Sztankó Attila liturgikus jegyzetét olvashatják.
Amennyiben Úrnapját csütörtökön ünnepeljük, úgy a kiegészítő zsoltárokat énekeljük akár a délelőtti, a délben mondott, akár a délutáni imaóra során. A déli imaóra második zsoltára a 124 (123). Zsoltárunk a fogság utáni időben keletkezett közösségi, tanító jellegű, hálaadó ének. Liturgikus alkalmazására nézve antifonális elrendezésű: az egyik kar kérdez, a másik válaszol (1-5), majd közösen éneklik: „Áldott az Úr, aki nem engedte meg, hogy fogaik martaléka legyünk!” (6). Ezt követően ismét a két kar párbeszéde folytatódik a hitvallásig: „Az Úr nevében van a mi segítségünk, aki az eget és a földet alkotta.” (8) Két része (1-5 és 6-8) szorosan kapcsolódik egymáshoz (az 5. s 8. vers külön egységként is szemlélhető): egyrészt hálát ad a szabadításért, másrészt hitvallást tesz. A két részt összekapcsolja egy fogalom, a nefes, ami miatt az ember élőlény – az Úr nem hagyta, hogy elvesszünk, hiszen az életünk fölött csak ő rendelkezhet; ő ajándékozta azt visszavonhatatlanul!
Az első rész sajátossága, hogy visszatekintve, a történelmi eseményeket vizsgálva felismeri Isten gondviselő közbelépését és tanít. „Ha az Úr nem nyújtott volna segítséget, már-már a némaság helyén lakoznék a lelkem.” (Zsolt 94,17; vö. Ter 31,42; Iz 1,9) Ahogy több zsoltárban, úgy ebben is előkerül a Seol allegóriája, amely figyelmeztet bennünket az Úrban való bizalom fontosságára és törvényeinek betartására: „Fiam, ha bűnösök csábítanak, ne engedj nekik, ha azt mondják: Jöjj velünk, leselkedjünk vér után, rejtsünk el ok nélkül csapdát az ártatlan ellen! Nyeljük el élve, mint az alvilág, és egészen, mint a sírba szállót!…” (Péld 1,10–12; vö. Zsolt 69,2–3.15–16) Ott és amikor a pusztulás már szinte biztos, az Úr neve erősnek bizonyul, hiszen többször is kiragadta népét az oroszlán fogainak szorításából, hiszen ő az ég és föld alkotója. Ő áll szemben a mitikus lényekkel (vö. Zsolt 79,7; Iz 9,11) és a természet erőivel (vö. Zsolt 42,8), sőt ő uralja azokat. Lényeges, hogy a zsoltár lelkülete visszhangzik Jézus intelmében: „Ne félj, te kisded nyáj, mert úgy tetszett Atyátoknak, hogy nektek adja az országot!” (Lk 12,32)
Krisztus Szent Testéből részesülve újfajta módon vagyunk élőlények, bízhatunk benne, mivel a leginkább kilátástalan helyzetekből is (héb. lúlé – hogyha) kiemel, még a halál torkából is: „élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. Amit pedig most a testben élek, azt az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2,20)
A zsoltár utolsó versét gyakorta idézi az Egyház liturgiája.
Fotó: Pixabay
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
