A hajdani szilágysági elzártságból is fakadó karácsonyi élményeket őrizgetve, sok gyermek társaságában készül az ünnepre Bucsi Zsolt Tamás. Karácsonyi beszélgetés a sepsiszentgyörgyi vártemplom lelkészével a várakozás és a találkozások sokrétűségéről.
– Egész életemben úgy éreztem, mintha a Fennvaló révén egy főrendező egyengette volna csodával határos módon az útjaimat. Viszonylag korán, kilencedikes koromban elkerültem otthonról, a zilahi református kollégiumból csak hétvégenként mentünk haza Kusalyba. Elbeszélgetve idősebb emberekkel kiderült, hogy hasonló emlékeket őrizgetünk a gyermekkorból. Ez talán azzal is magyarázható, hogy szülőfalumban, a Zilah–Szatmárnémeti főúttól tíz kilométerre fekvő Kusalyban évtizedeken át megállt az idő, sokáig elhagyatott vidéknek számított. Úgy indultunk be a városba – főleg tavasszal, olvadás után –, hogy gumicsizmában mentünk a főútig, ott pedig felhúztuk az ünneplőcipőnket. A templom előtt is volt egy szivacs, amellyel mindenki tisztára törölte a csizmáját, úgy lépett be Isten házába. Így, karácsonyhoz közeledve mindig eszembe jutnak a gyermekkori élmények, és bár ma fokozottan élményközpontú világban élünk, a régi élményeket semmi sem feledtetheti. Az ünnepre való készülődést, a mosott függöny illatát, amely egybeolvadt az édesanyám által szitált porcukor illatával. A faluban hagyománya volt a kántálásnak, a kisgyermek számára feledhetetlen a várakozás izgalma, ahogyan hallgattam, amint jönnek felfelé a legények hegedűvel, óriási dobbal. Bejöttek az előszobába vagy tornácra, egy erősebb hangú legény kérdezte, szabad-e szép karácsonyi éneket énekelni. Bentről, a sötétből jött a válasz, hogy szabad, ezt követően pedig rázendítettek a régi református énekeskönyv 99-es, a Szívünk vígsággal ma bétölt kezdetű énekére.
– A lelkészi pályára való készülődés is hasonló forrásokból táplálkozott? – Mindenképpen, és miután 2002-ben elvégeztem a kollégiumot, felvételiztem a teológiára. A faluközösség – abban a tudatban, hogy a református kollégiumból mindenki papként kerül ki, vegyes település lévén, az ortodox papnevelde mintáját tekintették általánosnak – már korábban elkönyvelte, hogy lelkész leszek. Akkoriban komoly felvételi volt a teológiára, első nekifutásra nem is sikerült bejutnom. Hazamentem, édesapám épp verte a kapát, és miután elmondtam neki, hogy nem jutottam be, csak ennyit mondott: ne búsulj, fiam, reggel megyünk a szőlősbe kapálni. Azzal az alkalommal is érezhettem: mintha a Fennvaló tényleg csak azért intézkedett volna így, hogy segítsen rajtam. Nagyváradon ugyanis épp akkor indult a Partium egyetem, ott kezdtem a vallástanár–szociális munkás szakon. Másodjára viszont már nem volt kérdéses a teológiára való bejutásom.
– A Szentgyörgyre, a környék legnagyobb létszámú gyülekezetébe kerülése viszont tényleg némi magyarázatra szorul… – A torjai származású pszichológus feleségemet követtem ide, hiszen a 2008-as házasságkötésünk után Zilahon dolgozott egy román iskolában, hogy együtt lehessünk. A címzetes állása viszont Kézdivásárhelyen volt, nekem meg nem volt könnyű átkerülni, mivel a királyhágó-melléki egyházkerülethez tartoztam, nem akartak átengedni az erdélyibe. Kihallgatásra jelentkeztem a püspökhöz, aki végül azt mondta, hogy miután az arra jogosultak választottak, a fennmaradó helyek valamelyikére ők fognak kihelyezni. Kisebb csoda, hogy a vártemplom segédlelkészi helyét nem választották el, ezért ide küldtek. Főtiszteletű Kató Béla püspökségének egyik programpontja volt, hogy minden nagy létszámú gyülekezetben több lelkész is szolgáljon, így amikor letelt a négy évem, és már választható lettem, megkérdezték, szeretnék-e itt maradni. Igent mondtam, mert nagyon megszerettem a gyülekezetet és a várost is. Engem annak idején úgy indítottak el, hogy szeress, és szeretni fognak. Én ezt gyakoroltam és átéltem.
– A karácsonyra való felkészítésben lelkészként milyen elveket igyekszik érvényesíteni? Életbe ültethetők-e ma a hajdani gyermekkori élményei? – Onnan kezdeném, hogy mind a gyermekkori élményeimért, mind az eddigi megtett utamért óriási hála van a szívemben, amelyeket a Jóisten rendelt nekem. Talán ez szabja meg azt a hálát is, amelynek köszönhetően egész életemben Istent szolgálom. De nemcsak hála van a szívemben, hanem köszönet is, hogy a szüleim mindent megtettek a taníttatásomért. Hála azért is, hogy a feleségem és a családom támogat és erőt nyújt. Szülőként én is szeretnék mindent megadni nekik, de azt is tudatosítani kell a gyermekeinkben, hogy az életben vannak dolgok, amelyekért meg kell küzdeni. Nem minden adódik készen. Hosszú önismereti utat jártam be, hogy ma azokért is imádkozzam, akiknek minden körülmény tálalva volt: becsüljék meg és értékeljék jobban azt a kész állapotot, amelyet a szüleiktől kaptak. A közösségbe, a gyülekezetbe is különböző körülmények között élők érkeznek, sok fiatal épp ilyenkor szembesül azzal, hogy nem mindenkinek adatnak meg tökéletes életkörülmények. Az ifjakban pedig óriási a szándék, a hajlam az önkénteskedésre, a segítségnyújtásra. Ez nem vész el soha, és a karácsonyi ajándékozásra is érvényes. A saját, a családom életében igyekszem megteremteni a csendet, az ajándékozásnak ezt a formáját, miközben természetesen elképzelhetetlen, hogy ne kapjanak valamilyen tárgyi ajándékot is. De a csendben, abban a minőségi időben is élményt adhatunk át egymásnak. Akár egy közös éneklés, az asztali áldás formájában.
– A külvilág zajából érkező gyermek számára értelmezhető a csend? – A karácsony a szegények, a hátrányban élők, a családok ünnepe. A karácsonyi evangéliumban is egyértelműen benne van, hogy ez az ünnep átfogja a teljes emberiséget, a szegényektől a gazdagokig, a pásztoroktól a bölcsekig mindenféle kategóriát meg lehet szólítani. Persze fontos kérdés, hogy a zajból érkező gyermek számára mennyire értelmezhető az elcsendesülés, hogyan fordítsuk le mindezt a gyerekek nyelvére. Hatalmas előny, hogy a karácsony a szimbolika szempontjából is a leggazdagabb ünnepünk. Ha megkérdezem tőlük, mi az, ami elsőre eszükbe jut róla, legtöbb esetben az adventi koszorút említik, a gyertya meggyújtását, és onnan máris indulhat egyfajta beszélgetés. Olyan ez, mint amikor előkészítjük a talajt a vetésre. De ezek azt szolgálják, hogy megérkezzen a legfontosabb az életünkbe: megérezzenek valamit az isteni jelenlétből, amit addig nem. És ez az érzés számukra az elcsendesedés. Hitvallásom, hogy Isten mindent megtesz, de nagyon fontos, hogy valamit én is megtegyek. Amikor az isteni és az emberi szándék találkozik, ott már csodák történnek.
– A megtestesülés révén a karácsonyt tartjuk a legkönnyebben értelmezhető ünnepünknek. Hogyan lehet leginkább kihasználni ezt a fajta helyzeti előnyt annak érdekében, hogy minél tovább meg is maradjon az emberek lelkében? – A karácsony a gyermek megszületése révén is helyzeti előnyt jelent. Ilyenkor nagyon sok gyermekprogram van, amelyek révén a családokkal is találkozunk, hiszen az örömhír a gyermeken keresztül érkezik. Általuk is meg kell szólítanunk a szülőket, megpróbálni visszacsatolni őket a közösségbe. Számomra gyermekként a legszebb alkalom volt, amikor szenteste ott ült a család a templomban a karácsonyfa mellett. Olyankor lekapcsolták az égőket, meggyújtották a fenyőfán a csillagszórókat és a gyertyákat. A karácsonyi történet egyértelmű üzenete, hogy elindultak a csillag felé. Ami annak ígérete, hogy találkozzunk Istennel, megérezzük az élményt, amely elindíthat a változás útján. Isten felénk áradó szeretete testet öltésének, a várakozásnak azonban másik oldala is van, amit nem nagyon szeretünk hallani. Bod Péter is mondta, hogy többféle advent van az ember életében: Krisztus megszületése a legfontosabb, amikor Krisztus „beszáll az ember szívébe”, és onnantól minden megváltozik. De adventnak nevezte azt is, amikor az ember meghal, hiszen az is találkozás. Az adventek, a várakozás tudása felhalmozódik az ember lelkében, az eljövetel egyre elmélyültebb befogadása ez. Egyfajta lelki tisztulás, még közelebb kerülök hozzá, jobban teljesítek a várakozás terén, idén talán még jobban elkészítem magamat a saját elmenetelemre. Minden napunkat az Úr kegyelméből kapjuk, ezért aztán azt is érdemes megélni, milyen élményeink lesznek, ha netán ez lesz az utolsó ilyen találkozás. Vesszőparipám, hogy lassan elvész vagy kivész a találkozások öröme, az azokra való készülődés. Törekednünk kell, hogy a folyamat ne nyűg legyen, hanem lehetőség a találkozásra.
Bucsi Zsolt Tamás A sepsiszentgyörgyi vártemplom lelkipásztora. 1983. június 30-án született a Szilágy megyei Kusalyban. Iskoláit szülőfalujában, a szomszédos Szilágyerkeden, majd a zilahi Református Kollégiumban végezte, ahol 2002-ben érettségizett. A Partiumi Keresztény Egyetemen egy éven át tanult szociális munkás–vallástanár szakon, 2008-ban diplomázott a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben, 2011-ben valláspedagógiát végzett a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző karán. Szolgálati helyei: a Zilah-Belvárosi Református Egyházközségben segédlelkipásztor (2008–2011), a Sepsiszentgyörgyi I. Református Egyházközség (vártemplom) beosztott lelkipásztora (2011–2015), 2015 óta az egyházközség megválasztott lelkipásztora. Nős, hat gyermek apja.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
