Hangsúlyosan jelen lenni az online térben – ezt tartja a digitális kor egyik kiemelten fontos kihívásának Vincze Máté, a Kulturális és Innovációs Minisztérium közgyűjteményekért és kulturális fejlesztésekért felelős helyettes államtitkára. Arról beszélgettünk vele, hogy mi az oka a magyarországi múzeumi kultúra kiemelt fejlesztésének, és milyen változásokon estek át a közgyűjtemények az elmúlt évtizedekben.
Az önnel való találkozás előtt nem tervezetten egy kelet-szlovákiai, több évtizedes tapasztalattal bíró volt múzeumi dolgozóval ismerkedtem meg, aki egyebek mellett elmondta nagyon gyakori még ma is, hogy a muzeológus kollégák univerzális munkaerőként is dolgoznak, s ha kell, a gázcsőnek ásnak árkot és más egyéb üzemeltetési munkába is besegítenek. Tőlünk délre, Magyarországon viszont azt látjuk, hogy látványos, modern beruházások valósulnak meg a múzeumi kultúra területén. Gondoljunk csak az országhatárhoz közeli Széphalmon lévő Magyar Nyelv Múzeumára, vagy a budapesti újdonságokra, az új Néprajzi Múzeumra vagy a Zene Házára. Nem is elsősorban Szlovákia kritikájaként, hanem a magyar fejlesztésekre felnézve kérdezem, hogy mi a motivációja ennek a kiemelt figyelemnek a múzeumi kultúra irányába, amely másutt még továbbra is a fontossági listák végén kullog?
A világban a múzeumok a közösségi kultúra csúcsát jelentik, és itt elsősorban egy-egy város, régió múzeumaira gondolok. Egy közösségnek ugyanis a természetes kulturális fejlődése, hogy – miután létrejöttek az élő kultúra, az előadóművészet terei – felmerül az önmeghatározás igénye. Azaz szeretnének egy olyan gyűjteményt létrehozni, amely választ ad arra a kérdésre, hogyan alkotják a közösséget, kik voltak az ősök, milyen volt a múlt és hogy kié lesz a jövő. A múzeumokba mindig azokat a tárgyakat helyezzük, amelyeket az utánunk jövő generációnak is meg akarunk mutatni.
A múzeumokban a közösség vagyonát őrizzük, saját identitásunk építőköveit. A közgyűjtemények, azaz a halhatatlan kultúra terei tehát természetesen az élő kultúra terei után jönnek, de ez nem fontossági sorrend, hanem fejlődéstörténeti út.
Az tény, hogy Magyarországon az elmúlt évtizedben jelentős múzeumfejlesztési programok indultak, amelyek jelenleg is zajlanak, mint például a Magyar Géniusz Program, amely számos kisebb, vidéki múzeum állandó kiállítását újította meg és szólított meg széles közönséget a kulturális akadálymentesítés jegyében. Bízunk benne, hogy ha a háború okozta válság csillapodik, akkor még nagyobb lendülettel folytathatjuk közgyűjteményeink korszerűsítését. Az persze szintén igaz, hogy amíg a színpadi szereplőket látjuk, a muzeológusok, kurátorok kevésbé vannak előtérben, de ez meg műfaji sajátosság, ami semmit nem von le a kollégák munkájának értékéből.
Tehát a múzeumok is ennyire exponáltak ebben a folyamatban?
Így van! Egyre többen kíváncsiak a múzeumokra. Magyarországon az idei „Múzeumok Éjszakája” látogatószámot döntött a vidéki múzeumok esetében. Budapesten már megközelítették, vidéken pedig meg is haladták a koronavírus előtti idők látogatószámait. Ez annak is betudható, hogy folyamatosan megújulnak a tárlatok, interaktívvá válnak, s ezzel felkeltik az új generáció érdeklődését is.
Világtendencia, hogy a múzeumok már nemcsak a kiállításokról szólnak, hanem átalakulnak közösségi terekké, amelyeket egyre inkább élő programokkal töltenek meg, s ahol a kávézóban akár egy üzleti tárgyalást is le lehet bonyolítani.
Emellett foglalkozunk a múzeumaink környezetével, kertjeivel is, különösen a budapesti belvárosban, ahol kevés a zöld terület. Miközben a Szépművészeti, vagy a Néprajzi Múzeumot a megújult Városliget veszi körül, a Petőfi Irodalmi Múzeum visszakapta leválasztott parkját, a Károlyi-kertet. A Magyar Nemzeti Múzeum kertje tíz éve még parkoló volt, most pedig ki van írva, hogy a fűre lépni szabad, tele van élettel, kisgyermekes családokkal, akik egy játszóterezés után a volt kertészházból kialakított cukrászdában pihenhetnek meg.
Ezek elsősorban nyugat-európai példák ösztönözte változások?
Figyeljük a nyugati és a keleti trendeket is, de nem jó azokat automatikusan, szolgai módon másolni, hanem a helyi sajátosságainkra kell alkalmazni. Ugyanakkor a magyar szakemberek is világszínvonalú munkát végeznek, egyenrangú részei a nemzetközi múzeumi világnak. Erre egy jó példa Dániában, Aarhusban valósult meg, az ottani régészeti múzeumban, „Out of chaos” (Kifelé a káoszból) címmel.
Ez volt az a kiállítás, amely a vikingeket és a hunokat állította párhuzamba, és amelyben az egyébként régész végzettségű II. Margit dán királynő is hosszan elidőzött, megcsodálva a magyar múzeumok által kölcsönzött tárgyakat, régészeti leleteket.
A többi között a Magyar Természettudományi Múzeum embertani gyűjteményében található hun harcos koponyáját, vagy a debreceni Déri Múzeum kincseit. Egy másik ilyen tárlat most éppen Chicagóban tekinthető meg, az Európa királyai című, amely a magyar királyokat is hangsúlyosan mutatja be. Ezek olyan példák, amelyek azt jelzik, hogy van bőven, amit mi magyarok tudunk a nyugati trendekhez hozzátenni. Ez viszont igaz a szlovákiai múzeumokra is, hogy itt is felnőtt egy olyan múzeumszakmai generáció, amely látta a jó példákat, megvalósítja azokat és tud ugyanolyan jót vagy most akár már jobbat is készíteni, mint a nyugati kollégák.
A múzeumok funkcióját illetően beszélhetünk változásról is?
A 21. században három fő funkciója van a múzeumnak. Egyrészt őrzi és kutatja, feldolgozza tárgyainkat, értékeinket. Ez a feladat a gyűjtemény őrzése, elemzése és megtartása. A második, amit múzeumpedagógiának hívunk, amelynek feladata az új generációt úgy megismertetni a múltunkkal, identitásunkkal, hogy az szórakoztató és érdekes legyen.
A munkatársaink nem csupán teremőrök, hanem a látogató szemével való végiggondolásra képes szakemberek.
A nagy hőseink és ikonjaink, aktuálisan Petőfi vagy Andrássy, főleg a mai világban, a mai fiatalok, az „alfa-generáció” szempontjából nem azért érdekesek, hogy hol és mikor születtek, hanem hogy melyik az a momentum az életükben, amit bárhol a világon élő magyar, például egy felvidéki a saját identitása részére le tud képezni. Amikor azt mondom, hogy Andrássy vagy Petőfi, akkor meg kell keresnünk, hogy az ő életük, vagy az ő mintájuk hol találkozik azzal, ahogy az egyén látja saját magát. Ki vagyok én, honnét jöttem, hová tartok, és mi az, amit az adott esetben a saját gyermekeimnek el akarok mondani? Nem az évszámok a fontosak, bár a múzeumok azt is pontosan nyilvántartják, hanem az, hogy a hely szelleme, a genius loci milyen tartást ad nekem.
Főleg a mai poszt-posztmodern világban, amikor újra az identitásmorzsáinkból kell összerakni magunkat. A lényeg, hogy mit viszek haza a múzeumból, vagy az egyes emlékévek tapasztalataiból, mint élményt. A harmadik funkció pedig abban áll, hogy léteznek a múzeumok, az épületek, mint a bejárható, megfogható tárgyak őrzői, de időközben a világunk digitális lett, s már az is feladata a múzeumoknak, hogy a saját történelmünket, identitásunkat digitálisan is elérhetővé tegye.
Ahogy Kányádi Sándor mondta: „minden vagyonunkkal föl kell hurcolkodnunk az internetre”
. Hiszen amikor ma az egyetemen valaki belekezd a dolgozatába és a ChatGPT-be beírja, hogy „felvidéki magyarság”, akkor a ChatGPT mit fog kiadni? Amit az interneten talál! S ha mi magunk nem tesszük fel a saját tárgyainkat, a saját múltunkat, a saját „narratívánkat”, akkor mások fogják helyettünk ezt megtenni. Ebben jelenleg a 24. órában vagyunk, s itt van szerepe a múzeumoknak és a közgyűjteményeknek, könyvtáraknak, levéltáraknak is, hogy az internetet meg kell tanítani a magyar múltra, a Kárpát-medencei és a lokális magyar örökségre.
Nem nézhetjük tétlenül az arányeltolódást a magyarság kárára.
Így van. Meg kell tudnunk jelenni minden fontos kulturális vagyonunkkal. Érzik ezt egyébként Közép-Kelet-Európa többi országai is, erről meggyőződhettem a nyár eleji pozsonyi V4-es kulturális miniszteri találkozón is. Évtizedekre be voltunk zárva a vasfüggöny mögé, ami azt is jelentette, hogy nem nagyon jutott ki, hogy mi volt nálunk a 20. században. Komoly lemaradást kell ledolgoznunk, s a múzeumoknak megvan ebben a szerepe.
Ehhez viszont fontos, hogy infrastrukturálisan is rendben legyenek a múzeumok, és hogy meg legyenek becsülve a múzeumi munkatársak.
Ezeknek viszont meg kell lennie a gazdasági alapjának és a válságok, mint a szomszédban zajló háború, ezeket is veszélyeztetik.
Az előbb elhangzott az ön részéről a közgyűjtemény, könyvtár kifejezés is, ezek az intézmények mennyiben változtak ahhoz képest, amit például a rendszerváltozás idején vagy előtte jelentettek?
Vannak olyan könyvtárak, amelyeknek vannak muzeális értékű tárgyai és vannak az ilyenekkel nem, vagy a legritkább esetben rendelkező közkönyvtárak, amelyek viszont Magyarországon minden településen megtalálhatóak. Az előbbi feladata inkább a kutatók, a tudományos élet szereplőinek a kiszolgálása, az utóbbié pedig az, hogy mindenhol elérhető legyen a minőségi, jelképes összegért kölcsönözhető irodalom. Ennek a célnak a fontosságát az is jelzi, hogy az Amerikai Egyesült Államokban az egyetlen kulturális ágazat, amelyet a kormány támogat, a közkönyvtári hálózat. Magyarországon is nagy, robusztus szervezet a könyvtári hálózat, elkötelezett alkalmazottakkal. Ennek a közkönyvtári rendszernek az elsődleges célja, hogy népszerűsítse az olvasást, hiszen tudjuk, hogy az olvasásnak milyen pozitív élettani hatásai vannak, mennyit ad hozzá egy ember életminőségéhez.
Ennek fényében ijesztő tendencia, hogy visszaszorul az olvasás, főleg az értő, elmélyült olvasás. Ugyanakkor bizakodásra ad okot, hogy a könyvtári innovációk – például a könyvkölcsönző automaták – elterjedése okán mind a könyvtári látogatószámok, mind a kikölcsönzött könyvek száma nő,
bizonyos vármegyékben már meg is haladja a pandémia előtti adatokat. A jövő nagy kihívása azonban az adatalapú könyvtári munka megteremtése. Arra gondolok, ahogy például az internetes vásárlások, vagy filmcsatornák esetében a mesterséges intelligencia ajánlórendszere működik, egy kikölcsönzött könyv után tudjunk tíz további másikat ajánlani, adathalmaz alapon. Aktív olvasás-népszerűsítést folytatnak már most is a könyvtárak, viszont tennivaló ezen a téren is van még bőven. A 21. századi ember szinte semmire sem vágyik jobban, mint az én-időre, tehát adja magát egy jó könyv, lehetőség szerint lenémított, kikapcsolt telefonnal.
Egy jól megválasztott vagy ajánlott könyv egyben tanár is, még ha nem is a „népek tanítója” értelemben. Beszélgetésünk előtti napon hunyt el Milan Kundera, cseh–francia író, akinek megvolt a képessége, hogy pár mondatba foglaljon össze oldalnyi gondolatokat. Onnantól kezdve aztán már a szöveg olvasója is tudja használni azt a gondolatsort, s így az író tényleg tanítójává válik az olvasónak.
Én azt látom, hogy a közkönyvtáraknak ez az első számú kihívása és feladata, hogy ezzel az érték és készség átadással foglalkozzon, és ez egy nagyon fontos társadalmi feladat.
Nemcsak a magyar–szlovák határhoz közeli közgyűjteményi intézmények tartanak fenn közvetlenül vagy közvetve aktív kapcsolatot a felvidéki magyarsággal, hanem szinte mindenki, aki valamilyen módon kapcsoltba kerülhet a közösségünkkel. Van ennek valamilyen, akár központinak nevezhető szervezési rendje, vagy inkább lokális és eseti jelleggel mindig az adott intézmény dönt ezekről?
Ez egy nagyon összetett és pár mondatban nehezen megválaszolható kérdés, ezért engedje meg, hogy nagyon leegyszerűsítve fogalmazzam a válaszomat, melynek a lényege, hogy Magyarország felelősséget kell, hogy vállaljon a határon túli magyarokért és az identitásuk megtartásáért. Ez nem ördögtől való dolog, és nem is annyira egyedi, hiszen, amikor Szentendrén a szerb kisebbség tart egy programot, akkor természetesen azon Szerbia képviselteti magát.
Arra is ügyelnünk kell viszont, hogy a megerősödő identitástudat maradjon meg helyben, azaz nem áthozni akarjuk és bezárni egy magyarországi múzeumba, hanem a határon túli, helyi közösséget és intézményeit, múzeumait kell támogatnunk, segítenünk.
Erre vannak jó példák, akárcsak a Petőfi 200 emlékév kapcsán, amelybe számos felvidéki múzeum is bekapcsolódott. Az országos, nagy múzeumaink pedig felelősséget éreznek nemcsak a magyarországi kis múzeumokért, hanem a Kárpát-medencei magyar vonatkozású múzeumokért is. Azt tapasztalom, hogy Szlovákiában most van fogadókészség erre.
Nem ünneprontásként jegyezném meg, hogy most, amikor a beszélgetésünk készül, már egy választási cikluson belül a többedik kormánya van Szlovákiának. A kaotikus helyzetben nem hiszem, hogy az illetékeseknek maradt volna ideje, energiája, hogy valamiféle múzeumi együttműködésbe kezdjenek bele.
Mi nyitottan állunk ehhez a kérdéshez és mondhatom, hogy rajtunk nem múlik a dolog. Igyekszünk proaktívan, kezdeményezően eljárni. Ugyanakkor nem csak kormányzati szinten lehet együttműködni, ezért én arra biztatnám a felvidéki magyar muzeológus szakembereket, intézményvezetőket, hogy keressék a magyar partnereket és a saját intézményeimtől is azt kérem – bár ezt maguktól is megteszik –, hogy nyissanak a Kárpát-medence és a diaszpóra magyarsága felé.
Erre számos jó példa van, több határon átívelő együttműködést, akár Interreg-pályázatot tudnék sorolni nem csak felvidéki relációban. Magyarországon most, Csák János minisztersége alatt külön helyettes államtitkársághoz soroltuk az előadó- és az alkotóművészeteket, az élő művészekkel foglalkozó ágazatokat és a „halhatatlanokat,” azaz a közgyűjteményeket.
Érdemes ezt kihasználniuk a felvidéki kollégáknak is. Természetesen a múzeumok nem versenyezhetnek az előadóművészek hangosságával, de erre nincs is szükség.
Reménykedjenek, hogy valamikor a múzeumok is meg fognak róluk emlékezni!
Én is ezzel szoktam bosszantani a másik helyettes államtitkár urat, hogy ha jól dolgoznak a művészei, akkor majd egyszer átkerülnek hozzánk. (nevet)
Megjelent a Magyar7 hetilap 40. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
