sokaságának utolsó szava? Éljen Krisztus Király! – így halt meg például Boldog Ceferino, akinek bűne az volt 1936-ban, hogy egy pap védelmére kelt.
Az írás első része ITT olvasható.
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
