Nyolcvankét éve, 1938. november 2-án hirdették ki az első bécsi döntést, amelynek értelmében hazatért a Felvidék déli, magyarlakta területe és Délnyugat-Kárpátalja. Tizennyolc esztendővel Trianon után leomlott az északi „gúnyhatár”, a Magyar Királyi Honvédség virágesőben menetelő csapatai pedig útlevél nélkül, fegyverrel a vállukon hozták el a szabadságot felvidéki testvéreik számára.
A bécsi Belvedere palotában a német–olasz döntőbíróság által kihirdetett határozat visszacsatolta a Magyar Királysághoz a Felvidék déli és Kárpátalja délnyugati részét, 11 927 km² területet (ami a határkiigazítások révén 1939 márciusának végére 12 012 km²-re növekedett) és 1 058 000 lakost – amelynek 86,5 százaléka magyar volt! Hazatért Somorja, Dunaszerdahely, Komárom, Érsekújvár, Léva, Párkány, Losonc, Fülek, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Ungvár, Munkács és Beregszász városa, s ünnepélyeikről a korabeli sajtó és a visszaemlékezések is beszámoltak. A városok mellett falvak sora is visszatért, s az ottani fogadóünnepségek talán még meghatóbbak voltak, mint azok, ahol több ezren várták Horthy Miklós bevonuló honvédeit.
1938. november 4-én hirdették ki az országgyarapítás előtt álló csapatok előtt a kormányzó emelkedett hangvételű hadparancsát:
„Honvédek! A Trianon bilincsei alól felszabadult és újjászületett honvédségünk 20 esztendei nehéz várakozás után átlépi azt a határt, amelyet mindenkor ideiglenesnek tekintettünk. Egymillió testvérünk vár Reátok odaát! Az ő számukra két évtizedes súlyos megpróbáltatás után Ti jelentitek minden reményük és vágyuk beteljesülését. Hazamentek elődeink drága vérével annyiszor megszentelt Felvidékünkre! Ezzel az érzéssel teljen meg lelketek és honvédségünk dicső múltjához méltóan szeretettel zárjátok szívetekbe a visszanyert ősi magyar föld minden egyes lakóját, magyarokat, szlovák, ruszin és német testvéreinket egyaránt. Büszkén és bizalommal bocsájtalak utatokra azzal a biztos tudattal, hogy az örök igazság jogán az új életre támadt Magyar Erő segítségével visszaszerzett területeket soha semmi szín alatt sem hagyjuk el többé! Isten és a Haza nevében: ELŐRE!”
A Gömör-Kishont vármegyei Lévártra is megérkeztek a honvédek. Az ottani eseményekről a Rozsnyón élő Benik Mária 2018-ban írt elektronikus leveléből értesültem.
Vitéz magyar csapat, Isten hozott hozzám
Ezen a szép napon, mely ma köszönt ránk.
Húsz esztendő után hajnalodik végre,
Könnyező szemekkel tekintünk az égbe.
Húsz esztendő alatt de sokat szenvedtünk,
Szép magyar hazánktól elszakítva éltünk.
Idegen országban cseh uralom alatt,
Fájt, vérezett szívünk, jó, hogy meg nem hasadt.
Cseh uralom alatt mit kellett átélnünk,
Gúny, kacaj, megvetés volt az osztályrészünk.
Cseh zsarnokok hada kínzott és üldözött,
Húsz évig a magyar mindent nélkülözött.
Szép szabadságunktól megfosztott Trianon,
Börtönünk ajtaját őrizte cseh szurony.
Tilos volt az ima és a magyar ének,
Cseh börtönökben ezért ezrek szenvedének.
Meg kelletett tartanunk a cseh ünnepeket,
Velük énekelni a cseh énekeket.
Mert aki nem tette, aki ellenszegült,
Cseh börtön mélyéből elő nem került.
Tilos volt itt a könny, tilos volt a sóhaj,
De égett lelkünkben egy szent vágy és óhaj:
Hogy még egyszer mi is szabadok lehessünk,
Szép magyar hazánkban boldogan élhessünk.
A szent magyar zászlót elrejtve tartottuk,
Hol cseh kém nem látta, sírva csókolgattuk.
És zárt ajtók mögül, ha az est leszállott,
Esdő magyar imánk az Istenhez szállott.
Magyarok Istene meghallgatta imánk,
Mert a szép szabadság ma köszöntött miránk.
Visszatértünk máma dicső szent hazánkba,
Fogadjatok vissza szép Magyarországba.
És e dicső napon íme, esküt teszünk,
Magyar Hazám hozzád mindig hűek leszünk.
Kiáltsuk most büszkén, zengjen messze e szó:
Éljen Magyarország! Éljen a Kormányzó!
Visszaemlékezésében runyai ’Sóldos László hadapród őrmester, a budapesti „I. Ferenc József-Jászkun” 1. honvéd huszárezred I. osztálya géppuskás századának egyik tartalékos tisztjelöltje így írt a felvidéki országgyarapítás egyik 1938. november 10. előtti torokszorító pillanatáról: „Még rimaszombati bevonuláskori történetekből meg kell említenem egy epizódot, amely nagyon hatott rám és ma is elérzékenyedem, ha rá visszagondolok. Említettem, hogy Várgedén éjjeleztünk és másnap délelőtt indultunk Feleden és Jánosin át Rimaszombatba. A házak mind fellobogózva, a lakosság ünneplőben virágesővel fogadott; diadalkapuk a községek bejáratánál. Nem is tudom, honnan szereztek ennyi nemzetiszín zászlót. Feled szélén állt egy kis vályogház. Ezen nem volt zászló. Vagy már nem jutott, vagy a tulajdonosa szegény volt, és nem tudta megfizetni. Zászlót ugyan nem tűzött ki, de a ház homlokfalára faszénnel nagy ákom-bákom betűkkel ráírta: »PIROS, FEHÉR, ZÖLD«. Nekem ez a »zászló« volt a legkedvesebb.”
A szerző hadtörténész.
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
