Stoltenberg Washingtonból kapja a brosúrákat, azokból pedig az olvasható ki, hogy az ukrán elnököt nem szabad bántani, Zelenszkij a „mi emberünk”. Legalábbis egyelőre. De ki tudja, mit hoz a holnap? Zelenszkij ugyanis csereszabatos figura – fogalmaz Galló Béla.
Galló Béla – hirtv
„Paradoxnak tűnhet, de a legjobb módja a tartós békének az, ha katonailag támogatjuk Ukrajnát és megértetjük Putyinnal, hogy nem fogja elérni céljait a harctéren, hanem le kell ülnie tárgyalni” – fogalmazott a NATO főtitkára Jens Stoltenberg norvég politikus. Galló Béla politológusnak tett föl kérdéseket a Gondola.
– Jens Stoltenberg harctéri kijelentése azt jelenti, hogy még rengeteg ukrán és orosz katonának kell meghalnia. Mennyire európai szellemiségű ez a harciasság?
– Stoltenberg úr, noha anyakönyvileg európai – norvég baloldali politikus, korábban miniszterelnök -, NATO-főtitkárként valójában amerikai vezénylet alatt áll. Az egyre féloldalasabbá váló euro-atlanti szövetségben ennek megfelelően amerikai érdekeket képvisel, mi mást is képviselhetne? Ennek megfelelően kommunikál az orosz-ukrán háborúról, kiváltva ezzel több nyugat- és dél-európai szövetséges rosszallását, akik mindebben a háború eszkalálódásának veszélyét érzékelték. Európának a mielőbbi tűzszünet, a béketárgyalások megkezdése, és a tartós béke megteremtése volna az érdeke, az USÁ-nak viszont nem az. (Macron a maga módján például már pedzegeti is ezt az ellentmondást, sokra megy vele…) Washingtonnak alighanem egészen addig a határig érdeke a háború, amíg az oroszok – az atomkatasztrófa veszélye nélkül – benn tarthatók ebben a játszmában, amit persze saját hibás számításaiknak (is) köszönhetnek. Tény, hogy a NATO régóta terjeszkedik feléjük, ám ezt evvel a „preventív, különleges művelettel” – a jelek szerint – nem tudják megakadályozni. Moszkva rosszul kalkulált, nem véletlen, hogy az első kudarcok óta fontos titkosszolgálati és katonai fejek hullottak a porba. Geopolitikai-biztonsági céljaitól ettől persze még nem tántorodik el, mint ahogyan az USA sem adja fel az oroszok gyengítésének ezt a kézenfekvő lehetőségét. A gyengécske Európa e két elefánt céljai között tipródik, aminek leginkább – most éppen – az ukrán nép issza meg a levét. Mindennek semmi köze az „európai szellemiséghez”, amely egyébiránt egyre kevésbé létezik már, bármit értsünk is rajta.
– Stoltenberg Putyint akarja tárgyalóasztalhoz rángatni, holott ezt Zelenszkíjjel kellene megtennie. Hogyan lehet ennyire lemaradva a brosúrákkal egy NATO-főtitkár?
– Stoltenberg Washingtonból kapja a brosúrákat, azokból pedig az olvasható ki, hogy az ukrán elnököt nem szabad bántani, Zelenszkij a „mi emberünk”. Legalábbis egyelőre. De ki tudja, mit hoz a holnap? Zelenszkij ugyanis csereszabatos figura, ha túlságosan sokat önállóskodik, egy-kettőre kényelmetlenné válhat. Amennyiben az USA majd tárgyalásokat akarna, sejthetően nem ő lesz a legalkalmasabb ukrán tárgyalófél. Stand up színészként nagyon belelovalta magát a rettenthetetlen hős szerepkörébe, már nem kér, hanem követel, s Washingtonban ezt nemigen szeretik. (Bidenék többször is rászóltak már, hogy „sok”.) Tudják, hogy egy esetleges megegyezéshez a Putyin-Zelenszkij kettős nem használható, ahhoz nagyon „héják”. És azt is tudják az amerikaiak, hogy kettejük közül Wahingtonból Zelenszkijt jóval könnyebb leváltaniuk, Putyinhoz nem férnek hozzá.. De itt még nem tartunk, majd ha igen, akkor Stoltenberg urat bizonyára értesítik a változó szereposztásról.
– A 37,7 milliárd dolláros ukrajnai csomagot a Joe Biden elnök vezette adminisztráció négy minisztérium között tervezi elosztani, ami a Fehér Ház indoklása szerint a többi között „biztosítaná Ukrajna ellátását az önvédelemhez szükséges fegyverekkel… A csomagon belül a védelmi minisztérium 21,7 milliárd dollár felett rendelkezhetne, ezt Ukrajnának szánt felszerelésekre…” Az USA hadiipara hatalmasat nyer az ukrajnai háborún, ezt nem is kendőzik el. Hasonlóképp Németország is saját hadiiparának pénzelését nevezi támogatásnak, segélynek. Mekkora gazdasági összeomlást okozna, ha hirtelen kitörne a béke?
– Abból érdemes kiindulni, hogy az USA ukrajnai dolláregyenlege, ha az afganisztáni befektetéseihez viszonyítjuk, roppant kedvező. Kabulnak hatalmas „segélycsomagokat postáztak”, hozzájuk képest a fenti összegek szinte elenyészőek. Ráadásul Afganisztánban ezek nem nagyon térültek meg, se gazdasági, se politikai hasznuk nem volt jelentős. Ukrajnában az amerikai „ár-érték” arány sokkal jobb ennél. Kevesebb pénz, mégis több – gazdasági és politikai – haszon, nem beszélve arról, hogy Ukrajnában – ellentétben Afganisztánnal – nem halnak meg amerikai fiúk. Ha „hirtelen kitörne a béke”, akkor se lenne összeomlás, mert a biznisz gazdasági része nem csupán a fegyvergyárakat érinti. Míg tart a háború, persze az is tetemes haszon, de csak utána jön a java. Szélesedik és tartósabbá válik a drága palagáz piaca, a kiváló ukrán fekete termőföld (a csernozjom) jelentős részben máris amerikai tulajdonban van, és ott lesznek az újjáépítési lehetőségek is, bár e téren az európaiakkal – főleg a németekkel – is osztozniuk kell. Ám a befektetés így is megéri. Az amerikaiak számára azonban legalább ennyire fontos a politikai nyereség. Oroszországról bebizonyosodott, hogy katonailag nem olyan erős, miként azt híresztelte, s bár fennáll a rizikó, hogy emiatt szorosabb lesz az orosz-kínai viszony, Washingtonnak érdemes volt vállalnia ezt a kockázatot. (Ha Putyin villámháborúja netán sikeres, az USÁ-nak akkor lett volna csak igazán veszélyes az eurázsiai gigászok közeledése.) Végül, de nem utolsósorban Európa immár végleg amerikai befolyás alá kerül: a migráció és az orosz-ukrán háború megteszi hatását. Előbbi szétzilálja az európai társadalmak szövetét (ha tetszik „az európai szellemiséget”), utóbbi ki tudja, hányadszor döbbenti rá őket arra, hogy katonai önerő híján a NATO-n belül se rúgnak labdába. Legföljebb a Stoltenberg-i funkció juthat nekik. Bólintani akkor is, ha minimum vitatkozni kellene…
Molnár Pál
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
