1065 éve hallgattatott meg a 9-10. századi nyugati szerzetesek híressé vált imádsága, a „magyarok nyilaitól ments meg Uram minket”: 955. augusztus 10-ének esős napján sikerült Ottó keleti frank királynak szétvernie az utolsó, nyugatra vezetett magyar hadjáratot. Annak ellenére, hogy eleink több mint ötven nyomon követhető portyázást indítottak, a magyar emlékezetben a 954-955-ös vereséggel végződő maradt a leghangsúlyosabb. Általában a Keleti Frank Királyság egységessé válását tartják az alulmaradás okának, de a Bulcsú vezette magyar sereg éppen egy polgárháborút használt ki, mikor nyugatra tört. Hogyan lett mégis tragikus a 954-955-ös nyugati „kaland”?
Az úgynevezett kalandozó hadjáratok szimbolikus kezdőpontjának a 862-es (tehát még a honfoglalás előtti) nyugati zsákmányszerzést tekinti a történettudomány. Már azt és a későbbi nyugati hadjáratokat is a Keleti Frank Királyság gyengesége váltotta ki, amely főként az egység hiányára vezethető vissza.
A középkori német birodalom történetét belháborúk és a tartományi széttagoltság kíséri végig. A Keleti Frank Királyságban 936 óta uralkodó Liudolf-házi Ottónak (annak a Madarász Henriknek a fia és utóda, aki 933-ban az első nagyobb vereséget mérte „kalandozó” eleinkre Merseburgnál) nemcsak a magyar, hanem északon szláv ellenségeivel is meggyűlt a baja, mégis sikerült (átmenetileg) egységbe tömörítenie birodalma tartományait.
A király öccsét, Henriket a Magyar Nagyfejedelemséggel határos Bajorország urává tette (akkor a ma Ausztriát kettészelő Enns folyó volt a két ország közti határ), aki sikeresen vette fel a magyarok által elé dobott kesztyűt. 948-ban nemcsak a törzsszövetség támadásait verte vissza, de két évvel később betört magyar területre és a cseheket is szövetségesévé tette. A támadás jelentőségét az adja, hogy a 907-es pozsonyi csata óta először sikerült keleti frank (német) seregnek az Ennsen túlra behatolnia.
Kalandozások Európában
Ottó birodalma éppen polgárháború elé nézett 953-ban. A királynak ugyanis új feleségétől, Adelhaidtól gyermeke született, mire fia, Liudolf herceg vezetésével a tartományurak egy része szembefordult az uralkodóval – „hivatalosan” a primogenitúra betartásáért. Bár áprilisban a király megígérte fiának, hogy elsőszülöttségből eredő jogait szem előtt tartja, de az itáliai területek fölött még mindig civakodtak a lázadók, köztük a szintén Ottó ellen forduló Vörös Konrád, Lotharingia hercege.
A magyar törzsek csak erre az alkalomra vártak. A sereg Karintia, Bajorország, majd Frankföld érintésével jutott egészen a Rajnáig, amelyet 954. március 1-jén lépett át. A még mindig küzdő felkelők már Regensburg és Augsburg városait is elfoglalták, a magyar vezérek pedig eközben több mint két héten át Vörös Konrád vendégszeretetét élvezték Worms várában. Lotharingia hercegének ugyanis kapóra jött a harcmodorával félelmet keltő magyar sereg a belharcokban, igaz, nyugaton ezt már kezdték kiismerni.
A hercegi lakomák után ekkor északra, Cambrai és a mai Belgium felé vette a Bulcsú vezette sereg az irányt. A kolostorok és várak többségét nem sikerült bevenniük, így Burgundia megsarcolása után az elvileg szövetséges Svábföldet fosztogatták a magyarok. A tél folyamán Ottó ellentámadásba lendült: legyőzte lázadó alattvalóit és Bajorországot is fegyverrel térítette vissza a király hűségére. Júliusban a király már a szlávok mellé állt lázongó Szászország ellen készülődött, amikor megérkeztek hozzá a magyar sereg követei. Látszólag azért, hogy biztosítsák barátságukról, de a források tanúsága szerint inkább a polgárháborús helyzetet akarták részletesebben felmérni.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
