Talán közhely, de leszögezhető tény, hogy a történelmet mindig a győztesek írják. Nem volt ez másképp a II. világháborút követően sem, amikor a nyertes hatalmak „áldásos” médiabeli és irodalmi tevékenységének köszönhetően megszületett a „fasiszta” mint az emberi gonoszság esszenciája, történelmének legördögibb bestiája. Pedig, ha valamiről, akkor a történelemnek erről a nem is olyan régi fejezetéről aztán teljes fogalmi káosz él a fejekben – és ahogy távolodunk a fasizmus fénykorától, az 1920-as és az 1930-as évektől, úgy ez a káosz csak fokozódik…
Talán közhely, de leszögezhető tény, hogy a történelmet mindig a győztesek írják. Nem volt ez másképp a II. világháborút követően sem, amikor a nyertes hatalmak „áldásos” médiabeli és irodalmi tevékenységének köszönhetően megszületett a „fasiszta” mint az emberi gonoszság esszenciája, történelmének legördögibb bestiája. Pedig, ha valamiről, akkor a történelemnek erről a nem is olyan régi fejezetéről aztán teljes fogalmi káosz él a fejekben – és ahogy távolodunk a fasizmus fénykorától, az 1920-as és az 1930-as évektől, úgy ez a káosz csak fokozódik…
Ennek köszönhetően, ha ma valakit a legborzasztóbb elvetemültség, a felülmúlhatatlan gonoszság szinonimájaként kívánnak megemlíteni a közéletből (vagy bárhonnan máshonnan), azt öblös artikulációval ab start lefasisztázzák, illetve ennek szinonimáival illetik. Persze az illetőnek legtöbbször semmi köze az olasz fasizmushoz.
Az, hogy a baloldal magától értetődő természetességgel fasisztázza le a vele szembenállókat, szinte már szót sem érdemel. Az viszont már annál inkább, hogy maguk a sértettek sem tudnak mással visszavágni, minthogy visszafasisztázzák a lefasisztázókat, hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy a „fasiszta” szó elrettentő, mitikus és egyben démonikus, már-már vallási, de végtelenül ostoba természetében tovább élhessen.
Itthon többször hallhattuk már jobboldali politikusoktól, hogy mennyivel nagyobb fasiszta volt a már letűnt SZDSZ, mint azok, akikre ráhányta e jelzőt, vagy hogy a Fidesznek mennyire fontosak a fasiszta szavazók stb. Mindezt egyes politológusok hazai jelenségként emlegették, ám ezen univerzális elrettentésként használt „szitokszóval” természetesen nem csak Magyarországon vagdalkoznak. Jean Lacouture francia történész például „trópusi fasizmusnak” nevezi Pol-Pot rezsimjét, Angliában „zöld fasizmusról” beszélnek az iszlám integrizmus kapcsán, Jean-François Revel francia akadémikus pedig egyenesen „vörös fasizmusként” aposztrofálja a sztálinizmust. A definiálási zűrzavar tehát teljes, és hogy ez így van, két okból fakad. Egyrészt a „fasiszta” szónak és magának a fasizmusnak a démonizálásából, annak jelentéstartalmának tökéletes és tudatos kiforgatásából, másrészt az ebből következő oktatási metódusokból.
Az antifasizmus Kreml általi manipulációjának köszönhetően sikerült végletesen elhomályosítani a fasizmus valódi mivoltát, ugyanis a kommunista vezetés e „kategóriába” sorolt mindent, még az egymástól nagymértékben különböző rendszereket is, amelyek kívül estek a kommunizmus tézisein, vagy szembehelyezkedtek azzal. Mindez praktikusan nehezítette a fasizmus még manapság is problematikus meghatározását. Sokak számára ugyanis továbbra sem eldöntött kérdés, hogy a fasizmus egy ellenforradalmi, hierarchizáló és antimodern ideológia „militarista” fordulatát képviseli-e, vagy éppen egy modernista, forradalmi, az új társadalom ideájára nyitott, a letűnt korokkal kezdeni mit sem tudó doktrína, vagy alapvetően a szocializmus antimaterialista és anti-internacionalista értelmű revíziójának az eredménye?
Azonban a tények ismeretében a fasizmus mibenléte nyilvánvalóan megállapítható és meghatározható.
Benito Mussolini ifjú korában anarchista, később pedig, az első világháborút megelőző években szocialista nézeteket vallott (részben ennek köszönhető az újfasizmus némi baloldali, anarchista íze, lásd: Casa Pound Italia), 1903-1914 között a szocialista Avanti című lap társszerkesztőjeként működött. Amikor az első világháború kitört, az olasz szocialisták pacifista módon ellenezték Olaszország világháborús részvételét, ami mélységesen felháborította Mussolinit, akinek meggyőződése volt, hogy hazájának feltétlen nemzeti érdeke fegyveresen küzdeni jogaiért. Éppen ezért szakított a szocialistákkal, de nem szakított azzal, amit a szocializmus lényegének tartott: az egész nép jóléte iránti mélységes elkötelezettséggel. Gondolatvilágában ez a szocializmus azonban már szervesen egybeforrott a nacionalizmussal, az olasz nemzeti érdekek következetes és rendíthetetlen szolgálatával.
A háborús évek alatt Mussolini a Popolo d’Italia szerkesztője volt, és 1919-ben szervezni kezdte a feketeinges fasciókat. Innen már egyenes út vezetett az 1922. október 28-i Marcia su Roma-ig, amelyet követően II. Viktor Emánuel király miniszterelnöknek nevezte ki Mussolinit, aki időközben megalkotta és összegezte az olasz fasizmus doktrínáját. E műből pedig az is könnyedén leszűrhető, hogy a fasizmus egyértelműen egy ellenforradalmi, hierarchizáló és antimodern ideológia „militarista”, tekintélyelvű fordulata volt.
Mivel a kommunizmus a II. világháború egyik győztes hatalmi ideológiájaként minden ellenségét potenciális fasisztának tekintette, a szövetséges hatalmak hathatós közreműködésével sikeresen iktatta be a közbeszédbe a „fasisztát” mint kommunistaellenes és „antidemokratikus” ideológiát, és így az antifasizmus zászlaja alatt egy csapásra megbocsáthatóbbá és érthetőbbé is tette a szovjet terrormódszereket. Ezen retorikai örökséget megőrizve lett a fasizmus a baloldali politikában a XX. századi jobboldali, tekintélyelvű ideológiák gyűjtőneve, ergo ebben a szóhasználatban fasiszta lett nemcsak az eredeti olasz fasizmus, de a hitleri német nemzetiszocializmus, a spanyol falangizmus vagy a magyar hungarizmus is (sőt, sok esetben az egyébként demokratikus jobboldali pártokon is előszeretettel csattogtatják ezt a “dehonesztáló” szót).
Márpedig a fasizmus a Fekete könyv nagy hiányzója, ugyanis társadalmi erőszak(osság) és politikai elnyomás terén nem állja ki az összehasonlítást a nemzetiszocializmussal vagy a kommunizmushoz hasonló totalitárius rezsimekkel szemben. Ma már e tekintetben pontos számadatokkal rendelkezünk az olasz fasizmus mérlegére vonatkozóan: 1922 és 1940 között kilenc személyt végeztek ki (többségükben szlovén terroristákat), a háborús évek alatt, 1940-től 1943-ig további tizenhetet, és a politikai foglyok száma sem haladta meg soha a néhány ezret (Vö.: Stanley G. Payne: Franco y José Antonio. El extraño caso del fascismo español, Planeta, Barcelona, 1997: „Ami bizonyítja, hogy a fasiszta diktatúra nem totalitárius, az az, hogy a politikai okokból elítéltek száma nagyon alacsony volt”). Jegyezzük meg továbbá azt is, hogy a fasiszta rendszer idején Olaszországban egyetlen egy kommunistát sem végeztek ki, mi több: az Olasz Kommunista Párt főtitkárának a börtönben külön könyvtára és dolgozószobája volt. Már Raymond Aron is aláhúzta a tényt, hogy „Mussolini rendszere sosem volt totalitárius: az egyetemek, az értelmiségiek sosem voltak lépésre fogva, még ha a szólásszabadságot korlátozták is”. Jacques Willequet pedig megjegyzi, hogy “Mussolini és Hitler között mindig is meglesz az a szakadék, amely a politikai börtönt a koncentrációs tábortól választja el”.
Ilyen feltételek között tehát az „antifasizmus” zászlaja alá vonni a náci totalitarizmus elleni fellépést, egyenlő a csalással. Ahogy Pierre Chaunu mondta: „Ez az összemosás része a kommunista hazugságnak, amely abból áll, hogy szembe állítja a demokráciát a fasizmussal, ily módon téve lehetővé önmaga számára a legdemokratikusabb és mint a fasizmussal leginkább szembenálló rendszer pózában való tetszelgést. Ez nem más, mint a hazugság legtökéletesebb formája”.
Tanulj tinó…
Mindez persze a magyar közoktatást és „értelmiséget” egyáltalán nem zavarja. Közismert Ormos Máriának a hetvenes években megjelent Nácizmus, fasizmus című, gyöngéden érzéki marxizmussal telített – és a témában még mindig alapműnek tekintett – könyve, amelynek alapján egyértelmű, hogy a középiskolák negyedik évfolyamában használt történelem tankönyvek nagy többsége miért e szemléletet tükrözi még mindig a fasizmus kapcsán.
Ebből következik a fentebb felvetett problémánk második oka.
Hiába publikálták már oly sokan, hogy a „német fasizmus” kifejezés Sztálintól ered, aki 1934-ben kijelentette, hogy német nemzetiszocializmus nem létezik, csak német fasizmus, a diákok a mai napig is úgy tanulnak a „német fasizmusról”, mint a parancsolat. Örvendetes azonban, hogy nem Ormos Mária hazánk központi történésze, s a tankönyvírók közül is akad, aki objektíve hajlandó írni a Mussolini-féle rendszerről. Salamon Konrád tanszékvezető főiskolai tanár külön fejezetben tárgyalja a „németországi nemzetiszocializmust” és az „olaszországi fasizmust” (Történelem IV. Középiskolások számára, Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. Budapest, 1995.)
Ormos Mária történelmi tévedéseivel, hovatovább nyilvánvaló hazugságaival szemben Salamon Konrád a már említett könyv 69. oldalán a „Totális fasizmus” című alfejezetben visszafogottan ugyan, de reális képet ad a fasiszta Olaszország húszas éveinek második, valamint a harmincas évek első feléről. A következőket írja: „Olaszország nyugodt és kiegyensúlyozott országgá vált, nem tartották állandó rettegésben a társadalmat, és nem hirdettek fajelméletet, antiszemitizmust. Ezt majd csak később, a náci Németország hatására teszik meg”. Itt azonban jegyezzük meg, hogy Mussolini igyekezett elkerülni a Hitlerrel való szövetséget, erre a szovjetek által generált antifasiszta mozgósítás kényszerítette.
Az, hogy Mussolini gondolatvilágában a zsidókérdés nem jelent meg, jórészt annak volt a következménye, hogy ő az olasz fasizmus alapgondolatául az abszolút állam megteremtését tette meg, és nem a – gyakorlatban egyébként nehezen értelmezhető – faj és vér tisztaságát, mint Hitler. Sőt mi több, amíg Magyarországon a numerus clausus volt érvényben, addig a magyarországi zsidó diákok – ösztöndíjjal – Olaszországba jártak egyetemre.
Salamon erénye, hogy ezen alfejezetben részletesen és hitelesen ír a fasizmus egyik lényegi eleméről, a parlamentarizmus helyébe lépő korporációs rendszerről. Nagy érdeme továbbá az is, hogy Benito Mussolinit nem írja le diktátornak. Talán ő az egyetlen a tankönyvírók közül, aki ügyesen elkerüli e fogalom használatát.
A Salamon Konrád által elénk tárt Olaszország-képet tovább erősíti Paul Johnson világhírű történész a Duce leírásával (Paul Johnson: A modern kor. A XX. század igazi arca. Kairosz Kiadó, 2000). E mű 114. oldalán a következőket írja Mussoliniról: „A nagy építkezéseket szerette, s úgy érezte, képes rájuk, ezen a téren valóban tehetségesnek bizonyult. Megállította a maláriát, mely akkoriban Közép- és Dél-Olaszország nagy átka volt. A pontini mocsarak lecsapolása jelentős teljesítmény volt, egyszersmind a fasiszta energia jelképe is. Balbót, aki bátor pilóta volt, Mussolini nagy repülőgépipar kifejlesztésére ösztönözte, s ezzel sok nemzetközi díjat nyertek. Egy másik fasiszta főnök, Giuseppe Volpe velencei pénzember, látványos ipari övezetet hozott létre a szárazföldi Mighera és Mestre körzetében. Mint pénzügyminiszter újraértékelte a lírát, amely aránylag erős valutává vált”.
Továbbá a vasutak, a postai és telefonszolgáltatások díja is jelentősen javult, nem voltak sztrájkok és a munkanélküliség is gyakorlatilag megszűnt, de a legkritikusabb álláspontok szerint is 2%-on állt meg. Az éhező, 1992 őszén kommunista forradalom előtt álló, terrorizált, illetve a Mussolini vezette fasiszta Olaszország között megdöbbentő volt a különbség. Az Alpoktól északra élők szemében, akik Kelet bolsevizmusát éppúgy levetették, mint a Nyugat liberalizmusát, az itáliai újjászületés mintha harmadik utat kínált volna – írja Johnson, tökéletesen helytállóan. A történész által felsejlő „harmadik út” ugyanis benne volt a fasizmus programjában: elveti a kapitalista, és elveti a szocialista-kommunista rendszert is. Ideológiája: a katolikus vallás, amely szemben áll a materializmussal. Meg kell azonban jegyezni, hogy Mussolini óvatos, de jól érezhető egyetértéssel értékelte Julius Evola Pogány imperializmus című művét, melyet az Új Római Birodalom ideáljaként definiált.
Külön tanulmányt érdemelnek a húszas évek olasz-magyar kapcsolatai. Az 1920-as évek közepén Magyarországnak sikerült áttörnie a kisantant államok gyűrűjét és 1927-ben Rómában Benito Mussolini miniszterelnöki minőségben, tehát nem mint a Duce, gróf Bethlen Istvánnal, Magyarország kormányfőjével magyar-olasz örök barátsági és együttműködési szerződést kötött. E szerződésnek azért van nagy jelentősége, mert az I. világháború egyik győztes nagyhatalma kötött szövetséget a legyőzött, a háborúban vesztes Magyarországgal. A rendelkezésünkre álló dokumentumok azt bizonyítják, hogy Mussolini és Bethlen gróf szívélyes együttműködése túlment a protokoll határain.
Ennek ékes bizonyítéka Benito Mussolininek a római szenátusban 1928. június 5-én elmondott beszéde, melyben kifejtette: „Magyarország számíthat Olaszország barátságára. Meg lehet állapítani, hogy a trianoni szerződés területi meghatározásainál nagyon is elevenébe vágtak az országnak, s ehhez hozzá kell tennünk azt, hogy Magyarország a Duna völgyében ezer év óta rendkívüli történelmi hivatást teljesít”. Mussolinitől származik a szólás: „Egy szerződés nem lehet sírbolt! A magyar nemzet, a maga lángoló hazaszeretetével, erejének tudatában, a békeidőkben való szívós munkássága révén jobb sorsot érdemel”.
Le kell szögezni a tényt: a hazánkat sújtó trianoni szerződés ellen, az első világháború győztes hatalmai közül, egyedül a fasiszta Olaszország lépett fel! Gróf Bethlen István igen nagyra értékelte az Olasz Királyság miniszterelnökének kiállását a magyar igazság mellett. Nyilvánvalóan ez is szerepet játszott abban, hogy amikor Benito Mussolini gondolatai írásban is megjelentek, a magyar kiadáshoz ő írta az előszót. „Örömmel tettem eleget a felkérésnek, hogy bevezetőt írjak a rendkívül érdekes munka elé, annál is inkább, mert magam is a legnagyobb súlyt helyezem arra, hogy a hazai közvélemény megismerje az új Európának egyik legerősebb, egyik leghatalmasabb és a magyar nemzettel rokonszenvező politikai egyéniségét, és ezen keresztül nyerjen betekintést a fasizmus rendszerébe és eszmevilágába (…). A magyar kormány a múlt évben szakértőkből álló bizottságot küldött ki Rómába, hogy a helyszínen tanulmányozza a fasizmus államrendjének gazdasági és szociális intézményeit. Budapest, 1928. július hó. Gróf Bethlen István.”
Ezen két idézet nemcsak azt bizonyítja, hogy Mussolini és Bethlen emberileg is jó kapcsolatban voltak egymással, hanem azt is, hogy a magyar-olasz kapcsolatok kiépítése, a magyar marxista történészek állításával szemben, nem Gömbös Gyulának, hanem Bethlen Istvánnak köszönhető.
Mussolini és a fasizmus népszerűségét nagyban megnövelte az olasz kormánynak a Szentszékkel kötött konkordátuma 1929-ben. A megegyezés három okmányát a Lateráni palotában írták alá. Az általános megállapodás értelmében Olaszország elismerte a pápa szuverenitását az úgynevezett Vatikánváros felett. Ezzel mintegy másfél négyzetkilométernyi területen létrejött a „Második” Egyházi Állam. Vatikán Állam és Olaszország kölcsönösen nagykövetet cserélt. A konkordátum Olaszországban a katolikus vallást államvallássá nyilvánította.
A valóság tehát a fasizmussal szemben felállított szovjet, a Kreml által sugallott tévedések helyett az, hogy Itália 1929-re a fasizmus fényében újjászületett. Súlyos ideológiai és politikai hiba tehát, hogy a rendszerváltás után több húsz évvel, a történelemtanításban még mindig helyet kapnak azok a szovjet marxista-sztálinista retorikai sablonok, amelyek teljes ideológiai tévedésbe taszítják a közbeszédet. Mert valójában nem volt olyan alakja az olasz történelemnek, akit annak népe oly rajongó szeretettel illetett volna, mint a Ducét. Beszédein százezrek jelentek meg, a nevét áhítattal ejtették ki, és amikor alakja a mozik filmvásznain is megjelent, a közönség perceken át felállva, ujjongva tapsolt. Hatalma csúcspontján államfők, miniszterek, egyházi személyek dicshimnuszt zengtek politikai zsenialitásáról, éleslátásáról, bátorságáról és tetterejéről; halála után Adolf Hitlerrel együtt eleven ördögként emlegették, alakját, történelmi szerepét pedig Hitlerével teljesen egybemosták, s ebből fakad, hogy a „fasiszta” a gonoszság szinonimájává vált a háború utáni médiában, politikai irodalomban, amely gyakorlat ma is sziklaszilárdan tartja magát.
Míg a sötét középkor évszázadainak első számú terminátor-szava az „eretnek” volt, addig „felvilágosult” korunkban ugyanezt a szerepet a „fasiszta” tölti be, és persze szinonimái (náci, rasszista, holokauszttagadó, stb.). A szavak még nem ütlegek, vélték az antik Rómában, de – mint azt Gazdag István barátom megállapította – mára ezek a szavak váltak ütlegekké, mert használóik ütni akarnak velük. Lehetőleg agyonütni…
Ágoston Dániel
(ellenkultura.hu, 2010) (a portál már megszűnt. a szerk.))
Felhasznált források:
Alain de Benoist: Kommunizmus és nácizmus (Europa Authentica, Budapest 2000.), illetve
Benito Mussolini: A fasizmus doktrínája (Gede Testvérek Bt., Budapest 2000.)
Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
