A kolozsvári származású Vicsacsán (Nagy) Réka nagyszülei példáját követve mindig is tanár szeretett volna lenni. Szintén erdélyi származású, gyerekkorától Amerikában élő férjével, egy erdélyi esküvőn ismerkedett meg 2012-ben, majd az ide-oda utazgatások és egy hosszabb „próbaidő” után 2014-ben végleg Arizona államba költözött. Azóta kétgyermekes édesanya, a Grand Canyon Egyetem tanára, és a helyi magyar közösség aktív tagja. 2016-ban, a közösséget azóta is megosztó súlyos konfliktust követően megalapította a Napocska Magyar Iskolát, majd a Phoenixi Magyar Kulturális Egyesületet (PMKE).
Miért lettél tanár?
Örök életemben az szerettem volna lenni, amit valószínűleg befolyásolt, hogy apai nagypapám és nagymamám tanítók voltak. Én már nem ismerhettem őket, de a róluk hallott történetek meggyőztek arról, hogy milyen nagyszerű hivatás a tanári pálya és mennyire jó gyerekekkel foglalkozni. Testvérem 16 évvel idősebb nálam, ő többnyire anyáskodott fölöttem és nem úgy játszott velem, ahogy azt most a gyerekeimnél látom, akik között sokkal kisebb a korkülönbség. Emiatt nagyon szerettem gyerekek közt lenni, ahol legtöbbször én voltam a tanító néni szerepében, otthon pedig gyakran „tanítgattam” a plüssállataimat. A másik ok: olyan tanítóim és tanáraim voltak, akik megszerettették velem nemcsak a tanulást, hanem magát a tanítás folyamatát is. Tanári karrierem tehát nemcsak kialakult, hanem mindig is tudatosan dolgoztam rajta. Először tanító szerettem volna lenni, de miután megértettem, mennyire sok energiát igényel, miközben nagyon nehéz megélni belőle, inkább arra koncentráltam, hogy megtaláljam azt a tantárgyat, ami nekem tetszik annyira, hogy tanítani is szeretném. Először azt gondoltam, földrajztanár leszek, mert volt egy zseniális földrajztanárnőnk. Végül hetedik osztály környékén fogalmazódott meg bennem, hogy inkább az irodalom lesz a választott tárgyam és ez így is maradt egészen 12. osztályig, amikor nagyon megszerettem a filozófiát is. Nehéz döntés elé állítottam magam. Megbeszéltük szüleimmel, hogy mindkét szakra felvételizek. Mivel szüleim aggódtak, hogy miből fogok megélni, a magyar mellé felvettem a finnt, a filozófia mellé pedig a kommunikációt. Én akkorra ugyanis már nagyon jól beszéltem angolul, volt egy német nyelvvizsgám és elég jól ment a francia is, ezért egy olyan különleges nyelvet akartam választani, amivel esetleg majd fordítóként vagy tolmácsként nagyobb esélyem lesz a munkaerőpiacon. Azt is hallottam, hogy rokon nyelvként „könnyű” lesz megtanulni a finnt. Ez persze nem így van, és idővel arra is rájöttem, mégsem volt a legjobb választás, mert a finn „túl” különleges: a tanári katedrámat angol nyelvórákkal lehetett volna kiegészíteni, nem finnel. Ami pedig a kommunikációt illeti, amikor jelentkeztem, még nem sokat tudtam e területről, de piacképes tudásnak tűnt, és ez valóban így is volt. Amikor azonban kiderült, hogy mindkét helyre bejutottam, ismét nehéz választás elé kerültem. Úgy döntöttem, megpróbálom mindkettőt, és majd az első év után eldöntöm, melyiken haladok tovább, és miután elvégeztem az egyiket, esetleg majd folytatom a másikkal.
Hogyhogy ennyi nyelvet ismertél? A magyarral és a románnal együtt ez már öt…
Az első hat osztályt az Írisz telepi iskolában jártam, ahol korábban a nagypapám igazgató volt. Második osztályos koromban egy évet tanítottak oroszul, mert az akkori aligazgatónő orosz nyelvtanár volt, és kellett neki az óraszám, de utána átváltottunk franciára. Nagyapám idejében abban az iskolában még szinte minden osztály magyar tannyelvű volt. Később külön épületet húztak fel a román tannyelvű osztályok számára, de az évek során annyira felgyűlt a román anyanyelvű gyerekek száma, hogy végül teljesen kiszorították a magyar ajkúakat. Ötödikes koromban még egy évet harcoltak szüleink azért, hogy megmaradjon legalább egy magyar osztály, még az Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) képviselőivel is beszéltek, interjút adtak újságoknak és a tévének – kérve, hogy ne szüntessék meg az osztályt, de addigra már nagyon kevesen maradtunk. Amikor végül tíz alá esett a létszám, megszüntették az osztályt. Így kerültem át a Báthory István Líceumba, ott viszont angolt tanítottak első idegen nyelvként, másodikként pedig a németet. Így ismertem ezt a három nyelvet, sőt, a tévében látott, Romániában nem szinkronizált dél-amerikai szappanoperákból még spanyolul is megtanultam valamelyest.
Ez nagyon jó nyelvérzékre vall. Az első egyetemi év után hogy döntöttél?
Kiderült, hogy mi vagyunk az utolsó négy éves évfolyam, utána felmenő rendszerben bevezetik a hároméves ún. bolognai rendszert, és bizonytalanná vált egyes szakok sorsa is, ezért úgy döntöttem, mindkettőt folytatom párhuzamosan. A negyedik év végén összeszámoltam, hány száz vizsgám volt összesen. Már nem tudnám megmondani, de arra jól emlékszem, hogy a három hetes vizsgaidőszak minden napján vizsgáztam, és volt olyan nap is, amikor két vizsgám volt, és egyik helyszínről szaladtam át a másikra vizsgázni. Volt néhány tantárgyunk, ami megegyezett a két szakon, például a hermeneutika, ott a jegyemet elfogadták a másik tanszéken is, de ez csak a kivétel volt. Kemény négy év volt, nagyon sok lemondással járt; nem biztos, hogy még egyszer végig csinálnám. A végén addig-addig „udvarolt” a témavezetőm, amíg elkezdtem a mesterképzést, amiből aztán doktori lett, amelynek utolsó két évét Budapesten töltöttem. A Babes-Bolyai Tudományegyetem diákjaként megpályáztam egy POSDRU nevű európai uniós ösztöndíjat. Ennek keretében három év alatt kellett elvégezni a doktorit, ezalatt egy évig tanítani, és minimum hat hónapot külföldön tölteni kutatással. Budapestre hat hónapra mentem, de annyira megszerettem – mert sokkal inkább hozzáfértem ott a számomra szükséges szakirodalomhoz –, hogy ott maradtam végül mindaddig, amíg ledoktoráltam. Közben rendszeresen hazautaztam Kolozsvárra, ahol tömbösítve megtartottam az óráimat; ugyanis egy tanár átadta nekem a saját óráit, hogy tapasztalatot szerezhessek a tanításban. Budapesten két egyetemen is konzultáltam egy-egy tanárral, de végig a Babes-Bolyai Tudományegyetem diákja maradtam, nem kaptam kettős diplomát. Akkor még nem volt lehetőség a doktori képzésre kommunikáció szakon, ezért a filozófián végeztem. A témám vizuális kommunikáció a reklámokban volt; e területen belül azzal foglalkoztam, hogyan lehet a képekkel érvelni. Ehhez kellettek az olyan filozófiai témák is, mint retorikai elemzés, vizuális érveléselmélet, így tulajdonképpen ötvöztem e két tudományt.
Hogyan kerültél Amerikába?
A doktori programom utolsó éve előtti nyáron, 2012-ben találkoztam leendő férjemmel egy esküvőn. A mesterképzés közben már Kolozsvár különböző iskoláiban tanítottam – többek között a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban, a Brassai Líceumban és a Báthory István Líceumban is –, társadalomtudományokat és magyar irodalmat. A Báthoryban összebarátkoztam egy olyan párral, akik később – amikor már nem voltunk kollégák, mert én Budapesten kutattam – meghívtak a Nagykárolyban szervezett esküvőjükre. Későbbi férjem szintén meghívott volt, Amerikában élő családját képviselve jött az esküvőre. Még egy hetet töltött utána Budapesten, azalatt minden nap találkoztunk, és amikor visszajött Amerikába, minden nap beszéltünk telefonon. Én a téli szünet alatt látogattam meg, ő pedig nyáron jött; és ez így tartott addig, amíg a következő év októberében megvédtem a doktorimat, majd pár napra rá hat hónapos turista vízummal Amerikába jöttem, hogy el tudjam dönteni: tudnék-e itt élni. Ő már nem költözött volna haza. Ő is erdélyi származású, de 11 évesen – még épp a rendszerváltás előtt – családostul elhagyták Romániát. Amikor találkoztunk, már stabil munkahelye és kialakult mérnöki karrierje volt Amerikában, amit nem akart feladni.
Én korábban már jártam Amerikában egy nyári egyetemista diákmunka programmal a keleti parton, ahol láttam olyan városokat és helyszíneket, amiket addig csak a filmekben. 2007 és 2008 nyarán voltam itt, ami nagyon nagy anyagi segítség volt számomra, mert Romániában csak az első szakom elvégzése volt ingyenes, a többiért fizetnem kellett. Már akkor is találtam itt élő magyarokat, akik nagyon kedvesen befogadtak egy-két éjszakára, nem kellett soha szállásért fizetnem, így tudtam a program utolsó két hetében utazni és megnézni a fontosabb turisztikai látványosságokat. Nagyon jó kaland volt, de úgy mentem haza, hogy sosem élnék itt tartósan, annyira nem vonz Amerika.
Amikor a leendő férjemet 2013-14-ben fél évre meglátogattam, azt akartuk felmérni, mennyire működik a kapcsolatunk, illetve meg tudnám-e szokni a környezetet és tudnám-e itt folytatni a karrieremet. Ugyan még csak a pályám elején jártam, de miután a doktori programot elvégeztem, két helyről is kaptam állásajánlatot. Azt kellett eldöntenem: meg tudnám-e azt valósítani, amit otthon, vagy hazamegyek, de akkor valószínűleg a kapcsolatunknak vége, mert a távkapcsolatot hosszú távon nem lehetett volna fenntartani.
Tudjuk, mire jutottál, hiszen azóta is itt élsz. De mennyire volt könnyű a váltás?
Megérdeklődtem, hogy egyáltalán elfogadják-e az otthoni diplomáimat, mi az, amit le kell fordíttatni, stb. Nem tűnt nagyon nehéznek, de könnyűnek sem. Viszont a szerelem erősebb volt annál, hogy hazamenjek. Voltam annyira bátor, hogy vállaltam a maradást, a félelmeimmel együtt. Elköltözni a tengerentúlra nem egyszerű úgy, hogy az ember mindent hátrahagy… a családját, baráti körét, a kezdődő karrierjét. Nulláról kellett újrakezdeni mindent, és reménykedni abban, hogy jól fog alakulni az életem, megtalálom a helyem. Akkor még azt sem tudhattam, hogy egyáltalán működni fog-e a kapcsolatunk hosszú távon is. Mindenesetre amikor 2014 áprilisában megkérték a kezemet, igent mondtam és vállaltam a kockázatot. Hat hónap kimaradt a doktori program befejezése után, ami alatt kipihentem magam és átgondoltam, mit szeretnék, de számomra a tétlenség nagyon bosszantó, így amint megkaptam a munkavállalási engedélyt, azonnal dolgozni kezdtem.
Mivel foglalkoztál, hogyan építetted fel Amerikában a tanári karriered?
Először pár hónapra tapasztalatszerzés gyanánt elmentem egy céghez, ahol kommunikációs szakértőként pályázatokat írtam, de az igazgató asszisztenseként mindennel foglalkoztam, amire szükség volt. Viszont már kezdetben megbeszéltem velük, hogy keresni fogom a lehetőséget, hogy tanárként dolgozhassak. Akkor úgy gondoltam, ez hosszú időbe telik majd, nagyon kemény munka eredménye, és persze szerencse kérdése is lesz. De amint komolyabban elkezdtem állásokra pályázni, viszonylag rövid idő alatt, öt hónapon belül megkaptam ezt az állást a Grand Canyon University-n, ami egy keresztény magánegyetem, azóta is itt dolgozom. Először csak óraadó tanár voltam. Nagyjából egy év múlva megürült egy teljes állás, de akkor úgy gondoltam, hogy alig pár éve vagyok csak az országban, egy éve dolgozom ezen az egyetemen, biztosan nem kapnám meg, nem is akartam rá jelentkezni. A férjem viszont meggyőzött, hogy mindenképpen adjam be a jelentkezésemet – már csak azért is, hogy a döntéshozók lássák, hogy szeretnék hosszú távon az egyetem kötelékében maradni. Valóban szeretek itt lenni, szeretem ezt a környezetet, így végül beadtam a pályázatot és meg is nyertem az állást. Azóta több óraszámban tanítok, és a szoros értelemben vett tanítás mellett más feladataim is vannak: fogadóórákat tartok, klubot vezetek, előadásokat tervezek, amelyek az órák és a dolgozatok javítása mellett könnyen kitöltik a heti 40 órát vagy akár többet is.
Milyen tárgyakat tanítasz és milyen nyelven?
A 100 fős csoportoknak bevezető tantárgyakat (bevezető a kommunikáció tudományba, interkulturális kommunikáció stb.), és néhány 25-45 fős kurzust, amelyeket a kommunikáció főszakosok szoktak fölvenni (szervezeti kommunikáció, reklámkommunikáció, kampánykommunikáció) – tehát olyan témákat, amelyeket a doktori programomban vizsgáltam. Angolul tartom az összes tárgyamat. Az időt megtalálni erre a teljes állásra viszont kihívás volt, mert nem sokkal azelőtt, hogy elkezdhettem, megszületett az első kislányom – ezért sem voltam benne biztos, hogy meg kell-e pályáznom ezt a lehetőséget. Amint viszont megkaptam a teljes állást, riasztottam a szüleimet, hogy jöjjenek segíteni. Nagyobbik lányom 2017 tavaszán született, szüleim 2018 januárjában érkeztek, én pedig belecsöppentem az egyetemi világba, és ki kellett találnom, hogyan alakítom ki az életemet úgy, hogy minden beleférjen. Ugyanis akkorra már nagy lendülettel önkénteskedtem a magyar közösségben is. Kisebbik lányunk 2022-ben született.
Mikor kezdtél el a magyar közösségben önkénteskedni? Miért hoztad létre a Napocskát?
Amint megérkeztem Phoenix-be, azonnal belecsöppentem a pár száz fős helyi magyar közösség életébe, amelynek kb. 100 fős aktív magjába tartozott férjem nagyon tevékeny családja is. Férjem nevelőapja éveken át főgondnoka volt a helyi magyar református templomnak, amit az anyagiaktól kezdve minden más módon is támogattak. Mivel tudták, hogy magyar szakos végzettségem is van, megkértek, hogy vegyek részt a helyi hétvégi magyar iskola életében, így átvettem az egyik csoportot. Működött egy magyar tánccsoport is, oda is jártam, és minden magyar programban részt vettem: szavaltam, énekeltem, gitároztam.
2016-ban viszont kirobbant egy csúnya konfliktus a lelkész, a felesége és a tánccsoport között, ami után teljesen szétesett a helyi magyar közösség – és ez a megosztottság sajnos a mai napig tart. Annyira szürreális és fájó volt számunkra, amit akkor tapasztaltunk, hogy András Emese barátnőmmel úgy döntöttünk: ki szeretnénk maradni a viszálykodásból, viszont nagyon szeretnénk, ha továbbra is lennének igényes magyar programok Arizonában. Szerettünk volna megszólítani egy másfajta közönséget is. Sok szülő a konfliktus miatt kivette a gyerekeit az addig létező hétvégi magyar iskolából és általában a közösségből, és többen megkértek arra, hogy kezdjek el foglalkozni valamilyen módon a gyerekekkel, ha tehetem. Először egy lakásban gyűltünk össze, 2016 augusztusában, kb. nyolc gyerekkel, nagyon vegyes korosztállyal. A létszám hamarosan megduplázódott, így saját termet kellett bérelnünk, majd egy helyi óvodát nyitó magyar anyuka felajánlotta, hogy használhatjuk az épületet, így azóta minden második hétvégén a Mind and Body Kids óvoda épületében tartjuk a foglalkozásokat Napocska Magyar Iskola néven. Egy nagyon vegyes korosztályú (három évestől a 17-18 évesig) és nyelvtudású, de mind másodgenerációs, itt született gyerekekből álló csoporttal indultunk. Jelenleg van egy baba-mama csoportunk, három pici babával, amit Gulyás Sarolta vezet. Van egy óvodás-kisiskolás korosztályunk (a 3-4 évestől a 9-10 évesig), akiket én tanítok, és egy tinicsoportunk (10 év felettieknek), akiknek Emese a tanára és akik közül elég sokan elballagtak már a kezdeti csoportból.
Azokat a gyerekeket is fogadjátok, aki nem, vagy alig beszélnek magyarul? Ha igen, hogyan tudtok foglalkozni velük?
Nem tehetjük meg, hogy elküldjük őket, mert összességében nagyon kevesen vagyunk. De egyébként is, nekünk nem az az elsődleges célunk, hogy a gyerekek folyékonyan beszéljenek magyarul és ismerjék a magyarországi tananyagot, hiszen ilyen kis létszám mellett még külön osztályokat sem tudunk létrehozni. Egyébként sem lehet elvárni, hogy csupán a kétheti kétórás magyar iskolai foglalkozás keretében fognak magyarul megtanulni. Az iskola csak hozzáad ahhoz a munkához, amit a szülő otthon elvégez. Természetesen nehezebb dolga van a vegyes nyelvi házasságban élőknek, de erre is vannak szakmai megoldások, csak alkalmazni kell(ene) őket. Sokat gondolkodtam ezen, beszéltem az otthoni volt magyartanár kollégáimmal, a szülőket is kérdeztem, és mindig oda lyukadtunk ki: természetesen minél inkább megtanul a gyerek magyarul, annál jobb, de az elsődleges célunk az, hogy megismerje azt a kultúrát, amiből a szülei származnak. Ha ezen felül el tudjuk érni, hogy a nagyszülőkkel, unokatestvérekkel magyarul beszéljen, az szenzációs. Ezért is javasolom mindenkinek, hogy minden nyáron vigye magyar nyelvi környezetbe a gyerekeit és minél többet beszélgessen a ma már sokféle online felületen a magyar családtagokkal. A sok magyar inger és tudás mind összeadódik, és az sokkal több, mint amit a magyar iskola adni tud.
Az iskolában kezdetben egyedül tanítottam, differenciáltan foglalkoztam a gyerekekkel, illetve volt itt egy Cseri Kinga nevű lány óvónői végzettséggel, aki bébiszitterként dolgozott az egyik magyar családnál, és hétvégenként nekem segített. Később Emese is beállt mellém tanítani, és más szülőket is bevontam, amikor tudtam. Ha a szűken vett tanításban nem is, de rengeteget segíthetnek abban, hogy amikor például egy nagyobb csoporttal hozzálátok kézimunkázni, egy anyuka is odaül velem a gyerekek közé, vagdos, előkészíti az eszközöket. De olyan is volt/van, hogy például egy egyetemista besegít valamelyik csoportban vagy egy volt diákunk előadást tart valamilyen témából a nagyobbaknak. Ezt a tevékenységet csak önkéntes közösségi munkában lehet és kell végezni. Nagyon fontos, hogy a szülők is lássák, hogy mi mennyi munkát igényel, mert másképp nem fogják tudni értékelni az önkéntesek munkáját. Ezért is kérem a tágabb közösség tagjait is arra, hogy amikor csak tehetik, álljanak be önkénteskedni, mert csak akkor szembesülnek azzal, hogy mennyi munkába és időbe kerül egy-egy program megszervezése. Amikor csak vendégként jönnek, nem látják át, hogy egy rendezvény előtt, alatt, és után mennyi a munka, hogy a férjem órákon át pakol ki-be az autóból, én pedig napokon át rendezem vissza az eszközöket a polcokra.
Ez már nemcsak az iskolai rendezvényekre vonatkozik, jól sejtem?
Igen. Mivel felmerült a kérdés a szülőkben, hogyan lehetne nemcsak iskolai foglalkozásokat, hanem különböző kulturális rendezvényeket, például egy szüreti bált is szervezni, Emesével megalapítottuk Phoenixi Magyar Kulturális Egyesületet, amelyben ő kezdetben alelnökként segítette a programok szervezését. 2017. május 12-én kaptuk meg az engedélyt, azóta nonprofit civil szervezet vagyunk, és e szervezet keretében működik ma már a Napocska Magyar Iskola is. Szervezünk például szüreti bált és magyar fesztivált – mára ez utóbbi a legnagyobb magyar jellegű rendezvény itt Arizonában –, irodalmi esteket, színházi előadásokat, de van felnőtt nyelvoktatási lehetőségünk is. Idővel csatlakoztak mások is a vezetőségünkhöz, például Vasadi Edit, aki jó pár éven át segítette a tevékenységünket, de ők később elköltöztek Kanadába, úgyhogy frissíteni kellett a csapatot. Önkénteseink közül szoktunk fekérni valakit, akin látjuk, hogy valóban sok időt és energiát fektet az önkéntes munkába, és azon felül is szeretné segíteni az egyesület életét. Jelen pillanatban három másik vezetőségi taggal dolgozunk együtt, Emese most csak az iskola igazgatóhelyetteseként dolgozik velünk, és persze önkénteskedik. Nem hagyta ott az egyesületet, de időnként szükséges a váltás, hogy újabb és újabb nézőpontok és ötletek jöjjenek elő. Tehát most négyen vagyunk: Fromm Réka, Jeremiás Szilvia, Valler Krisztina és jómagam. Természetesen mindig ott van a hátterünkben még 10-15 önkéntes, akiknek ugyanolyan fontos a munkája, mint a miénk. Én vagyok a szervezet arca, sokan engem azonosítanak vele, amit nagyon el szeretnék kerülni, mert ez messze nem csak az én munkám. Én vagyok az, aki kiáll, ha képviselni kell az egyesületet, de nélkülük nem menne. És a férjem nélkül sem, aki akarva vagy akaratlanul részese mindennek, amit csinálunk.
Kellett neki egy ilyen aktív feleséget kihozni Erdélyből Amerikába… Részletezd még egy kicsit a programjaitokat.
2017 októberében szerveztük meg az első szüreti bálunkat, 2019-ben pedig az első karácsonyi ünnepségünket. Ilyenkor az iskolában Szent Miklósról beszélünk a gyerekeknek és elmagyarázzuk az amerikai közönségnek is, ki az a Szent Miklós, mi az ünnep eredete és üzenete, mert ilyenkor mindig tisztába kell tenni, hogy hozzánk miért nem a Mikulás jár karácsonykor, stb. A vásár utolsó órájában már nem árusítunk semmit, egy kis Mikulás ünnepség zajlik, és akkor osztjuk ki a közösségi díjat is. Évente egy-egy önkéntest díjazunk. Egész évben figyeljük, hogy ki mivel járul hozzá a szervezet és a közösség tevékenységéhez. Így szeretnénk megköszönni minden évben egy-egy önkéntes munkáját – előbb-utóbb sorra kerül mindenki –, hogy érezzék azt, amit egyébként is nagyon sokszor elmondunk nekik: mennyire értékeljük önkéntes közösségi munkájukat. Erről jut eszembe: pár éve egy ösztöndíj alapot is indítottunk, hogy támogassuk – nem kell hatalmas összegekre gondolni – a helyi magyar származású, egyetemre készülő fiatalokat. A jelentkezés egyik feltétele a közösségünkben teljesített önkéntes munka – így is igyekszünk bevonni őket a szervezetünk és közösségünk életébe.
Említetted, hogy immár tietek Arizona legnagyobb magyar fesztiválja…
Igen, azt szintén 2019 óta szervezzük, márciusban. Pontos résztvevő-számokat nem tudok mondani, mert általában nem szedünk belépőt – kivéve a szüreti bál vacsorájára –, mivel úgy gondoljuk, hogy egy ilyen jellegű rendezvény mindenki számára elérhető kell legyen és egyébként sem tudná fedezni a költségeinket. Szerintünk egy fesztivál arról szól, hogy minél tágabb körben bemutassuk a kultúránkat, amire büszkék vagyunk. Csak becsülni tudjuk, mikor hány ember volt jelen: az első évben talán 100, idén viszont már kb. 800 ember vett részt. Igyekszünk többféle fellépőt meghívni a fesztiválra, mert fontos számunkra, hogy kultúránk több arculatát is bemutassuk, és általa azt, milyen sokféleképpen lehet fenntartani a kultúránkat. Általában a Napocska iskolásokkal kezdünk, amit egy népi vonal követ. Általában néptáncosokat vagy népi zenekart hívunk, olyanokat, akik – nagyon fontos – autentikus magyar zenét hoznak. Így került hozzánk például New Brunswickról a Fészer banda vagy az első években San Franciscóból az Eszterlánc Néptáncegyüttes. Arra is volt példa, hogy a Schachinger és a Mezei házaspár – szintén New Jersey-ből – néptáncoltak és népviselet-bemutatót tartottak.
A népi blokk után a mai modern magyar zenét igyekszünk bemutatni; itt is fontos, hogy igényes, felkészült előadót hívjunk el, aki ezt át tudja adni a közönségnek. Többször fellépett nálunk Sárog Noémi Kaliforniából, aki első évben magyar operettekből és musicalekből hozott válogatást, idén pedig Sinha Róbert magyarországi előadóművész társaságában megzenésített magyar verseket énekelt, továbbá hallhattuk Robi saját szerzeményeit is. Végül pedig a Traveler nevű helyi zenekar lépett fel, idén másodszor, amelynek Scott Jeffers énekes-dalszerzője bejárta Európa keleti részét, és nagyon megfogta őt a népi kultúra, amit beépített különleges zenei világába. Velük azt is szeretnénk megmutatni, hogyan hat a magyar kultúra más nemzetek művészetére és kultúrájára. Ezzel szépen bezárul a kör, amivel megmutatjuk kultúránkat a nagyközönségnek. Sinha Róbert egyébként az egyetemen is tartott előadást arról, hogyan hat a magyar kultúra más kultúrákra, és hogyan fogalmazódik meg az irodalomban és a zenében a kisebbségi lét.
A nagyszínpad mellett felállítunk egy jurtához hasonló sátrat is, mely játszóházként működik és ahol Bartha Szilvia foglalkozik a gyerekkel. Hagyományőrző bemutatót tart, ahol az érdeklődők megnézhetik milyen – régiesített, tehát nem autentikus – eszközöket használtak, mivel főztek, harcoltak, stb. a magyarok. Ezt eredetileg gyerekeknek szántuk, de nagy érdeklődéssel fogadják a felnőttek is. Emellet vannak egyéb, modern gyermekjátékaink is. És természetesen ott vannak a helyi árusok, köztük szép számmal másod-harmad generációs magyarok, akik csodaszép kézműves terméket árulnak. Az ételeket többnyire mi magunk készítjük és áruljuk, nincs külső ételárusunk.
Mi a helyzet a nemzeti ünnepekkel és az egyéb iskolai eseményekkel?
Mivel a fesztivál nagyon közel van a március 15-éhez, külön ünnepséget nem szervezünk, beépítjük a megemlékezést a fesztivál programjába. 1956-ról pedig az iskola keretén belül szoktunk megemlékezni, ahogy általában augusztus 20-ról is. Augusztusban egyébként nincs is értelme nagyobb rendezvényt szervezni és helyszínt bérelni, mert akkor a helyi magyar közösség sok tagja még Magyarországon, vagy épp Erdélyben van. Nekünk nagyon fontos, hogy igényes helyszínen legyenek megrendezve az eseményeink, ami rengeteg pénzbe kerül, és amit részben pályázatokból, részben szponzorok támogatásából fedezünk, valamint a étel- és süteményvásárok bevételéből.
Az iskolában a farsangon és a húsvéton kívül családi tábort is szervezünk, idén negyedik éve. Ilyenkor egy teljes hétvégét együtt töltünk kb. 20-30-an. Vannak gyerekprogramjaink is, de a tábor, mint minden más eseményünk, egy közösségi rendezvény. Velünk szokott lenni a mi pótnagymamánk, Kati mama is, aki a gyerekeimre vigyáz, oszlopos tagja a közösségnek, az egyik legjobb önkéntesünk.
A tábor mellett kiemelném még az ECL nyelvvizsga központunkat. Büszkén mondom: mi voltunk a második olyan szervezet Amerikában, ahol ECL Nyelvvizsgaközpont létesült még a Covid-járvány ideje alatt; nálunk három tanár is jogosult arra, hogy ezeket a vizsgákat levezethesse. Volt egy időszak, amikor az akkor Új Mexikóban élő Veres Mónika segített be az online oktatásba, nyelvvizsgákra készítette fel azokat a diákokat, akik le akarták tenni az ECL nyelvvizsgát. A Covid-járvány alatt egyébként nagyon hamar átálltunk az online felületre, és nagyon figyeltünk arra, hogy a programjainkat tovább tudjuk vinni. Akkor kezdtünk el nyelvórákat ajánlani a felnőtt korosztálynak is, ahová azóta viszonylag sokan járnak. Nagyon fontosnak tartom felmérni a helyi közösség igényeit. Kommunikáció szakosként megvan ehhez a háttértudásom: hogyan kell az igényeket felmérni, melyek azok a programok, amiket érdemes, vagy épp nem érdemes tovább vinni. Ezért is gondolom, hogy nem biztos, hogy az a jó irány, ha ugyanazt szervezünk és ugyanúgy, mint mások…
Mire gondolsz?
A korábbi helyi magyar közösség már említett, 2016-ban kezdődött szétesése óta mindkét csoport saját rendezvényeket szervez, sőt mind a két közösség fenntart egy-egy református templomot és ott van még a Social Club is, mely általában zenés-táncos összejöveteleket tart. Az egyik templommal voltak próbálkozásaink az együttműködésre, részt vettünk megbeszélésen velük, iskolásainkkal felléptünk náluk karácsonykor, de sajnos a kapcsolat nem teljesen gördülékeny. Az a gond, hogy különféle okok miatt mindenki nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy mindent ő maga szervezzen meg ami egy ilyen kis közösségben nem biztos, hogy jó irány. Nem lehetetlen megoldani, mert a mai napig ez történik, de hogy hova fog vezetni, nem tudom… Jelenleg semmilyen érdemi kommunikáció nincs az egyes magyar szervezetek között. A miénk volt a negyedik szüreti bál két hónap leforgása alatt…
Nem is látsz javuló tendenciát, ahogy telik az idő az alapkonfliktus óta?
Egyelőre sajnos nem. Ha majd személyi változások lesznek az egyes szervezetek vezetőségeiben és közelebb kerülnek egymáshoz az elképzelések, talán akkor… Nagyon mély sebeket okozott az a konfliktus többeknek, ráadásul előhozott olyan világnézeti különbségeket is, amiket jelenleg nem tudunk, nem lehet áthidalni. Nagyon mást gondolunk számos alapvető etikai, morális, de akár szervezési kérdésről, a helyszín alkalmasságától kezdve a befektetett költségekig, és arról sem tudunk megegyezni, mit kellene és mit nem érdemes megszervezni, mihez adjuk vagy nem a nevünket. Például mi azzal a gondolattal indítottuk el a saját szervezetünket, hogy teljesen mást fogunk csinálni, mint amit eddig láttunk, mert úgy éreztük, van rá igény. Korábban a klub többnyire bulikat szervezett. Kulturális eseményekkel én csak a helyi magyar református egyház keretén belül találkoztam amióta itt élek, sok esetben ezek protestáns vallási tematikával voltak ötvözve. Volt egy elég nagy létszámú közönség, aki számára nem létezett olyan magyar program, ami érdekelte volna őket. Mi nagyon figyeltünk és figyelünk továbbra is arra, hogy mi érdekli az embereket, hogy minden igényesen legyen megszervezve, és időben legyen meghirdetve. Az is nagyon fontos számunkra, hogy az autentikus magyar kultúrát mutassuk meg, és közben nyissunk más közösségek felé. Korábban sok esetben hallottam olyan panaszt, hogy mivel minden magyarul zajlott, aki más nemzetiségű párjával jött a rendezvényre, az illető egyáltalán nem értette, mi történik körülötte és egy idő után már nem jött szívesen. Mi viszont szeretnénk nyitni azok felé is, akik nem feltétlenül beszélnek magyarul, de érdekli őket a magyar kultúra. A mi szervezetünk inkább edukációs jellegű programokat szervez, és nagyon figyelünk arra is, hogy azok ne vallásos vagy politikai irányultságúak legyenek. Ezeket a témákat igyekszünk kizárni, egyrészt azért, mert már van szervezet, ami ezt biztosítja, másrészt azért, mert meggyőződésünk, hogy nekünk csak a kultúrára kell koncentrálnunk, és arra, hogy másokat tanítsunk a mi kulturális jellegzetességeinkre, hagyományainkra, nyelvünkre. Ezáltal kevesebb a konfliktus is. Mivel világi civil szervezet vagyunk, nem is tudnánk úgy pályázni, hogy bármilyen vallásos vagy politikai tematikát viszünk, mert akkor kizárnának minket ezekből a pályázatokból.
Mindennek fényében hogyan látod a tágabb helyi magyar közösség jövőjét?
Vannak magyar szervezetek, ahol viszonylag kevés a fiatal, általában csak az idősebb korosztályt látni. Ha ők nem frissítenek, ha nem nyitnak a fiatalok fele, előbb-utóbb ki fognak halni. Részünkről volt már pár kezdeményezés arra, hogy legalább az egyik szervezettel együttműködjünk, de ezt egyelőre nem könyvelném el teljes sikernek. A konfliktusokat félretéve azt látom, hogy azért is nehéz egyelőre az együttműködés, mert nagyon más mindegyik szervezet célközönsége. Akik a mi programjainkat látogatják, jellemzően nem jelennek meg a többi szervezet programjain, és ugyanez fordítva is igaz. Tehát nem gondolom azt, hogy elvesszük egymástól a közönséget. A fesztivál vagy a karácsonyi vásár esetében persze előfordulhat, hogy van átfedés, de általában a mi programjaink jelentősen eltérnek attól, amit a többi szervezet kínál, és ez már alapvetően meghatározza azt is, ki fog eljönni rájuk. Minket például sokkal gyakrabban megkerestek helyi amerikai szervezetek, hogy különböző iskolás vagy más csoportoknak egy-egy multikulturális előadás keretén belül mutassuk be a magyar kultúrát. Együttműködtünk például egy olyan civil szervezettel, amely célja, hogy nagyon szegény családokban élő édesanyákat tanítsanak egy fenntartható életmódra, például arra, hogyan lehet alapvető alapanyagokból bőséges ebédeket, vacsorákat készíteni. Minket is meghívtak, és bemutattunk valamilyen egyszerű tésztás, vagy krumplis ételt. Annyira pozitívak voltak ezek az együttműködések, annyira feltöltődött tőle az egész csapatunk, hogy arra jutottunk: lehetséges, hogy nekünk ez az utunk. Eleve ez volt az egyik küldetésünk is: nyitni mások felé, ami azért is lett ennyire hangsúlyos, mert interkulturális kommunikációt is tanítva látom, mennyi konfliktus származik a kulturális különbségekből és kommunikációs szokásokból – vagyis abból, hogy nem ismerjük eléggé egymás kultúráját. Ha viszont nyitunk mások felé, és tanítjuk őket a saját kultúránkról, akkor talán könnyebb lesz másoknak minket, mint magyar iskolástársakat, kollégákat, házastársakat elfogadni és fordítva: nekünk is könnyebb lesz őket elfogadni és így konfliktusmentesebbé tenni az interkulturális kapcsolódásokat. De mindez persze igaz a magyar kultúrán belüli kapcsolatokra is.
Forrás: bocskairadio.org / Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
The post Az iskola csak hozzáad a szülő otthoni munkájához appeared first on Külhoni Magyarok.
Forrás:kulhonimagyarok.hu
Tovább a cikkre »