Sztankó Attila liturgikus jegyzetét olvashatják.
Az eucharisztikus liturgián történő teljes, tudatos és tevékeny részvétel előmozdítása elsősorban a szolgálati papság köteles feladata: „Így ti is, amikor mindent megtesztek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!” (Lk 17,10). A szolgálati papság teszi ezt annak tudatában, amit Szent Péter ír az első levelében: „Ti pedig választott nép, királyi papság, szent nemzet, megszerzett nép vagytok, hogy hirdessétek annak üdvözítő tetteit, aki a sötétségből meghívott titeket az ő csodálatos világosságára, akik egykor »nem nép« voltatok, most pedig Isten népe vagytok; akik számára azelőtt nem volt irgalom, most pedig irgalmat nyertetek” (1Pét 2,9–10). Erre hivatkozik a II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum concilium kezdetű konstitúciója is, amikor kidomborítja a liturgia természetét, miszerint ez a Krisztus-hívők keresztségből eredő joga és kötelezettsége (SC 14.), de hozzátehetjük, felelőssége is. A liturgia ilyen értelemben vett mindenkori megújítása és ápolása (instauranda et fovenda) a megfelelő nevelés révén valósul meg, az egész nép részvételét feltételezi.
A lelkipásztorok éppen akkor valósítják meg a tanúságtevő liturgikus cselekményt, amikor ez a legszemélyesebb ügyükké válik. „Egymásban élni…, vagyis jó, jó a pszichológia, jó a lelkek harmóniája, a szívek ritmusa; de neki több kell; ő hozzám akar jönni úgy, hogy bennem legyen. Magamhoz veszem, s amit a csók, az egyesülés szimbóluma jelent, az itt ténnyé lesz. Az Eucharisztia nemcsak szimbolikus, hanem szubsztanciális csók; akit ajkaim érintenek, az szívembe száll. Ajkaimban lelkem nyílt meg, s Krisztust elcsókolva, őt, életét zárta magába. Ah, osculum Domini… titokzatos, drága, csodálatos csókja az örök szeretetnek, te boldogítasz, te kielégítsz; te isteni vagy, mert Istent adsz; nem vágyban csak, hanem valóságban; nem biztatásban csak, hanem az isteni élet óceánjának belém szakadásában. Hála neked, szerető Úr Jézus, hogy ennyire méltatsz és boldogítsz!” (Prohászka Ottokár összegyűjtött munkái VII., Szent István Társulat, Budapest 1928, 213.)
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
