A jelszóval („Az emberség Európájának fenn kell maradnia – a balekság Európájának vége”), amely Puzsér Róbertnek a burka és a burkini franciaországi tiltásáról szóló írását (A velünk élő középkor vége, Magyar Nemzet, 2016. szeptember 1.) zárja, csak egyetérteni lehet. Víziójának megvalósítása érdekében azonban a szerző olyan lépéseket sürget, amelyek éppenséggel aláásnák az emberség Európáját, és a balekság Európájának ágyaznának meg.
A szúfizmus sem csodagyógyszer
Puzsér Róbert a burka és a burkini tiltásában egyaránt az iszlám által elnyomott nők felszabadítását és a nyugaton élő muszlimok integrációjának biztosítékát, a párhuzamos társadalmak kialakulásának fékjét látja. Ehhez kapcsolódva sürgeti az európai iszlám oktatás átadását a szalafiták kezéből az „iszlám misztikusokként” ismert szúfikéba. Ez a recept, bár kétségkívül jó szándékú és a hazai nyilvánosságban domináns iszlamofób hisztériakeltéshez képest szofisztikáltabb, olyan típusú leegyszerűsítéseken és tévhiteken nyugszik, amelyek tévútra vezetik a mégoly jóindulatú javaslatokat.
A szúfi oktatás privilegizálásának koncepciója a katolicizmus egyetemességét erőltetné egy alapvetően más közegre, figyelmen kívül hagyva az iszlám és a szúfizmus decentralizáltságát és sokszínűségét, a muszlim és szúfi közösségek helyhez és időhöz kötött teológiai és kulturális sajátosságait. „A szúfizmus” mint az oktatás-nevelés csodagyógyszere nagyjából annyira életszerű ötlet, mintha valaki a pécsi pálosok kezébe akarná adni Európa összes keresztényének a nevelését, a kijevi ortodoxokétól a zürichi reformátusokén át a firenzei katolikusokéig. A gondolat ráadásul azon a nemegyszer cáfolt tévhiten alapszik, hogy míg a szalafijja definíció szerint erőszakos és intoleráns, addig a szúfizmus mindenkor békés és toleráns. Ezzel szemben a Nyugat romantikus irodalmi élményei nyomán afféle pacifista muszlim hippiközösségként elképzelt szúfizmus tarka története során ugyanúgy számtalanszor szolgált a birodalomépítés, az erőszakos dzsihád és a vallási tisztogatás igazolására (Nyugat-Afrika dzsihádállamaitól az indonéz Front Pembela Islamig), ahogy napjainkban a szalafijjának is léteznek a békés felekezeti egymás mellett élést szorgalmazó, „mérsékelt” csoportjai. Ez nem kétváltozós egyenlet: a teológiai orientáció önmagában nem sokat mond a toleranciához vagy a vallási erőszakhoz való viszonyról (ahogy a keresztények vagy a buddhisták esetében sem).
Összekeverni az integrációt az erőltetett asszimilációval
Egyetértek Puzsérral abban, hogy az európai demokratikus államoknak igenis van tennivalójuk az iszlám „európaizálása” terén. Ezen azonban nem félinformációkon alapuló kolonialista sztereotípiák, hanem árnyalt, a valódi tapasztalatokat integráló ismeretek mentén, az érintett közösségek bevonásával kell dolgozniuk. A burkinitilalom fő problémája, hogy – a XIX. századi naiv-aufklérista nemzetépítési projekthez hasonlóan – összekeveri az integrációt az erőltetett asszimilációval. Nem békés együttélésre, hanem beolvadásra, nem az iszlám „európaizálására”, hanem önfeladásra ösztönöz, ami nyilvánvalóan nem lehet opció a sok millió békés, de vallása szabad gyakorlásához ragaszkodó muszlim számára.
A burka vagy a nikáb (és minden, a test mellett az arcot is takaró női öltözék) valóban biztonsági kockázatokat rejt, de emberi jogilag is nehezen tolerálható. Az arc láthatósága nemcsak az azonosíthatóság szempontjából kulcskérdés, de az egyéni önkifejezés, a személyes kommunikáció alapfeltétele is. Így a „láthatatlanság” összeegyeztethetetlen az európai együttélési normákkal és a női egyenjogúság eszméjével. Tegyük hozzá, hogy a burka és a nikáb esetében lényegében törzsi eredetű, helyi jellegű viseletekről beszélünk, amelyek nem következnek szükségszerűen az iszlám előírásaiból. Tiltásuk ezért nem sérti a vallásszabadságot, elhagyásuk a többségi társadalom részéről jogosan elvárható „integrációs minimum”. Ezzel szemben az arcot szabadon hagyó burkini a modern divatipar praktikus megoldása, amely vallásos muszlim nők milliói számára teszi lehetővé a kényelmes időtöltést a strandon vagy az uszodában.
Ha a cél a méltóságon és szabadságon alapuló békés együttélés, nem pedig az erőszakos uniformizáció, az iszlám illendőség koncepciójának megfelelő öltözék tiltása felesleges, következetlen és kontraproduktív. Felesleges, mert nők tömegei számára a burkini nem kényszer, hanem lehetőség, amely nem jelent komolyabb biztonsági problémát egy egyrészes fürdőruhánál. Következetlen, mert miközben a tilalmat kifejezetten a muszlim nők „felszabadítására”, illetve asszimilációjára találták ki, ritkán esik szó arról, hogy a vallásos zsidó nők „kóser fürdőruhája” nem sokban különbözik a burkinitől; a hétköznapi szörfruháról nem is beszélve, amelyek betiltása – helyesen – senkinek nem jutna eszébe. És kontraproduktív, nemcsak azért, mert az integrálni kívánt nőket kizárja a nyilvános strandokról és uszodákból, de azért is, mert minden racionális indok nélkül támasztja alá az iszlám ellen agresszív háborút vívó, csak jelszavakban toleráns, elnyomó Nyugatról alkotott dzsihadista rémképet – a radikalizálódás egyik fő motorját.
Kinek kényszer, kinek a szabadság garanciája
Tudomásul kell vennünk, hogy ami az egyik nő számára kényszer és elnyomás, a másiknak önként vállalt vallási kötelesség, vagy egyenesen a szabadság garanciája lehet. Sok nő persze valóban családi vagy közösségi nyomásra fedi el testét a strandon. De legalább ennyien csak így érzik magukat szabadnak és egyenjogúnak – olykor a családi nyomás ellenében is. Számukra a burkini tiltása – ahogy a fejkendőé is – azt jelenti, hogy férfiak szabják meg nekik, mennyit kötelesek mutatni a testükből. Mintha egy keresztény, zsidó vagy vallástalan nő holnaptól kizárólag meztelenül járhatna nyilvános strandra. Az európai társadalmak és az itt élő muszlim nők ellensége nem a burkini, hanem a kényszer. Ezért nem egy ártalmatlan ruhadarab tiltásán kell munkálkodni, hanem a szabad választás jogának garanciáin. A határvonal a felismerhetőség és az önkéntesség: minden ezen túlmenő tiltás az európai civilizáció alapértékeit sértő, káros túlkapás.
Az európai iszlám vallásgyakorlat reformja, illetve – Bassam Tibi kifejezését kölcsönvéve – az euró-iszlám létrejöttének és megszilárdulásának ösztönzése égetően fontos közös európai feladat. A jobbító szándék azonban nem elég. Ha a problémáit szaporító „balekság Európája” helyett az „emberség Európáját” választjuk, nemcsak „a másság mindig jó” vulgárliberális dogmájával, de az ész nélküli asszimilációs reflexekkel is érdemes szakítanunk.
A szerző politikai elemző
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 12.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
