Mert nehogy azt higgyük, hogy csak Ceausescu Romániájában volt betiltva, büntetés járt az énekléséért a kádári Magyarországon is.
Szilveszter előtt levelet kaptam Laci barátomtól, aki sorai között jó ötven évvel ezelőtti eseményre emlékezett. „Szóval nem emlékszem pontosan melyik évben volt, 67-ben vagy 68-ban. A Gyarmat utcában voltunk, épp 30-án, talán (valószínűleg) tarokkozhattunk.
S valamilyen okból (sokat ittunk volna?) énekelni kezdted a Székely Himnuszt. Édesanyámék csatlakoztak, én akkor hallottam életemben először (no, azóta megtanultam).”
Magam már nem emlékszem az esetre, de biztosan így történt. Szülei, Laci tíz éves korában költöztek Zilahról Zuglóba. Osztálytársak voltunk, és hamar jó barátságba kerültünk. Édesapja tanított meg többünket tarokkozni, december 30-át, a születésnapját pedig évről-évre jó hangulatban ünnepeltük náluk.
Bármennyire is töröm a fejem, nem tudom kitől, s mikor tanultam meg a Székely Himnuszt. Mindenesetre akad egy családi történetünk. Édesanyám mesélte, hogy álmot látott öcsém születésénél. Lovasok vágtattak az égen, és ez az ének hallatszott. S mikor felriadt pillanatnyi álmából, közölte, hogy fiát hívják Csaba királyfinak.
Arra jól emlékszem, hogy a 60-as, 70-es, 80-as évek Magyarországán különös jelentősége volt ennek a dalnak. Mai napig sem tudom, hogy voltak-e betiltott énekek, de hát attól a hatalomtól minden ostobaság kitelt. Hiszen a passzív ellenállás formái közé tartozott a dal is. A nálunk idősebb korosztály összejövetelein, vacsoráin, mindig akadt valaki, aki felállt, és végigénekelte a Hazám, hazámat. A mi időszakunkban, már Csaba királyfit fújtuk.
Olyan volt ez, mint kitűzni március 15-én a kokárdát, október 6-án gyertyát gyújtani a Batthyányi-mécsesnél, később elutazni Aradra. Emelt fővel részt venni a feltámadási körmeneten, kilátogatni az iszonyatosan messzi 301-es parcellába. Október 23-án sétálni a Széna téren és a Corvin közben, november 4-én pedig gyertyát gyújtani. Könyvvel megrakott hátizsákkal indulni Erdélybe, kalandozni a székelyföldi falvak között, vagy stoppal bejárni Lengyelországot.
Ma már természetes, magától értetődő az ének. Kevés olyan nemzeti ünnepség van, ahol a Himnusz után ne énekelnék. De él külön életet is, ha csak a csíkszeredai hoki csapat meccseit kísérjük figyelemmel.
És itt eltűnődtem. Mi is volt az én Székely Himnuszom? Kezdődött azzal, hogy büntetést fizettünk érte a hetvenes évek elején, mert az Andrássy úton énekeltük – igaz, nem egészen józanul. Persze akkor az Andrássy utat sem így hívták. A nyolcvanas évek közepén eljutottunk odáig, hogy már néhány templomban, ahol a vasárnapi mise után a Himnuszt énekelték, elhangzott a Székely Himnusz is. Így volt ez például Antal János plébános idején a békásmegyeri templomban is.
Soha nem feledem el azt a cinkos összekacsintást, mikor a Vörösmarty téri földalatti megálló korlátjának támaszkodó szájharmonikás vidám arccal fújta hangszerét a munkaidő végén hazaindulók szórakoztatására. Repertoárjában ott volt természetesen ez a dal is. Egy pillanatra megtorpantam, szemünk összeakadt és mindent elmondott.
Jó tíz éve unokaöcsémmel, aki akkor éppen alpolgármester volt Egerben, sétálgattunk. Egy vendéglő előtt hírtelen régi barátként, meleg szeretettel üdvözölt a cigányprímás. Honnan ismer ő engem? – kérdeztem Jancsit felocsúdva meglepetésemből. Tudod – mondja –, viszonylag kevés olyan emberrel találkozott, aki egy napfényes vasárnapi délben kiviteti az asztalát a fogadó melletti patakhídra, az ebédhez kivezényli a zenekart, és a Székely Himnuszt játszatja. Mindezt a hetvenes évek vége felé. Lassan eszembe jutott. Valóban így zártunk egy szép bükki túrát, és úgy látszik, mindez a jóérzésű prímásban is nyomot hagyott.
Esküvői vacsoránkon valami intézni valóm akadt, és arra megyek vissza a terembe, hogy a zenekar éppen a Székely Himnuszba kezd. Egy barátom a fülembe súgja: képzeld, senki nem kérte, ránk nézett, és elkezdték. Ez azért jól esett, valami az arcunkra volt írva.
A nehéz időkben imádságként szólt az ének karácsonyt váró, havas téli estéken. Szimbólumává vált az ellenállásnak, a nemzeti érzésnek Erdélyben, a szocialista rendszerrel való szembenállásnak az anyaországban. Mert nehogy azt higgyük, hogy csak Ceausescu Romániájában volt betiltva, büntetés járt az énekléséért a kádári Magyarországon is.
Úgy látszik, most újra vannak okoskodók, akiknek szálka a szemében a dal. Vitatják művészi értéket, látszólagos tudományossággal magyarázzak, miért helytelen a megnevezés, mi is a székelyek himnusza. Nekünk más a dolgunk. Mi emlékezünk, és a dal kapcsán lehetőségünk nyílik az elmúlt évtizedek történelmének végiggondolására.
A diktatúrákban még a dal is bűnös volt, hát még, aki dalolt! Csaba királyfi dalát énekelni egyet jelentett az ellenállással. Veszélyt is hordozott, ugyanakkor tartást is adott. Mikor felhangzik, ez is jusson az eszünkbe.
(csz)
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
