Jeremiás próféta könyvét, és a történelmi eseményeket is hűségesen követi regényében Franz Werfel.
Az osztrák író Jirmijahnak nevezi hősét, akit a történet kezdetén mint régi, tekintélyes papi család sarját, legkisebb fiát, uralkodói parancsra berendelnek a királyi udvarba, hogy segédkezzék Josijah király (a Bibliában Jozija) asztalainál, a pászkaáldozatnál. Ez egyben a férfivá válás jele. Az ifjú Jirmijah, akit tizenharmadik éve szólongat az Úr, érzi, hogy többé nincs menekülés küldetése elől. Jirmijahot ezután szólítja meg Isten, ahogyan azt a Szentírásban is olvashatjuk: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, ismertelek, és mielőtt kijöttél anyád méhéből, megszenteltelek; prófétául rendeltelek a nemzetek számára” (Jer 1,4–5).
Jirmijahot csaknem összeroppantja a küldetés terhe. Belső vívódásairól, kétségbeeséseiről és szenvedéseiről vallomásai adnak képet (Jer 11,18–20; 15,10–21; 17,12–18; 18,18–23; 20,7–18), s ezekből Werfel bőségesen idéz. A regény Jirmijahja teljesen hű képe a bibliai prófétának. A német író részletesen mutatja be Jirmijah családját: apját, az erős istenhittel bíró, de mindig rosszkedvű papot, Hilkijahot; anyját, a jóságos és megértő, legkisebb fiát féltő gonddal óvó Abit; s fivéreit, a durva lelkű, paraszti munkát végző Obadjahot és a világot járt kereskedőt, Joelt.
Jirmijah életét nem csupán Júda királyai, a szavai miatt ellenséges nép, hanem fivérei is veszélyeztetik. Jogos örökségéből ki akarják forgatni, sőt, meg akarják ölni. Jirmijahot anyja bújtatja saját testvérei elől. Ezekben a fejezetekben szomorú és tragikus családi dráma bontakozik ki előttünk. Az Ábelt megölő Káin, a Józsefet kútba vető, majd rabszolgának eladó testvérek korokon átívelő és ismétlődő őstoposzai elevenednek meg. Az áldozat a tiszta szívű, két gyermeke esztelen és gyilkos indulatától a harmadik szülöttét féltő anya lesz: Mochelet, Jirmijah sógornője a prófétának készít mérget, de tévedésből Abi issza meg. Végül a család fölbomlik, Obadjah teljesen egyedül marad, Isten büntetését látva a történtekben, Jirmijah miatt.
Jirmijah törvényszerűen kerül ellentétbe környezetével, mivel mindenki a maga számára kedvező jövendölést szeretne hallani tőle. Ám ő nem hazudhat, éppen azért, mert Istentől küldött, nem pedig hamis próféta. Az egymást váltó királyok, a vezető réteg és a nép egyvalamiben egyetértenek: azzal, hogy Jirmijah mindig rosszat jósol, elveszi az emberek életerejét. Képtelenek megérteni, hogy nem Jirmijah akarja a romlást, ő csak Isten elhatározott szándékát jövendöli. Emellett imádkozik az Úrhoz kegyelemért, de a sugallatok egyre jobban megerősítik abban: Isten csupán haladékot ad az ő kedvéért Izraelnek a pusztulás előtt. Jirmijahhal szembeállítja Werfel a hamis prófétákat, köztük is elsősorban Chánáhaj (Hananja) személyét mint ellenpontot. A regény szinte szó szerint idézi Chánáhajnak a Jeremiás könyvében (28,2–4) olvasható hazug jövendölését: „Csak két esztendőt… csak két esztendőt adjatok még, és akkor széttöröm Bábel Nagyurának jármát. Az Úr szava! Csak két esztendeig várjatok még, aztán visszahozom erre a helyre a templom kincseit s mindazt, amit Nebukadnezar elrabolt.”
Jirmijah Isten szemszögéből próbálja mindig értelmezni a helyzetét, így akkor is, amikor valóban nagyon mélyre zuhan: Cidkijah király emberei végleg el akarják hallgattatni a vészmadárnak tekintett prófétát, s az uralkodó kiszolgáltatja nekik. Ők pedig trágyagödörbe taszítják Jirmijahot, aki szinte teljesen elmerül a mocskos iszapban. Ebben a fojtogató, bűzös, reménytelen mélységben Jirmijah a magasságos Istent próbálja megérteni: mit érezhet a Teremtő, teremtményei mindennapos árulásait, hűtlenségeit tapasztalva. Ennél megalázóbb, kiszolgáltatott állapot kevés létezik, s ebből a mélységből szállnak végtelen magasságokba Jirmijah gondolatai: „…egyszerre megértette, mily borzongó utálat töltheti el az Urat, amikor leküldi szavát a földre, s a szó az emberi test edényeiben zendül fel. Jirmijah szörnyű állapota a trágyagödörben mindenképpen megfelelt az isteni szó szörnyű állapotának, amikor új meg új próbálkozások során mindig leszállt a földre, hogy megmentse Izraelt, s meghallgatás híján mindig el kellett pusztulnia. Jirmijah bizonyosra vette, hogy a ganéjból áradó undor csupán gyenge visszfénye az isteni utálkozásnak, amelyet a szellem mocska idézett fel: a hithagyás, hűtlenség, bűn, bálványimádás, a sok förtelem, az isteni szeretet elárulása – mindaz, ami tajtékzó gyűlölettel hagyta cserben az Úr ősi és legelső örömét. És amikor mindezt végiggondolta, akkor a gödörbe hajított hirdető így, térdig a szennyben állva, egyszerre teli lett áradó részvéttel a szenvedő Irgalmazó iránt, s forró áhítattal emelte feléje karját a mélységből… Mindig jót akart, és önnön jóságáért áldozta fel magát. Ezért az emberek meggyalázták, s lassú, kínos halálra ítélték. Most azonban, hogy megtudta: Jákob népéért és népe által való szenvedése csupán jelképe ama magasabb szenvedésnek, ez a tudat Jirmijahot valami dermedt elragadtatás máig ismeretlen állapotába repítette, s már alig érezte meggyalázott testét és a maró elragadtatást.”
Eszünkbe juthat itt Krisztus végtelen kiszolgáltatottsága kínzói és elítélői előtt, összeverve, töviskoronával a fején, majd a keresztfán. S János evangéliumának kezdősorai a testté lett Igéről: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl… Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be.” (1,1–5;9–11)
Werfel regényének végén a pusztulás szörnyű képei mellett az Úr ad egyértelmű választ Jirmijahnak, súlyos kétségeire: „…szemébe ötlik a válasz, amely több a látomásnál és sugallatnál, határozott és tiszta: Hogy élj… Nem annyit tesz ez: hogy néhány évvel kevésbé korán halj meg. Hanem annyit: azért tettem ezt veled, hogy legyőzd a halált. Azért ültem törvényt Izráel felett, hogy Izráel túlélje az ítéletet. Hiszen az én kezemből csak élet árad. Hogyan is halhatnál meg te, hogyan is lehetne munkád hiábavaló, hiszen te is az én kezemből indultál?! Rosta legyen a nagy ítélkezés és a halál. Mert azt akarom, hogy egyre élőbbek legyetek a halál által, egyre tisztábbak az ítélet erejével. Nevemen szólítottál. Én pedig felelek neked, mert szívedbe öntöm az örökkétartó élet új bizonyosságát, mert a te időd gyökerei az én időmbe nyúlnak. Ne ezt a borzalmat nézd itt körülötted. Nézzed e jelet, amelyet e borzalom közepette küldök ma néked, hogy élj! Hogy az enyém légy, hogy én a tiéd legyek, ezért szenvedtél. Mert egyre diadalmasabb lesz a ti győzelmetek, egyre nagyobb lesz, egyik vereségtől a másik vereségig. Hogy éljetek! És soha ki nem apad a nagy ígéret…”
Jirmijah ekkor eljut oda, ahová életének egyetlen elragadtatott pillanatában sem jutott el, Isten öröméhez: élete, tanítása mégsem volt hiábavaló, Isten terveihez másképpen kell viszonyulnunk, mint ahogy a magunk szűkre szabott emberi mércéjével gondoljuk. Az Úr szavaiban ott van az üdvösség ígérete, ami ugyancsak előremutat, a jézusi tanítás örök életre vonatkozó ígéretére.
Franz Werfel nagyszabású Jeremiás-regényét egy elbeszélés fogja keretbe: a múlt század 20-as éveiben a Holt-tengernél játszódó történet főhőse a súlyos alkotói és lelki válsággal küszködő, fiatal költő, Clayton Jeeves, aki, mint az egyik szereplő megfogalmazza, evangéliumi lélek. Jeeves a mindannyian egy Atyának vagyunk gyermekei szellemében nem tulajdonít jelentőséget annak, hogy milyen nemzetiségű. Származása szerint félig zsidó, de magában fölteszi a kérdést: „Nem vagyok ugyanennyire vagy talán még inkább keresztény és angol és világpolgár?”
Jeeves ugyanúgy Istentől megragadott lélek, mint Jirmijah volt. „Szent betegségben”, epilepsziában szenved, amióta gyermekkorában „kis szellemem az Északi-tenger falán keresztül meglátta Istent, s ettől a látványtól összeomlott”. Jeeves és Jirmijah sorsa között sok a hasonlóság: a regénybeli próféta elvesztette egyetlen szerelmét, csakúgy mint Jeeves, akinek felesége, Leonóra halt meg. Ő volt az egyetlen igazi társa Jeevesnek, aki előtt „szent betegségét” sem titkolta; „Leonóra volt az üdvösségem, s az ember az üdvössége előtt nem szégyelli magát…” Jeeves is magányra vágyódik, elkülönül környezetétől, s élete állandó hadakozás Istennel. Jirmijah sokszor le akarja dobni a válláról prófétai terhét, Jeeves pedig úgy érzi, elvesztette írói képességeit, nem tud többé alkotni. A kezén lévő karkötő-óra rímel a Jirmijah karján lévő bőrszíjra, amelyet anyjától kapott, rajta Isten áldásával.
Werfel párhuzamot von az alkotó, az íróember személyisége és lelkisége és a prófétai hivatás között, föltárva mindkét hivatás isteni forrását: az alkotóművészt és a prófétát is az Úr választja ki. A Bibliát behatóan tanulmányozó Jeeves számára terápia az írás: retteg az időről időre visszatérő epilepsziás rohamtól, amely most is megtámadja, ám ezúttal nem a tehetetlen rosszullétbe taszítja, hanem alkotóerejét szabadítja föl: a regény valójában az ő kimerevített látomása, amely egyetlen pillanat alatt játszódik le. Egyúttal segít neki az alkotás abban, hogy bár változatlanul nagy fájdalommal gondol Leonórára, kezelni tudja az asszony hiánya miatt érzett fájdalmát: „Leonóra ebben a pillanatban eltűnt Jeeves lelkéből. A halott visszavonult oda, ahol az eltávozottak rejtőznek, amikor a földi szerelem már legyőzte fájdalmát.”
Az Istent kereső Jeeves számára Jirmijah a követendő példa: „Ez a próféta nagyon érzékeny ember volt, aki kíméletlenül fordult szembe korával és világával. Félénk ember volt, akit azonban e föld nyilvánvaló és hatalommal rendelkező tévedései sem tudtak megtörni. Mert senki másnak nem engedelmeskedett, csak Isten hangjának, amely benne és hozzá szólott.” Franz Werfel könyvének egyik alapgondolata, hogy az egyes embereket és nemzeteket ért csapások saját bűneink megérdemelt következményei. A megpróbáltatásokat Isten küldi ránk, de a kezét soha nem veszi le rólunk teljesen. Az ember mindig, minden bajával, keservével bizakodva fordulhat ahhoz, aki nem a kárhozatot, hanem az üdvösséget, nem a halált, hanem az életet akarja. Isten hangja pedig ugyanúgy szólhat a paphoz és a világi személyhez, csak nyitott lélekkel és szellemmel kell figyelnünk, hogy készen álljunk a ránk kiszabott feladat teljesítésére, hiszen a Teremtő bármelyik pillanatban szólíthat bennünket. Akkor pedig nem tehetünk mást, mint hogy engedelmesen igent mondunk az isteni hívásnak, még ha szűkebb és tágabb környezetünk részéről gyűlölködés, ellenségeskedés, a mindezekkel járó tengernyi megpróbáltatás, küszködés szakad is a nyakunkba.
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az írás az Új Ember 2019. szeptember 1-jei számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
