Az Eurovíziós Dalfesztiváltól a csíksomlyói búcsúig

Tegnap, pünkösd szombatján vérmérséklettől függően két jeles esemény tartotta lázban a világ magyarságát. Az egyik az átpolitizált, a szabadon választhatsz jelszavával borított politikai iránymutatás, a másik az évszázadok óta még élő és egyre inkább kiteljesedő össznemzeti magyar ünnep a csíki havasok lábainál. Mi a különbség és mi a hasonlóság a két esemény között, amely – hála a többé-kevésbé megváltozott viszonyoknak – egyre több emberhez is eljut a tömegkommunikációs lehetőségnek köszönhetően. Az, hogy míg az előbbinél egyre több ember fedezi fel a manipulációt és az iránymutatást, az utóbbinál egyre több emberben tör elő az ősi vágy, hogy legalább az évben egyszer megpróbáljon örülni a hasonlónak, száműzze szívéből a gondot és a fájdalmat, és az álszent vigyor helyett őszinte mosolyt varázsoljon az arcokra. Belülről jövő késztetés ez, amely a megérintett embereket arra figyelmezteti, hogy most ott kell lenniük az ólmelegben, mások uralta földön, hogy százezrek pillanatai feledtessék a kihűltnek és fagyosnak tűnő jövőt.

Magyar Menedék - Sitchin

A magyarországi televízió elé odaültek ugyan százezrek, hogy drukkoljanak a magyar fiúnak az Eurovíziós Dalfesztiválon, hogy ezzel is legalább kifejezzék többé-kevésbé azt, hogy igen, ez a srác közülünk való, minket képvisel, ezért szorítunk neki. Ennyi volt a természetes reakció az európai megmérettetésen való részvételre, noha mindenki tudta, hogy ez egyáltalán nem erről szól.

Nem óhajtok most szakmai kérdésekkel foglalkozni, csupán az érzelmi részét előtérbe helyezni, ami úgy foglalható össze, hogy legalább az Euroviziós Dalfesztiválon tudtuk szurkolni egy közülünk valóért. Eszembe jut a fesztiválra is jellemző kettős mérce, amely körbelengi az egész rendezvényt, hogy micsoda rikácsolást csaptak a világot uraló körök amiatt, hogy a magyar versenyző például két éve utalást mert tenni a gázai izraeli agresszióra, noha ez csak Gáza említésében merült ki. Mégis, mindenki tudta, miről van szó: az izraeli terrorról, gyermekek és asszonyok haláláról, amelyet polkorrekt világunkban nem ildomos elővenni.

A magyarok tanultak ebből a hibából, és ezért versenydalukat nem érhette semmiféle vád az aktuálpolitikai kérdések felvetéséről, noha azért áthallásos dolgok itt is előfordultak.

A világban a valaha szépnek és jónak számító, mára kiüresedett, sőt, negatív előjelűvé vált fogalmak az uralkodóak, mint a demokrácia, a tolerancia, a humánum, az elfogadás és a hozzá hasonlók, nagy általánosságban ezek befolyásolják a világ értékítéletét. És erre itt van a csíksomlyói búcsú, ahol bizonyára kevesebb ember vett részt, mint amennyi a televíziót bambulva mégis csak valamilyen hazafias cselekedetet hajtott végre, vagyis szurkolt a magyar fiúnak.

De Csíksomlyóra, a Budapesttől 840 kilométerre lévő hegynyeregbe elzarándokoltak az ősi magyar területeket vonattal, autóval, autóbusszal átszelők és mindenhol a kézzel fogható szeretet bőrükön érzők megint csak egy olyanfajta élménnyel lettek gazdagabbak, amelynek csírái az Eurovíziós Dalfesztivál rajongóközönségénél is fellelhető. Csak Csíksomlyó esetében ez sokkal egyértelműbb és kézzelfoghatóbb. Egy hely, ahol érdemes magyarnak lenni, ahol kell magyarnak lenni és ahol emberek százezrei vallják azt, legalább az év egy napján, hogy a legfontosabb dolog az, hogy összetartozunk.

Így teljesedik ki az az alapvető emberi érzés, amelynek mindennaposnak kéne lennie a rohanásban, de mégis csak ezen az egy napon válik láthatóvá. Ez pedig már az említett összetartozás érzése. Amikor egy lerobban magyar busz mellett például három-négy hasonló áll meg a segítségnyújtás módozatai felől kutakodva, amikor a Nyeregben felcsendül a magyar Himnusz, és ismeretlenek szemében vélik felfedezni azt a tüzet, amely saját magukban is lobog, ez már egy pillanatnyi megérintése annak, hogy mi valahová tartozunk és valakit követünk a hétköznapok harcaiban.

A magyarság és Babba Mária kapcsolata itt válik egyértelművé és közelivé, sokkal, de sokkal erőteljesebben, mint egy sima fesztiválon való magyarért való szorítás, drukkolás, vagy éppen sikerének örvendés alkalmával. Talán megmaradásunkat az segíti elő igazán, ha a kettő bennünk szunnyadó érzést közelíteni tudjuk. Drukkolunk a magyar fiúért egy globális vetélkedőn, nemre, vallásra és való tekintet nélkül, és könnyek jelennek meg az arcunkon, ha a magyarság szempontjából döntő megerősítést kapunk.

Tulajdonképpen mindegyik spontán reakció, egy-egy építőkő, amely átvitten a globális folyamatok káros hatásainak túlélését is jelenti. Az, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál már 100 százalékát átrajzolja a politika és a látszólagos kulturális európai rendezvényt meghatározó politikai panelek mentén építik fel, egyre több ember előtt világos lesz. Mégis drukkol azért az emberért, aki képletesen a magyar zászlót emeli fel a nemzetek eme látványharcában.

A csíksomlyói Nyeregben a kilométereken keresztül magunkkal hurcolt és ott büszkén kiterített, élettelen rongydarabból pedig hitet és reményt adó, a széllel is dacoló zászló lesz. A követhető.


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »