XI. Piusz pápa száz éve, a Niceai Zsinat 1600. évfordulójára meghirdetett szentév végén, a 1925. december 11-én kihirdetett Quas primas kezdetű enciklikával rendelte el Krisztus Király ünnepét. Az évforduló kapcsán Kálmán Peregrin OFM történész írását olvashatják, amelyet két részben közlünk.
Amikor Krisztus Király vasárnapján a katolikus ember templomba megy, egy nagyon elegánsra csiszolt prefációt hall a szentmisében: „Az ő országa igazság és élet, kegyelem és szentség, igazságosság, szeretet és béke”; a felajánló imádságban pedig: „Sokan még nem ismertek meg, mások parancsaidat megvetették, és eltaszították maguktól… Légy Királya, Urunk… a tékozló fiúknak is, akik elhagytak. Add, hogy mihamarabb visszatérjenek az atyai házba, és éhen-szomjan el ne pusztuljanak. Légy Királya azoknak is, akiket tévedés tart fogva, vagy szakadás választott el. Hívd vissza őket az igazság szolgálatára és a hit egységébe, hogy rövidesen egy akol legyen és egy pásztor. Adj, Urunk, Egyházadnak biztos és teljes szabadságot, minden népnek békét és rendet.”
Az imádság ma, az elpártoltak említésekor a hitüket nem gyakorlókat juttatja eszünkbe; az egy akolnál talán a keresztény egyházak egységére; a Király képe nyomán az utolsó ítélet freskóira gondolunk; a béke és rend, a teljes szabadság kifejezések pedig távoli célként állnak előttünk. Amikor azonban Krisztus Király ünnepe száz évvel ezelőtt bevezetésre került, ezek a felsorolások ennél sokkal konkrétabb tartalommal bírtak. Úgy, mintha 2025-ben külön áhítatformája lenne a koronavírustól, a migránsveszélytől vagy éppen a gender-ideológiától való megmenekülés kérésének. Ez az ünnep ugyanis demonstratív megjelenítője volt a korabeli Egyház problémáinak, miként ezt XI. Piusz enciklikájában maga is megfogalmazta: „…Történelmi adatok bizonyítják, hogy az ünnepnapokat a századok folyamán egymás után úgy hozták be… amikor a népet vagy általános veszedelem idején erősíteni, vagy eretnekségek terjedő tévelyei ellen megedzni, vagy bizonyos hittitkoknak, illetve a jó Isten egyes jótéteményeinek mélyebb megfontolására indítani kellett.” (Quas primas, 6., 1925.)
Ennek fényében érthetjük meg azt, hogy a 19. század végének és a 20. század első évtizedeinek pápái – köztük XI. Piusz pápa – a tanításnak a kultuszon és jámborsági gyakorlaton keresztüli átadását választották, miként XI. Piusz maga tanúskodik erről: „Krisztus Királynak külön ünnepnapot rendelünk. Mert a szent titkoknak évenkint visszatérő megünneplése sokkal hatályosabban segít a népet a hit igazságaira tanítani s azok boldog átélésére képesíteni, mint az egyházi tanítóhivatal legtartalmasabb megnyilatkozásai. Ezek ugyanis csak néhány műveltebb emberre hatnak, ellenben az ünnepek az összes híveket megragadják és tanítják… a tanítás leginkább az észre hat, az ünnep az értelmet és a szívet, tehát az egész embert üdvösen befolyásolja. S mivel az ember lélekből és testből áll, az ünnepnapok külső fényében kell megindulnia és föllelkesülnie, hogy az isteni tanítás a szent szertartások változatos szépségének hatása alatt jobban beleivódjék, és hússá, vérré váljék, s benne a lelki életben való előrehaladás elhatározását megérlelje…” (Uo.)
S hogy ez sikerült, és a kultusz valóban áthatotta az akkori modern katolicizmust, arról az építészeti példák beszélnek leginkább. Hiszen hazánkban is a 20. század első felében épült fel számos Krisztus Király-templom, amely titulushoz más pápai kezdeményezések által ugyanígy és ugyanezen időszakban felsorakozott még számos a Szent Család, Szent József, Szeplőtelen Fogantatás, Jézus Szíve pártfogása alatt lévő szentegyház, amely kultusztémák XIII. Leó pápától kezdődően a társadalmi átrendeződést tapasztaló katolikusok fő védőtitulusaivá váltak. Róma püspökei ugyanis így akarták megerősíteni a hívek Egyházhoz tartozását, az Egyház társadalmi tanításának ismeretét, de legfőképpen a természetfeletti dimenzió tudatosságának felelevenítésére törekedtek ezzel a mozdulatlan mozgató és a tudományosság istenítésének világában.
Krisztus Király ünnepének egyéb rétegeire is rálelhetünk, ha ezen a társadalomtörténeti nyomon megyünk tovább, hangsúlyozva, hogy
De mik voltak a veszedelmek, eretnekségek, amelyek miatt Krisztus Király ünnepével kellett megerősíteni és edzni a hívő nép vallásosságát – ahogy ezt olvassuk a Quas primas enciklika 6. pontjában?
A kérdés megválaszolásához – talán mondható: a modernkori kultusztörténetet is megnyitó – XIII. Leó pápa írásait érdemes tanulmányozni, aki Quod apostolici muneris (1878) kezdetű enciklikájában (Prohászka Ottokár jelentette meg magyarul) a szocialista, kommunista, nihilista modern eretnekségekről ír, s megjegyzi: ezek az eszmék már nem titkos összejövetelek hívószavai, hanem a társadalmat uralni akaró, vallási jelleget öltő szövetségek. Fő törekvéseik a társadalmi tekintély, a tulajdonjog, a férfi és nő házasságának megkérdőjelezése, a kollektivizálás. Állítja, hogy először a hitet és a logikus gondolkodást fordítják egymással szembe, majd a természetfölötti dimenzióitól megfosztott társadalom fundamentumát aláásva saját irracionális vélekedéseik bizonytalan szövevényére akarják áthelyezni a társadalom működésének alapját. A pápa szerint az embert és a társadalmat csupán e világi keretek közé szorítják, aminek gyümölcseként megjelenik a szegények kiszolgáltatottságának kihasználása a gazdagok elpusztítása érdekében. A megnyilatkozás éppen ezen társadalmi látlelet kapcsán szorgalmazza: az Egyház végezzen a munkások között aktív lelkipásztori ellátást, hogy a hit, és ne ezek az eszmék határozzák meg az emberek gondolkodását.
Érdemes azt is felidéznünk, hogy XIII. Leó pápaságának első éveit nagyon meghatározta e pusztító erőkkel való találkozás. 1884 áprilisában – még híres látomása előtt – Humanum genus címmel enciklikát adott ki a szabadkőművességről, amelyben társadalmi veszélynek említi őket, mert miközben fennen hirdetik, hogy egyedüli céljuk a tömeg jólétét elősegíteni s a polgári társadalom előnyeiben a lehető legtöbbet részesíteni, igazi céljuk: felforgatni a keresztény intézmények által megteremtett vallási és állami rendet, s helyébe saját kényük szerint a puszta természetelvűség tanainak alapján újat létesíteni. A pápa felrója, hogy az Egyház és állam szétválasztásának ürügyén fel akarják számolni az Egyház társadalmi hatását, a pápaság és a papság intézményét, üldözik a Rómához hű katolikusokat, egyenlőnek tartanak minden vallást, ami végül panteizmushoz vagy torz istenképekhez vezet. Vádolja őket, hogy a házasság csupán üzleti szerződés számukra; anarchikus népakaratot hangoztatnak, amit azzal is előmozdítanak, hogy kiszolgálják az emberek alantas ösztöneit, mert akkor a lezüllöttek jobban kormányozhatóvá válnak.
Ne feledjük el, ilyen előzmények és körülmények között született meg az ünnep felajánló imája, amelyet ma is imádkozik az Egyház: „Légy Királya azoknak is, akiket tévedés tart fogva, vagy szakadás választott el. Hívd vissza őket az igazság szolgálatára és a hit egységébe, hogy rövidesen egy akol legyen és egy pásztor.”
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
