Amikor 2015. január 7-én, a Charlie Hebdo karikaturistáinak lemészárlása napján megjelent Houellebecq könyve, a Behódolás, azt hihettük, hogy valóban elkezdődött Európa számára a lehető legrosszabb forgatókönyv megvalósulása. Houellebecq víziója szerint 2022-ben muzulmán elnöke lesz Franciaországnak, mert az első fordulóban legtöbb szavazatot szerzett Marine Le Pen, a Nemzeti Front elnökjelöltjével szemben egységesen fellépő közép- és baloldali pártok inkább szavaznak az akkorra megerősödő és másodiknak befutó Muzulmán Testvériség szimpatikus jelöltjére, mintsem hogy Franciaországnak „szélsőséges” elnöke legyen. És pontosan illeszkedett e trendvonalba, hogy nemrégiben Londonban muzulmán polgármestert választottak. (Bár ennek olyan olvasata is lehet, hogy egyes másodgenerációs iszlám bevándoroltak mégiscsak tudnak integrálódni, sőt jelentős politikai vezetői szerep ellátására is képesek – Sadiq Khant nem iszlám szervezet, hanem a Munkáspárt jelölte.)
Houellebecq egy békés átmenetet vizionál; amikor a francia értelmiség belátja, hogy számára akár még hasznos is lehet az iszlám. Különösen azok az elpuhult egyetemi tanárok vagy más sikeres férfiak élvezik előnyeit, akiket az „alávetettség” szellemében nevelt fiatal lányok – korukra és fizikai állapotukra tekintet nélkül – szellemi érdemeikkel és anyagi helyzetükkel arányosan ajnároznak. (Az iszlám Isten akaratának való alávetettséget jelent. Ugyanez a szó a regény francia eredeti címe – Soumission – és a német fordításé is: Unterwerfung.) A hatalom új birtokosai a franciák kollaborációjára és opportunizmusára támaszkodnak. (Houellebecq gyilkos szatírájából nem csak a másság tiszteletének és a toleranciának az abszurditása olvasható ki – visszaköszön belőle a német megszállás alatti francia behódolás is.)
Nem vízió, hanem realitás, hogy a század második felére kontinensünkből Eurábia lesz, a muzulmán népesség Nyugat-Európában túlsúlyra jut. De vajon milyen lesz majd akkor az iszlám? Radikalizálódik, vagy békülékenyebbé válik? Boualem Sansal tavaly Franciaországban megjelent és díjazott regénye egy sötét, kegyetlen jövőt vázol fel: amikor az elvadult iszlám totális teokráciává, istenállammá torzul. A könyv címe: 2084 – Világvége. A cselekmény kitalált vallási háttérben játszódik, az iszlám szó nem is szerepel a könyvben, de az utalások egyértelműek. Az ország Abisztán (felismerhető benne az abszurd, az aberrált), a próféta neve Abi, a nyelv Abilang. A vallás Gkabul, arabul beleegyezés. „Abisztánban … tudatlanság uralkodik. A racionális az abszurd, vagy fordítva, az őrület a valóság, és a hívők képtelenek elképzelni, hogy az életnek másféle értelme is lehetne.” „Müezzinjük naponta kilencszer hív imára, és a csütörtöki istentisztelet után a nép okulásul megtekinti a stadionban a csavargók, bűnözők és renegátok kivégzését.” (A könyvet a Der Spiegel 2016. május 21-i száma ismerteti.) „A vallásháborúkban milliók halnak meg, de rájuk senki sem emlékezik… Isten birodalmának eljövetelével beköszönt az örök béke, … az emlékezet kitörlődik, és a számláló újból nulláról indul.” „Az új korszakkal nem a paradicsom, hanem a teljes üresség és mozdulatlanság állapota következik be.” „A vallás csalfa, halált hozó gyógyír, a hit rabszolgaságba vezető önpusztítás.”
Nem nehéz felfedezni, hogy Sansal az Iszlám Állam kegyetlen, embertelen és nihilista gyakorlatának elterjedését extrapolálja 2084-ig. De e 2003-ban még algériai minisztériumi tisztviselőként dolgozó írónak vannak korábbról is hasonló tapasztalatai. Megélte, hogyan taszította Algériát az iszlám vallási fundamentalizmus polgárháborúba a ’90-es években, amikor tízezrek pusztultak el, és amelynek következményeitől még most is szenved az ország. És világszerte vannak tapasztalatok az iszlám fundamentalizmus tevékenységéről; az ajatollahok által uralt Irántól a Muszlim Testvériség egyiptomi tetteiig, az afganisztáni tálibokig, a mindenhol robbantgató terroristákról nem is beszélve.
Az Orwell 1984-ével való összevetésből kétfajta következtetést is leszűrhetünk. Amikor Orwell azt 1949-ben megírta, már volt elég értesülés arról, hogy milyen is a szovjet kommunista rendszer. Ő maga a spanyol polgárháborúban a kommunisták oldalán harcolva ismerte meg a szovjet állambiztonsági szervek módszereit, és ábrándult ki a kommunizmusból. Tapasztalatait előrevetítve felvázolta, hogy mivé fejlődik a totalitárius állam és bürokrácia. (A jelentősebb nyugati entellektüelek közül André Gide már a háború előtt rájött, hogy a proletárdiktatúra valójában a proletárság fölötti diktatúrát jelenti.) A történelem azonban nem a meglévő folyamatok extrapolálása szerint alakul. Ha a feltételek megváltoznak, az addigi folyamatok öszszeomlanak. Ronald Reagan fegyverkezési versenybe hajszolta a Szovjetuniót, amelybe gazdasága beleroppant. A globalizáció és az internet világában pedig – különösen amikor a gorbacsovi peresztrojka idején lehetségessé vált a nyugati utazás – már nem lehetett eltitkolni, hogy milyen is az a gyűlölt és elmaradott kapitalizmus.
Jól tudjuk, hogy a muzulmán kultúrában még nem volt felvilágosodás, amely szétválasztotta volna az egyházat az államtól, és a vallás nem szó szerinti, hanem metaforikus értelmezésére irányuló törekvések is mindeddig kudarcot vallottak. (Szemben a kereszténység sokkal megengedőbb felfogásával.) De ne felejtsük, amit a kereszténységnek „belülről”, előzmények nélkül kellett kikínlódnia, az az iszlám előtt követhető példaként áll. Az iszlámnak még nincs Luther Mártonja, de már van Salman Rushdie-ja és Boualem Sansalja, van egy olyan Törökország, amelynek nagyvárosi lakossága már úton van Európa felé, és az irániaktól sem idegen a világias életmód. Miért ne reménykedhetnénk abban, hogy az iszlám is ezt a – már kitaposott utat fogja bejárni?
Abban bízom, hogy Európában kialakul az iszlám egy toleránsabb változata, amely képes lesz együtt élni a vallástalansággal és hedonizmussal. Valószínű, hogy a Nyugat világi kísértései nem kevés muzulmán hitét ingatják majd meg. Nyugat-európai muzulmán vallási vezetők már egy ideje készséggel kidolgoznák a békés együttélést lehetővé tevő új vallási elveket. Az európaiaknak pedig ragaszkodniuk kell ahhoz, hogy a muzulmán hitoktatás is az adott ország nyelvén folyjék – mint ahogy a keresztényé sem a latin. Európa nem a muzulmánok vallását, hanem szokásaikat, kulturális beidegződéseiket nem tudja elfogadni. A tárgyszerű vitát és párbeszédet akadályozó politikailag korrekt beszédről viszont le kell szokni.
A migránsügy kapcsán azok az információk uralják a médiát, amelyek a multikulturalizmusról, az integrálhatatlanságról szólnak. De ne feledkezzünk meg a szimpátiára utaló jelekről és hasonulási törekvésekről sem! A német Bundestagnak 11 török származású képviselője van. Öt szociáldemokrata, három zöld párti, kettő a Baloldal és egy a CDU tagja. Közülük kerül ki a zöldek vezetője. Ők magukat muzulmán hitű németnek tartják. Az örmény holokausztot elítélő szavazáson együtt szavaztak a németekkel. A hivatalos Törökország emiatt hazaárulónak bélyegzi őket. A németországi török szervezetek részéről megnyilvánuló fenyegetés miatt pedig most rendőrségi védelemben részesülnek. Egyikük, Aydan Özoguz, aki a kormány integrációs biztosa, kijelentette: „Erdogannak meg kell értenie, mi nem vagyunk Törökország meghosszabbított karja”. Navid Kermani másodgenerációs iráni származású német írónak pedig jók az esélyei, hogy Joachim Gauck után ő legyen Németország következő államelnöke.
Súlyosbítja a helyzetet, hogy az iszlám vallású népek döntő része harcban áll az amerikai imperializmussal és a globális kapitalizmussal. Ugyanígy az európai iszlám sem csupán vallási ügy; súlyos gazdasági és társadalmi kérdés is. A bevándoroltak gyermekei gyengébb iskolai eredményeket érnek el, mint a helybéliek, s így a munkaerőpiacon hátrányos helyzetbe kerülnek, körükben lényegesen magasabb a munkanélküliség. Ezek a különbségek tartósak, azt is mondhatnánk, hogy „öröklődnek”, sőt fokozódnak: Németországban a harmadik generáció kevésbé integrált, mint az első. Ha arra a következtetésre jutunk, hogy a megoldás a migránsok gyermekeinek megfelelő iskoláztatása, akkor máris ismerős témánál vagyunk: a hazai cigány gyerekek felzárkóztatásánál. Az a társadalmi deviancia, ami nálunk „cigánybűnözés”, az ott terrorizmus – miközben a migráns hátterű fiatalok a bűnözésben is élen járnak.
A szerző közgazdász és társadalomkutató
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 15.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
