Az iszlám és „a balekság Európája”

Az iszlám  és „a balekság Európája”

Miért nem lehet a szúfikkal együttműködve megteremteni a nyugati értékekkel kompatibilis európai iszlámot? Filippov Gábor – aki történetesen személyes jó barátom – három ellenvetést állít szembe az általam megfogalmazottakkal. Egyrészt úgy véli, hogy a szúfikkal működtetett európai imámképzés „a katolicizmus egyetemességét erőltetné egy alapvetően más közegre”. Másrészt nevetségesnek tartja a felvetésemet, mondván, az „nagyjából annyira életszerű ötlet, mintha valaki a pécsi pálosok kezébe akarná adni Európa összes keresztényének a nevelését, a kijevi ortodoxokétól a zürichi reformátusokén át a firenzei katolikusokéig”. Harmadrészt megállapítja, hogy elképzelésem „ráadásul azon a nemegyszer cáfolt tévhiten alapszik, hogy míg a szalafijja definíció szerint erőszakos és intoleráns, addig a szúfizmus mindenkor békés és toleráns”.

Nos, Gábor, valamiféle egyetemességet, valamiféle közös értékrendet, valamiféle kulturális és humánus minimumot megkövetelni az európai iszlám közösségektől, s ennek biztosítására államilag szervezni az imámok képzését, valóban teljesen idegen a fennálló realitásoktól és az iszlám hagyományaitól. Talán meg sem valósítható. Ahogy a szkeptikusok azt is megmondták, hogy a militáns és tekintélyelvű Japánban vagy Németországban nem jöhet létre liberális demokrácia. A szkeptikusok márpedig ugyanígy megmondták, hogy a jogállamiság nem működik az iszlám világban. Az előbbi ügyben nagyot tévedtek, az utóbbiban momentán úgy tűnik, igazuk lesz. Csakhogy az iszlámmal való békés együttélés, a humanizmus- és a felvilágosodásexport nem egy birodalom vagy néhány politikus döntése, hanem egy szekularizált társadalom egyetlen lehetséges választása. Persze csak ha hisz az értékeiben és az életmódjában.

Ha Európa lemond arról, hogy társadalmaiban jogegyenlőség uralkodjék, és hogy az unió állampolgárai egy kötelező civilizációs minimumot tanúsítsanak, akkor mi következik? Ha Európa megengedi, hogy hitszónokok európai mecsetekben, iskolákban és menekültszállásokon szervezzék és radikalizálják az épp integrálni próbált muszlim tömegeket, akkor vajon mi lesz a sorsa? Ha Európa polgárai eleve lemondanak arról, hogy megvédjék a muzulmán nőket a vallási fanatikusok terrorjától, akkor miért nem fordítják el a fejüket bármilyen egyéb diszkrimináció vagy épp rasszizmus láttán? Igazad van, Gábor: nincs biztos recept. Egyetlen dilemma áll a helyén: vagy megpróbálkozunk a kölcsönös tiszteleten alapuló együttéléssel, és ennek szellemében elvárjuk az iszlám vallású polgároktól, s náluk ezerszer inkább lelki vezetőiktől kultúránk és törvényeink tiszteletét, vagy oda jutunk, ahová a legősibb keresztény gyülekezetek a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Az egykor virágzó közösségek mára nagyrészt megszűntek. Tagjaik áttértek, elmenekültek vagy meghaltak – felmorzsolta őket az iszlám.

Több helyütt sántít az a példád, Gábor, amelynek keretében a szúfikat a pécsi pálosokkal állítod párhuzamba. A szúfi hagyomány és befolyás az iszlám közegében nem említhető egy lapon a pécsi pálosok kereszténységben betöltött jelentőségével, a szúfizmus továbbá nem egy vallási irányzat, és nem egy jogi iskola, Gábor, hanem az iszlám miszticizmusa, s mint ilyen, az iszlámnak az a szabad vegyértéke, amellyel az európai kultúrához kapcsolódni tud. Meglehet, hogy vannak intoleráns szúfik és békés dogmatikusok, mégis a szúfik azok, akik nem dogmákból, hanem a létezés nyers szövetéből fejtik ki az Istent – éppúgy, mint a keresztény kolostori misztikusok, a zsidó kabbalisták vagy a zen buddhisták. Míg a dogmatika az elválasztó, addig a misztika az egyesítő művelet – így képez átjárót a világvallások között. S bármennyire is igaz, hogy vannak intoleráns szúfik, azt azért kölcsönösen ismerjük el, hogy nem ez a jellemző. Aligha véletlen a soha nem politizáló szúfizmus töretlen népszerűsége az iszlám világban, ahogy az sem véletlen, hogy a gyökereikhez visszatérő szélsőségesek a hitetlenek mellett a szúfikat is mindig könyörtelenül üldözték és üldözik.

Gábor, az alábbiakban kénytelen vagyok idézni a burkini tiltása elleni érvelésed néhány tézisét. Szerinted a „nők tömegei számára a burkini nem kényszer, hanem lehetőség”, mert „ami az egyik nő számára kényszer és elnyomás, a másiknak önként vállalt vallási kötelesség, vagy egyenesen a szabadság garanciája lehet. Sok nő persze valóban családi vagy közösségi nyomásra fedi el testét a strandon. De legalább ennyien csak így érzik magukat szabadnak és egyenjogúnak – olykor a családi nyomás ellenében is. Számukra a burkini tiltása – ahogy a fejkendőé is – azt jelenti, hogy férfiak szabják meg nekik, mennyit kötelesek mutatni a testükből.”

A fentieken kívül még számos olyan érvet hozol fel a cikkedben, Gábor, amelyekkel nem tudok és nem is akarok vitatkozni – racionális és morális megfontolások állnak ezek mögött. Az én véleményemmel ugyan nem találkoznak, de nem tudom kizárni, hogy egy nap meggyőzöl róluk. A fent idézett mondatok azonban védhetetlenek. Legalább annyian viselik belső meggyőződésükből a burkinit, ahányan a férjük, az apjuk vagy az imámjuk nyomására?! Meggyőződésem, hogy egy vallási fanatikus kisebbségtől eltekintve a burkini mögött nincs tömeges női akarat. Ahogy nincs tömeges cigányakarat a putri mögött, ahogy nincs tömeges gyermekakarat az iskolaköpeny mögött, és ahogy hívő keresztény nők tömegei sem térnek vissza nagyanyáik öltözködési szokásaihoz.

Gábor, szerinted a burkinit viselő nők számára a tiltás azt jelentené, hogy férfiak szabják meg nekik, mit hordhatnak. Nos, ebben a kijelentésedben kvintesszenciálisan koncentrálódik a balliberális oldal tagjainak valamennyi önáltató hazugsága: úgy akarnak tekinteni ezekre a szerencsétlen, elnyomott lányokra és asszonyokra – miközben álságos kéztördelések közepette hagyják őket cserben –, mint afféle feminista hősnőkre, akik ugyanúgy iszonyodnak a férfiuralomnak még csak a gondolatától is, mint az a stockholmi leszbikus gender-aktivista, aki nem hajlandó olyan nevet adni a gyermekének, amelyből annak nemére következtetni lehet.

Férfiak szabják meg?! Te hol élsz, Gábor? Ez itt Európa. Itt a parlamentekben sok-sok nő ül. A két legerősebb európai állam kormányfője nő. Abban a Franciaországban, ahol a burkini tiltása napirenden van, még női kvóták is érvényben vannak. A burkinit tiltó határozatok mögött nem európai férfiak, hanem európai férfiak és nők állnak. Az a feltételezés pedig már a közéleti-kulturális abszurd csúcsteljesítménye, amely szerint ha a mélyen vallásos muszlimot eltiltják a nőket életmódszerűen diszkrimináló iszlám jelképétől, a burkinitől, ő majd pont azon háborodik fel, hogy nem ül elég nő a parlamentben meg a céges felügyelőbizottságokban. Gábor, te ezt komolyan gondolod? Ezek a vallásos muzulmán nők soha életükben nem ismernének el egyetlen keresztény vagy ateista női politikust sem. Ezek a nők az első sorban tapsolnának, amikor Kovács Ákos arról beszél, hogy a szülés a legfőbb feladatuk. Legfeljebb azt gondolnák, hogy ez a Kovács Ákos egy szélsőségesen liberális férfi, ha el bírja egyáltalán képzelni, hogy egy nő karriert építhet, vagy hogy létezik értelmes és erkölcsös női élet túl egy férfi szolgálatán és utódainak felnevelésén.

Az a baj, Gábor, hogy eltelt ötven év. Ez idő alatt azok az elvek voltak az irányadók, amelyekről írsz, Európa népei pedig megtanulták a leckét. Felnőtt a kontinensen többgenerációnyi muszlim, akik megkapták a politikai korrektséget, a pozitív diszkriminációt, azt az imámot, akit óhajtottak, nem kényszerültek asszimilációra, Európa nem volt velük türelmetlen, mert hitt a kulturális relativizmus dogmájában. Európa nem tett semmit, mert ti elmagyaráztátok neki, hogy nem szabad tennie semmit: túl bonyolult, túl nagy probléma ez, amit majd az idő és a jó szándék elrendez. Most pedig itt vagyunk Európában, ahol uniós állampolgárok gépfegyverekkel mészárolnak uniós állampolgárokat: keresztényeket, zsidókat és ateistákat. Itt vagyunk Európában, ahol vallási-politikai gyilkosságok zajlanak, ahol az iszlámkritikus politikusok, írók és karikaturisták rendőri védelem alatt élnek. Itt vagyunk Európában, ahol no-go zónák mélyén saríajárőrök intézkednek és saríabíróságok ítélkeznek. Ellentársadalom épült: egyre több a becsületgyilkosság, fel sem tudjuk mérni a női körülmetélések és kényszerházasságok áldozatainak számát, és nincs olyan szociológiai kutatás, amely ne azt jelezné, hogy nagyon nagy a baj. A második generációs németországi törökök 36 százalékának számára fontosabbak az iszlám előírásai, mint a hatályos német törvények. 27 százalékuk ha tehetné, visszatérne a Mohamed idején fennálló társadalmi rendhez, hét százalékuk pedig elfogadhatónak tartja az iszlám nevében és érdekében elkövetett erőszakot.

Lehet, hogy valamennyi felvetésem naiv és megalapozatlan. Lehet, hogy egyik sem állná ki a valóság próbáját. Az a doktrína azonban, Gábor, amely mellett te érvelsz, menthetetlenül megbukott. Ma már nem alternatíva. Vagy azt tesszük, amit egyre több franciaországi zsidó, és elhagyjuk Európát, vagy új fejezetet nyitunk ebben a konfliktusban.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 22.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »