Sztankó Attila liturgikus jegyzetét olvashatják.
A betegek áldoztatása, a betegek kenete és a viaticum (szent útravaló) a betegek lelkipásztori ellátásának hármas csúcspontját alkotják. A betegek szentségi ellátásánál a bűnbánat szentségét, a kenetet, némely esetben a bérmálást és az Eucharisztiában való részesedést akár többszöri lelkipásztori látogatás előzi meg, mindig az Ige liturgiájával keretezve, amelynek során
Ebben elsősorban Jézus gyógyító működését követi az Egyház, aki nem csak a testet, hanem egyszersmind a lelket is orvosolta. A katolikus teológia Jakab levelére alapozva tárgyalja a betegek szentségét: „Szenved valaki közületek? Imádkozzék! Vidám valaki? Énekeljen zsoltárokat! Beteg valaki köztetek? Hívassa el az egyház presbitereit, azok imádkozzanak fölötte, és kenjék meg őt olajjal az Úr nevében! A hitből fakadó imádság megszabadítja a beteget, és az Úr felsegíti őt, ha pedig bűnökben van, bocsánatot nyer.” (Jak 5,13–15)A presbiterek itt nagy valószínűséggel az egyházi közösség elöljáróit jelenti. Az olajjal való megkenés elsősorban nem orvosi tevékenység, hiszen az Úr nevében történik.
Figyelmünket a betegek áldoztatására és az áldoztatás viaticum formájára összpontosítjuk. E két forma összefonódása megvilágítja azt a módot, ahogyan az Egyház a különböző kulturális környezetekben a súlyosan beteg testvéreiről gondoskodott.
Nagy vonalakban három fő szakaszt különböztethetünk meg. Kezdetben a viaticum élesen elkülönült a betegek áldoztatásától, és kizárólag az életveszélyes állapotban lévő betegek számára volt fenntartva. A kereszténység második évezredének folyamán – amikor a kenet a haldoklók szentségévé vált (extrema unctio) – a betegek áldoztatása és a viaticum a gyakorlatban alig különbözött egymástól. A II. Vatikáni Zsinat megerősített egy, az eredeti felfogás felé visszatérő gyakorlatot, amely azonban még mindig nem tekinthető teljesen magától értetődőnek.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
