Nemrégiben a Kossuth Rádió adásában az esti mesét hallgattam, mert ha a konyhában akad dolgom, mindig a rádió műsora teszi tartalmasabbá a házimunkával eltöltött időt.
Az említett estén roppantul megörültem, mert egy olyan mesét hallottam, amit eddig még soha, pedig hát van némi jártasságom ezen a területen. A mese szerzőjével, Vidor Miklóssal valahogy elkerültük egymást, ami bizony nagy kár, de a múlt tekintetében ez már mindegy.
Az irodalmi alkotás a Művész az erdőn címet viseli, és annyira magával ragadott, hogy mindenképp el szeretném mesélni, és az sem igazán baj, ha felnőtteknek. Sőt! Előrebocsátom, nincs a mesének pozitív végkifejlete, mely szerint a főhős elnyerné méltó jutalmát, bizony nincs, és ettől végtelen szomorú vagyok, de hát mit lehet tenni, valóban ilyen az élet, és ez adja meg e mese realitását.
De ne vágjak ennyire a dolgok elébe! Miről is van hát szó? A mese főszereplője az Erdei Mókus, aki egy terebélyes tölgyfán lakik, de gondol egyet, és elköszön szomszédjaitól, a harkálytól meg a bagolytól, mert nagy vonzalmat érez a festészet iránt, ezért beköltözik a városba. Egy zegzugos padláson talált magának szállást, ahová a hajnali és az esti napfény is beragyogott, ami a festészet szempontjából nagy jelentőséggel bír.
Mestere egy híres nagyszakállú festő lesz, akitől óriási buzgalommal tanulja e gyönyörű mesterséget. Mókusunk rendkívül szorgalmas, tehetsége is hamarosan bebizonyosodik, és a piktornövendékek közül a legelsővé válik. Mestere is sokat dicséri, és nemsokára kiállítja számára a művész-oklevelet, mely ország-világ előtt tanúsítja, hogy a festőművészet minden ágában kiváló jártasságra tett szert.
E nagy dicsőségnek azonban az Erdei Mókus igazán csak akkor örülne, ha szülőhelyén is elismernék őt, ezért elhatározza, hogy visszaköltözik az erdőbe a terebélyes tölgyfára.
Előtte azonban még egy éjszakát átmulat festőcimboráival a Bronzvörös Alkonyathoz művészkocsmában. E mondat arra enged következtetni, hogy a szerző, Vidor Miklós sem csupán gyerekeknek szánta a mókus-mesét.
De ne veszítsük el a mese fonalát, tehát az Erdei Mókus visszatér a terebélyes tölgyfára, és hozzálát a munkához. Megfest mindent, ami szép „a borókás árnyas zugát … a rőt, sárga, óbarna őszi lombokat, a tisztások kéklő egű csöndjét, a csillagok gyémántporát, a hold ezüstsarlóját.” (Lám, milyen gyönyörű líraisággal mesél Vidor Miklós, költeményekben is ritkán olvasni szebbet!)
Na, és amikor mindezekkel elkészült, felkérte a cserregő szarkát, tegye közzé, hogy arcképek festésére is vállalkozik. Elsőként az öreg medve látogatta meg műtermében, és megkérdezte, mire jó, ha lepingálnak valakit. A mókus pedig lelkendezve válaszolt:
„Nagyszerű és dicső dolog a festészet! … Becsületet szerez a kép alkotójának, meg annak is, akiről az arcmás készült. Kései korok elbámulhatnak méltóságos alakodon, mikor rég nem vagy már a világon, s engem is megőriz kezem vonása …”
A medve megértette a lényeget, helyénvalónak találta, és igényt tartott a képmásra. Így tehát a mókus munkához látott. Közben megjelent a farkas, figyelgette mi történik, és szinte követelte, hogy róla is készüljön portré.
Gyorsan terjedt a hír, egymás után látogatott el a műterembe a róka, a sündisznó, a nyúl és mind le akarta magát festetni.
Mindaddig pompásan haladt a munka, amíg a farkas képmását be nem mutatta a mókus:
„Vitéz és rettenthetetlen farkas! Ím, itt a képed, hogy az utókornak hirdesse, milyen félelmetes és nagyszerű férfiú voltál a magad idején.”
Sejthetjük, a mókust alaposan megrémisztette a vicsorgó farkas reakciója:
„Miféle tréfát űztél velem? Hát ez vagyok én, ez a gonosz szörnyeteg? … Én, aki magam vagyok a méltányosság, a megértés, a baráti szív, eltűrjem talán, hogy ilyen kegyetlen bestiának fess? Te szemfényvesztő gazember!”
Bizony, a mókus menekülni volt kénytelen a farkas haragja elől a vén tölgy koronájára, és nem járt jobban a rókával sem.
„Hogy nekem ilyen aljas, sunyító képem lenne? Önzetlen szívemről és nyájasságomról ismer az egész erdő, és ezen a képen úgy lapítok, akár egy közönséges tyúktolvaj!”
De még a nyúl is elégedetlenkedett:
„Akkora fület akasztottál a fejemre, hogy a saját szülőanyám sem ismerne rám!”
Aztán így ment ez sorba, a hollóval, a sündisznóval, de a legérdekesebb az, hogy mindenki csupán a saját portréjával elégedetlenkedett, a másokról készített alkotásokban felismerte és elismerte a mókus tehetségét.
„Látod, milyen kitűnően eltaláltad a róka ravasz pofáját! … olyan hamis a tekintete, mint amikor a sajtot csalta el tőlem!”
– véleményezte a holló.
A medve a farkas képétől volt elragadtatva.
„Remek! Rajta van minden vérengző gonoszsága! Mintha csak őt magát látnám!”
Ám ezek az elismerések nem nyújtottak szegény piktorlegénynek vigaszt, hiszen senki sem vásárolta meg a saját arcképét, és még jó, hogy egyáltalán életben hagyták. Búsultában összecsomagolt hát, és visszaköltözött a városi zegzugos padlásszobába.
Arról már nem szól a mese, hogy később sikerült-e a városban érvényesülnie. Bizony érdemes ezen kissé eltöprengeni. Mert ugye, ha továbbra is portréfestészettel foglalkozott, és hűen ábrázolta a valóságot, nem minden esetben lehetett ez kifizetődő számára.
Ugye, ráismerünk a való világra?
Az emberi gyarlóság jellemző mindnyájunkra, akár a legmagasabb funkciókat betöltő politikusokra is. Bizony. Viszont nem vagyunk mindannyian kitanult festőművészek. Így mielőtt ecsetelgetnénk mások vonásait, vagy egyéb véleményezésbe fognánk, (mondjuk, a napi szokásunkká vált kommentjeink közreadásával) érdemes előbb szembenézni önmagunkkal! (Példának okáért, ha lázítgatunk a szükségszerű járványügyi szabályok betartása ellen, akkor bizony ártunk embertársinknak.) És ha nem is akad a közelünkben egy világhírű piktor, aki erre ráébresztene bennünket, az is elegendő, ha egy közönséges tükröt tartunk magunk elé.
Amennyiben képesek vagyunk fölfedezni saját hibáinkat, gyarlóságainkat, és megpróbálunk azokon javítani, máris jobbá, élhetőbbé válik a világ! Mert bár minden ember szabad akarattal rendelkezik, nem mindegy, milyen célra használja azt.
Buday Mária
Fotók: a pixabay.com oldalról
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
