Az erőszakmentesség világnapja: Egy nap, mely a békét hirdeti Károly Beáta2025. 10. 02., cs – 09:05
Az Erőszakmentesség Nemzetközi Napját (International Day of Non-Violence) az ENSZ hozta létre. A választott dátum nem véletlen: ekkor született Mohandas Karamchand Gandhi (1869–1948), aki az erőszakmentes ellenállás, a polgári engedetlenség és az ahimsza (erőszakmentesség) filozófiájának legismertebb képviselője.
Az erőszakmentesség fogalma: nem passzivitás, hanem stratégia
Az “erőszakmentesség” (non-violence) nem egyszerűen a fizikai agresszió megtagadását jelenti. Magyarul is találunk részletes leírásokat: ez egy erkölcsi irányultság és társadalmi technika, amely elutasítja az erőszak alkalmazását céljai eléréséhez, legyenek azok politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegűek.
Fontos kiemelni, hogy az erőszakmentesség és a pacifizmus nem feltétlenül ugyanaz: az utóbbi gyakran általános elvet fogalmaz meg a háború vagy katonai cselekmények elutasítására is. Az erőszakmentesség viszont, különösen társadalmi mozgalmi kontextusban, egy módszer – például a tiltakozás, bojkott, sztrájk, polgári engedetlenség –, amely tudatosan kerüli az erőszak eszközét.
„Nem meghunyászkodásról, nem önfeladásról van szó … az erőszakmentesség nem azt jelenti, hogy jámbor jószág módjára alávetjük magunkat az agresszor akaratának, hanem azt, hogy a vitás kérdések rendezésénél elvetjük az erőszak alkalmazását.”
140 ország és szervezet támogatta a határozat benyújtását az ENSZ-ben, ezzel is jelezve az univerzális igényt Gandhi eszméinek megőrzésére.Gandhi híres idézetei az erőszakmentességről (például „Non-violence is the greatest force at the disposal of mankind.”) rendszeresen szerepelnek az ENSZ nyilatkozataiban.Az erőszakmentesség eszközeit világtörténeti mozgalmak is alkalmazták: például Mahatma Gandhi mozgalma az indiai függetlenségért, Martin Luther King Jr. polgárjogi mozgalma az USA-ban, illetve olyan mozgalmak Dél-Afrikában vagy Latin-Amerikában, amelyek a konstruktív tiltakozást, bojkottot és polgári engedetlenséget választották. (Ez az általános elméleti háttér megalapozza azt, hogy az eszköz nem fegyver, hanem morális nyomásforma.) Hogyan ünneplik, mit lehet tenni ezen a napon?Az ENSZ New York-i központjában minden évben október 2. délután külön megemlékezést tartanak, ahol diplomaták, civil szervezetek és érdeklődők vesznek részt.Iskolák, egyetemek rendeznek vitákat, előadásokat, kiállításokat az erőszakmentes konfliktuskezelésről és a békés megoldásokról.Közösségi cselekvések: békefák ültetése, béke-üzenetek készítése plakátokon, grafikai kampányok közösségi médiában.Sok szervezet buzdít az “erőszakmentesség napjára” kreatív akciókra.Az oktatásnak kiemelt szerep jut: az iskolai tematika keretében tanítani lehet konfliktuskezelést, megbékélést, empátiát – ezzel már a fiatal generációknál vetni a béke magvait.Miért van ma is jelentősége?
A világ számos pontján továbbra is zajlanak fegyveres konfliktusok, belső feszültségek, társadalmi egyenlőtlenségek, amelyek sokszor erőszakhoz vezetnek. Az erőszakmentesség üzenete ma is aktuális: emlékeztet minket arra, hogy a konstruktív párbeszéd, a méltóság, az igazságosság és a közösségi felelősség erősebb fegyver lehet, mint a puszta erő alkalmazása.
A nap célja nem csak szimbolikus: arra buzdít, hogy mindenki – egyén, közösség, állam – tegyen lépéseket az erőszakmentes hozzáállás felé. Még ha nem is tudunk nagyjátékokat játszani, apró mindennapi döntésekkel is élhetünk: konfliktusainkat ne ütéssel, szavakkal oldjuk; keressük az empátiát, a megértést; és ne hagyjuk, hogy a félelem vagy düh vezessen.
Kapcsolódó cikkünk
Az orvostanhallgatók életéről igazán nem lehet azt mondani, hogy ne lenne tele nehéz feladatokkal és komoly kihívásokkal. A nyitracsehi Matyó Éva, aki most kezdi a pozsonyi Comenius Egyetem orvosi karán a hatodik évfolyamot, mindezt még meg is tetézte azzal , hogy a nyáron Kurdisztán iraki részébe ment szakmai gyakorlatra. Azt mondja, annak ellenére, hogy mindenki óvta ettől az úttól, bármikor visszamenne.
Éva három éve a Pozsonyi Medikusok Klubjában a tudományos csereprogram lokális koordinátorának az asszisztense. Mostanáig szlovákiai diákok kiutazását és külföldiek itteni fogadását segítette, idén merült fel benne először a gondolat, hogy ő is kipróbálja magát egy távoli országban. „Minden évben más erszágokkal kötöttünk szerződést, voltak szlovákiai diákok Kanadában, Mexikóban, Kínában, Malajziában, Indiában is. Az érdeklődés mindig nagy, de az indulás előtt sokakat visszatart, hogy a repülőjegy árát a diák maga állja és egyedül kell megszerveznie a kiutazást. Én Irán és iraki Kurdisztán között választhattam, még mindig az utóbbi tűnt biztonságosabbnak, bár a családom az utolsó pillanatig próbált lebeszélni.”
A kurdisztáni krimihíradóban
Erbilbe eljutni sem volt egyszerű. Éva Budapestről repült Isztambulba, de már tudta, hogy iraki Kurdisztán felett lezárták a légteret t Izrael és Irán közti konfliktus miatt.
„Isztambulból busszal utaztam, harminc órán keresztül. A kurdisztáni vízumot az isztambuli reptéren kellett volna megkapnom, de mivel a járatokat törölték, vízumot sem adtak, sem az iraki nagykövetségen, sem online nem lehetett elintézni, azzal biztattak, hogy a határon kiadják. Két éjszakát töltöttem Iszambulban, még a hostelben is tűz ütött ki, ahol megszálltam. Amikor kitereltek az utcára, csak azon aggódtam, nehogy az útlevelem megégjen. Végül minden szerencsésen alakult, másodszorra sikerült a helyes buszmegállót is megtalálnom és szerencsésen megérkeztem a kurdisztáni határra. Ott szigorú ellenőrzés után, géppuskás határőrök felügyelete alatt három órát vártam a vízumra, a busz is otthagyott, taxival utaztam Erbilbe, a Kurdisztáni Autonóm Régió fővárosába. Itt még nem értek véget a kalandok, mert már az első napon, amikor a hotelből, ahol a szállásom volt, sétára indultam, egy férfi szólított meg, hogy üljek le vele beszélgetni. Azzal utasítottam el, hogy vissza kell mennem a hotelbe, ahol már várnak rám. Felajánlotta , hogy elkísér és tényleg tisztelettudó volt. De hajnalban arra ébredtem, hogy öt férfi rontott be a szobámba, helyi rendőrök voltak.
Kiderült, hogy ez a férfi szíriai menekült volt és megkéselt egy taxisofőrt. Sikerült őt lelepeznem azzal, hogy amikor visszakísért a hotelbe, felvette őt a biztonsági kamera. Rögtön a Kudisztánban töltött első napomon be is kerültem a helyi tévéhíradóba.
Később a biztonságom érdekében a politikai helyzet miatt három katonát rendeltek ki a védelmemre, akik állandóan készenlétben voltak egy a hotelszobámmal szembeni épületben. Az egyik helyi orvostanhallgató apja szoros kapcsolatot ápolt a politikai vezetőkkel, ő intézte el, az állam biztosította és fizette. A történtek ellenére soha nem éreztem magam veszélyben, abban, hogy magabiztosan lépjek ki az utcára az is segített, hogy a magasságom meghaladja egy ottani átlag férfiét is.
Olivaolaj a szülészeten
Iraki Kurdisztán fővárosában, Erbilben Éva egy állami nőgyógyászati klinikán dolgozott. A helyi orvosi egyetemen oktató mentora határozta meg, melyik nap melyik osztályon, kinél kell jelentkeznie.
„Voltam a szülészeten, az onkoginekológián, a mesterséges megtermékenyítéssel foglalkozó osztályon és szűrővizsgálatoknál is. Ami szembetűnően más volt mint nálunk, az az orvosok iránti feltétlen tisztelet és az, hogy a nőgyógyászaton csak női személyzet dolgozik, a sebészek is kizárólag nők. A szülő nőket sem a férjük kíséri el, hanem az anyjuk, anyósuk, nővéreik.
A felszereltség az állami kórházakban is korszerű, de sok dolog meglepett. A leginkább az, hogy a szülő nők vagináját lubrikációs gél helyett olivaolajjal síkosítják, hogy a baba könnyebben kicsússzon, sokan már egy palack olajjal érkeznek a kórházba.
A sebészek ugyan steril gumikesztyűt használnak, de a nővérek mi élelmiszerboltjainkban a péksütemény szedésére használatos kesztyűt. Többször láttam, hogy a nővérek műtét közben is kávéznak, teáznak, engem is megkínáltak. Sok minden nem volt annyira steril mint nálunk, de egy orvosnő azt mondta nekem, ne aggódjak, mert a kisbaba kurd és túl fogja élni. Én javarészt csak az orvosokkal tudtam szót érteni, mert a két erbili orvosi egyetemen angolul folyik a képzés. A nővérek és a betegek csak kurd, vagy arab nyelven beszéltek, de egy fájdalmak közt vajúdó nőnek sokszor az is elég volt, hogy fogtam a kezét. Az állami kórházakba inkább szegényebb régiókból érkeznek a betegek alapellátásra, Kurdisztánban nincs egészségbiztosítás. Szülés után egy órával már haza is küldik az anyákat, mert nagyon sok a szülés. Egy nő akár tíz gyereket is vállal, a fogamzásgátlás lehetőségével egyáltalán nem élnek. Láttam egy anyát aki a kockázatok ellenére a kilencedik császármetszést abszolválta, a mesterséges megtermékenyítés kapcsán is sokan azzal viccelődtek, hogy nem érdemes belefektetni, mert ha az első feleség nem termékeny, egyszerűen venni kell egy másikat. Kurdisztánban engedélyezett a többnejűség, de a többség monogám kapcsolatban él.”
Birkafej a levesben és Noé pudingja
Erbil az színeivel és az ízeivel is rögtön lenyűgözte Évát. Bejárta az egész várist, megkóstolta a helyi ételkülönlegességeket, próbált minél többet megismerni a kurd kultúrából.
„A város közepén egy citadella, azaz erődítmény áll és köré építették az utcákat. Rengeteg az utcai falatozó, étterem és teázó, de ezek csak naplemente után telnek meg. Napközben a hőmérséklet az ötven fokot is eléri, ilyenkor mindenki a légkondicionált épületekbe húzódik. Az itthon beszerzett hidzsábot nem kellett viselnem, Kurdisztánban nem kötelezik erre a nőket. A fiatal lányok, már rövidujjú felsőt is viselnek, de a szoknya, vagy nadrág mindig hosszú. A városon belül is vannak progresszív és konzervatív negyedek, utóbbiakban azért még burkát és kesztyűt viselő nőket is látni. A keresztény negyedben, Ankawában az sem meglepő, ha egy nő haspólót és miniszoknyát visel, a muszlim városrészekben azért meg kell adni a tiszteletet. A mecsetekbe sem engednek be turistákat, udvariasan szólnak, hogy akkor térjen be az ember, ha imádkozni megy.
Az utcákon estefelé, kezdődik az élet és kora hajnalig tart. Van egy ételük, amit napkeltekor szolgálnak fel, ez a mumbar, ami a mi hurkánkhoz hasonlító birkabelsőségekből készült specialitás, valamint egy húslevesféle, a pacha amelyben az állat belsőségeit és egész fejét megfőzik.
Mindkettő nagyon finom. Megkóstoltam a grillezett bikaherét és bikaszívet is. Sok csirkemájat esznek grillezve, vagy serpenyőn sütve, és az egyik hagyományos ételük szinte teljesen olyan, mint a mi töltött káposztánk, csak szőlőlevélbe, vagy hagymába töltik. Nagyon különleges étel az ahure, vagy Noé pudingja. A legenda szerint a bárkán ezt ették, gabonafélék, hüvelyesek, szárított gyümölcsök, dió és hús is van benne. Évente csak egyszer készítik, Muharram hónapjának tizedik napján. Mindenhez túlcukrozott fekete teát, vagy ayrant, fermentált joghurtot isznak és nagyon szeretik az édességeket is, főleg a baklavát.. A koszt a mi árainkhoz viszonyítva nagyon olcsó, egy háromfogásos vacsora ára az utcai árusoknál sosem haladta meg a hét eurót.”
Az eljegyzésig titokban randiznak
A kurdok nagyon vendégszeretők. Az orvosok és nővérek közül sokan meghívták az otthonukba és szinte családtagként kezelték Évát.
„Főleg egy családnál fordultam meg gyakran, ők a családi és vallási ünnepségeikre is meghívtak. A felnőttek asztalnál, a gyerekek a földön ettek, mindig több fogásos étkezés volt, a tágas család és több generáció részvételével. A háztartás Kurdisztánban a nő királysága, házasságkötés után a feleségre íratják a házat és a férfi nem szól bele a berendezésbe sem Hatalmas házaik vannak, csak ebédlőből van három, konyhából is kettő és minden nagyon túldíszített.
A párkapcsolatokban a fiatalok nagyon diszkrétek, csak akkor vállalják fel nyilvánosan, hogy együtt járnak amikor már komoly a dolog és egy éven belül összeházasodnak, addig, titokban randiznak. Az egyes etnikai csoportok nem nagyon barátkoznak, de a fiatalok-ra ez már nem jellemző.
Több nemzetiség él a régióban, a legtöbben kurdok, de vannak, török eredetű turkománok, iraki arabok és asszírok, azaz őskeresztények. Az utóbbi időben sok bevándorló érkezett Kurdisztánba Irakból, mert itt jobb az infrastruktúra, nagyobb az életszínvonal. Érdekes módon a keresztények a legrátartibb népcsoport, lenézik a más vallásúakat. Kiutazásomig keveset tudtam a kurdokról de annál többet tanultam tőlük. Tanulságos volt látni, hogy különböző népcsoportok, amelyk pát éve még gyilkolták egymást, most békében tudnak együtt élni. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek regionális konfliktusok, törzsi háborúk,Területekért és vízért is harcolnak az egyes klánok.”
A huszonegy sugarú nap népe
A hazaút már viszontagságoktól mentes volt és Éva azt reméli, még az államvizsgák között, márciusban visszatérhet Kurdisztánba.
„ Szeretnék március 21-én, a tavaszi napfordulókor részt venni a legnagyobb ünnepükön, amikor fáklyákkal vonulnak a hegyekbe és ott máglyákat gyújtanak. A piros fehér zöld nemzeti zászlójukon huszonegy sugarú nap látható. Rendkívül büszkék a nemzeti lobogójukra, százezrek haltak meg érte. A tűz számukra a megtisztulás, a nemzeti identitás és az önállóság szimbóluma.
Az első világháború után saját államot ígértek nekik, de ez nem valósult meg. Tilos volt a saját nyelvüket használni, megtartani az ünnepeiket, viselni a hagyományos ruháikat, még a nyolcvanas évek elején is tömegesen gyilkolták őket az irakiak.
Sok hasonlóságot láttam köztük és a magyar kisebbség között, hiszen Trinanon következtében elveszítettük a hazánkat, ők pedig sosem kapták meg. Örülök, hogy megismerhettem őket. Nyitottab, önállóbb lettem az ott töltött egy hónapnak köszönhetően. Úgy érzem, orvosként is hasznosíthatom amit ott tanultam, hogy a szakmai tudás mellett nagyfokú az együttérzésre is szükség van ahhoz, hogy gyógyítani tudjunk.
Kurdisztán geográfiailag elismert, hegységekkel tagolt régió Törökország, Irak, Irán és Szíria határvidékén . Kurd szervezetek évtizedek óta küzdenek politikai és katonai eszközökkel a kurd autonómia kivívásáért vagy egy kurd állam létrehozásáért.
A sévres-i békkeszerződés 1920-ban elismerte a kurd népnek az autonómiához és a függetlenséghez való jogát. Ezt követően azonban kitört a török függetlenségi háború mivel a törökök nem értettek egyet a békeszerződésben foglalt területvesztéssel. Az 1920-1923 közötti háborút lezáró lausanne-i békeszerződés megfosztotta a kurd népet az autonómiától és későbbi teljes elszakadás lehetőségétől, így a kurdok lakta területek többsége újra Törökország részévé vált. A 2003-as iraki háború és Szaddám Huszein bukása után Észak-Irakban a kurdok átvették az ellenőrzést, és létrehozták iraki Kurdisztánt, amely Irak autonóm területe, saját elnökkel, parlamenttel, kormánnyal és hadsereggel, Törökország , Irán és Szíria azonban nem ismeri el. Fővárosa a mintegy 900 ezer lakosú Erbil.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
