Gerhardt Ferenc, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke szerint Pákh Imre számos ponton hazudik a képpel és a tárgyalásokkal kapcsolatban – derül ki az Origó interjújából. Korábban a képtulajdonossal is közöltünk interjút, ezúttal a másik fél hallgattatik meg – az igazság azonban aligha fog kiderülni.
– A Golgota hirtelen védetté nyilvánítása hatalmas port kavart a sajtóban. Pákh Imrének az 50-es évek államosításai jutottak róla eszébe, de akadt olyan elemző is, aki a haramiaállam tipikus lépésének nevezte. Ön egyetért az eljárással?
– Maximálisan egyetértek az eljárással, mert a körülmények rákényszerítettek minket erre a lépésre. A védetté nyilvánítást a Miniszterelnökség kezdeményezte, de nem titkolom, hogy én magam is részt vettem az ügyben. A tárgyalások során beállt véleménykülönbség nem volt áthidalható, és közeledett a Pákh úr által kijelölt június 25-i határidő. Ugyan nem vagyok biztos abban, hogy valóban meglépi, amit beígért, de nem kockáztathatjuk meg, hogy valamilyen jóvátehetetlen dolog történjen.
– Még Lázár János is elismerte a lépés sportszerűtlenségét, és ironikus szavaival egyértelművé tette, hogy itt „barátságos” nyomásgyakorlásról van szó, amivel az állam próbálja jobb belátásra téríteni a tárgyalópartnerét. Tényleg nem látja ezt problémásnak?
– Kérdés, hogy mit nevezünk nyomásgyakorlásnak. A tárgyalás története Pákh úr részéről kezdetektől nem áll másból, mint a legkülönbözőbb eszközökkel végrehajtott nyomásgyakorlásokból.
– De hát a kép az ő tulajdona.
– Mostanra már ez is kétségessé vált. Épp az ő sajtónyilatkozataiból értesülhettünk nemrég, hogy a képnek van egy társtulajdonosa is: a felesége. Ez az információ például egyáltalán nem hangzott el a tárgyalásokon, ahogy sok egyéb dokumentum sem került elő, amikről Pákh Imre azt állítja, bemutatta nekem.
– Vegyük is sorra ezeket a kérdéses dokumentumokat: Pákh szerint már csak azért is tudhatnák, hogy drágábban vette a képet 6 millió dollárnál, mert bemutatta önöknek a vételi szerződést és az átutalási bizonylatot is. Így történt?
– Nem, én ezeket a dokumentumokat soha nem láttam.
– Tehát akkor Pákh Imre hazudik ebben a kérdésben?
– Úgy fogalmaznék, hogy ezt az információt nem osztotta meg velem, noha ő azt állítja.
– Ezt magyarul hazugságnak hívják. A másik vitás pont az értékbecslés: Pákh azt állítja, hogy neves nyugati aukciósházak által becsültette fel a Golgotát, amelyek 10 millió dollárra taksálták.
– Egyik fél sem látta a másik értékbecsléseit. Kétszer tárgyaltam ennél az asztalnál Pákh úrral, de egyik alkalommal sem hozott magával semmit. Amúgy is kétlem, hogy az említett intézmények kiadtak volna 10 milliós értékbecslést, ugyanis a Golgota régóta nincs a piacon. Egy-egy Munkácsy-kép még időnként felbukkan aukción, de a trilógia darabjai nem, így nincs is mihez viszonyítani őket. Egyetlen sarokpont van, ami szerintem abszolút hiteles, friss és reális képet mutat: a Hamilton Galériának átadott 5,7 millió dollár, amit a Krisztus Pilátus előtt-ért adott az állam pár hónappal ezelőtt.
– Pákh Imre szerint nagy különbség, hogy a Hamilton Galéria – vele ellentétben – ingyen jutott hozzá a festményhez.
– Ez teljesen irreleváns. Egy kép piaci árához semmi köze annak, hogy mennyiért jutott hozzá az eladó. Ha bemegy egy boltba, és meg akar venni valamit, önt sem érdekli, hogy a boltos fizetett érte, ajándékba kapta, netán lopta az árut. Csakis az, hogy megéri-e az árát.
– Akkor játsszunk egy gondolatkísérletet. Ha a saját szemével látná, hogy a Christie’s vagy a Sotheby’s valóban 10 millióra becsüli a Golgotát, megváltozna az álláspontja?
– Először is meggyőződnék a dokumentum hitelességéről, és ezt nem véletlenül mondom.
– Tehát el tudja képzelni, hogy valaki hamis dokumentumokkal is megpróbálkozhat egy ilyen kiemelt fontosságú és sajtóvisszhangú ügyben?
– Sok mindent el tudok képzelni ebben a helyzetben.
– Az is felvetődött, hogy a felek felkérhetnének közösen egy független, nemzetközi szakértőt, hogy becsülje fel a képet. Ez racionális felvetésnek tűnik.
– Magánszemélyek között ez elképzelhető megoldás, viszont az állam jogszabályokban szabja meg az állami műkincsvásárlás menetét. Senki sem mondhatja, hogy a magyar igazságügyi műkincsszakértők kevesebbet tudnak Munkácsyról, mint a Christie’s Londonban vagy a Sotheby’s New Yorkban.
– Az állam itt mégiscsak az egyik érdekelt fél, így az elfogultság is felmerülhet Pákh szerint.
– Nem merülhet fel. Ezen az alapon egy zsebtolvajt is csak külföldön lehetne elítélni. Magyar bíróság nem dönthetne fölötte, mert egyből elfogultnak számítana. Értse meg, van egy jogmenet, és állami szerv csak akkor vásárolhat műtárgyat, ha a rendeletben lefektetett elvek és folyamatok mentén zajlik le az értékbecslés.
– Ön tehát ragaszkodik ahhoz a feltételezéshez, hogy Pákh egymillió dollár körül vásárolta a Golgotát. Julian Beck, az előző tulajdonos viszont azt nyilatkozta a Figyelőnek, hogy hétmillióért adta el a képet annak idején.
– Nagy kérdés, hogy mit nyilatkozott. A Figyelő Online feltűnően szorgalmas ebben a kérdésben, és az a személy, aki ezeket a cikkeket írja, időnként hajmeresztő dolgokkal áll elő. Azt biztosan tudjuk, hogy 1988-ban Julian Beck, akit akkor még Bereczki Csaba Gyulának hívtak, 47 500 dollárért vette a képet egy aukción. Én még nem láttam olyan műtárgyat, aminek a kétszázszorosára nőtt volna a piaci értéke tizenöt év alatt. Nem véletlen, hogy Julian Beck 15 éve még egymillió dollárért akarta eladni a Magyar Nemzeti Múzeumnak, amiről dokumentumom is van.
– Azt a sajtóértesülést sem hiszi el, hogy a Nemzeti Múzeum kiviteli kötelezettséget vállalt a Golgotára annak idején?
– A kiviteli kötelezettség egy hivatalos dokumentum, aminek van lejárati határideje. Ennek a dokumentumnak azonban nem tudott sem a Déri Múzeum sem a Magyar Nemzeti Múzeum a nyomára bukkanni.
– Tehát azt mondja, tíz éve egymillió dollárt ért a Golgota, most viszont már hatot, de annál egy dollárral sem többet?
– Egyes becsüsök szerint a 6 millió is túlértékeltnek tűnik.
– Ennek ellenére a magyar állam hajlandó érte ennyit fizetni. Ez nem felelőtlenség?
– Nem, mert a dolognak van egy emocionális oldala is. Így végre kerek lehet a történet, és véget érhetnek a Munkácsy-trilógia hányattatásai.
– Ki dönti el, hogy mi számít nemzeti alapértéknek, ami ezek szerint akár piaci áron felüli megvásárlást is megér az érzelmi értéke miatt?
– Többek között az Értéktár program testülete, aminek a tagjait a Magyar Nemzeti Bank elnöke jelöli ki – természetesen tanácsok alapján. A testület egy része adott, mert a nagy országos közgyűjtemények vezetői is tagjai.
– Tehát megfeneklettek a tárgyalások. Ha nem kezdeményeznek további találkozót, hogy fogja meggyőzni Pákh Imrét, hogy a képe nem ér kilencmillió dollárt?
– Nem akarom őt meggyőzni.
– Miért nem?
– Mert tudom, hogy az általa előadott történet puszta kitaláció, és így nincs értelme további tárgyalásoknak.
– Milyen eredményre számít, ha Pákh beváltja az ígéretét, és amerikai vagy nemzetközi bíróságon támadja meg a levédetést?
– Nem biztos, hogy egy amerikai bíróság döntése bármilyen kötelezvénnyel jár a magyar államra nézve. Nemzetközi bíróság elé viheti az ügyet, de nem tudok olyanról, hogy efféle viták bíróságon dőltek volna el.
– Az sem tipikus, hogy egy megfeneklett tárgyalási folyamat egyik lépéseként kerül védettség alá egy kép.
– Erre sem tudok példát mondani, de az szerintem természetes, hogy egy állam védi a saját érdekét az ilyen művészettörténetileg értékes és a nemzeti önbecsülés részét képező műtárgyak esetében. A műtárgyak védettsége minden európai országban létező jogi megoldás.
– Annak a veszélyét sem érzi, hogy ezután többször is meggondolják majd a műgyűjtők, kölcsönadjanak-e magyarországi kiállításra műtárgyakat? Nehogy az állam hirtelen azokat is védetté nyilvánítsa…
– Ez a félelem teljesen alaptalan. Ha a szállítás előtt megszületnek a szükséges jogi dokumentumok, amik rögzítik a kép kiviteli szabályait is, semmi efféle nem történhet. De azt szögezzük le, hogy a magyar állam nem ellopta ezt a művet, hanem védetté nyilvánította. Hatalmas különbség. Egyszerűen gusztustalannak tartom a zavarkeltést, ami kíséri ezt az ügyet.
– Érdekes, hogy Pákh Imre is épp ezt a szót használta az üggyel kapcsolatban.
– Ő nyilván a levédést tartja gusztustalannak, én meg az egész folyamatot, amibe belecsúsztunk. Azt a hazugságözönt, amit Pákh úr lerakott az asztalra.
– Pákh szerint már a tárgyalás megkezdése előtt megfenyegették, hogy milyen retorziókra számíthat, ha nem fogadja el az állam ajánlatát. Van ilyesmiről tudomása?
– Engem nem érdekel különösebben, Pákh Imre mit gondol rólam, de azt még egyszer leszögezném: soha nem mutatta be az említett dokumentumokat, és semmi olyan előzetes nyomásgyakorlás vagy fenyegetés nem történt, amiről beszél.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
