Várszegi Asztrik bencés szerzetes, nyugalmazott pannonhalmi főapát, püspök, történész több mint húsz évig dolgozott „Az én feladatom az, hogy átvezessem a rendet a Vörös-tengeren” – Legányi Norbert pannonhalmi főapát küzdelme a kommunista államhatalommal (1958–1969) című könyvén, melyben a magyar bencés közösség és Legányi Norbert életének állított emléket.
Várszegi Asztrik 1964-ben lépett be a Szent Benedek-rendbe, így az események jó részének már tanúja volt, a szereplők többségét személyesen ismerte. Ez segített a történeti kontextus és a szereplőket irányító személyes mozgatórugók megértésében, az írásos dokumentumok alapján felvázolt, olykor nem teljes kép hiányzó részleteinek megrajzolásában. Könyvének alapját mégis a források adják. A legfontosabb ezek közül a főapát által vezetett napló. Legányi Norbert napi rendszerességgel, kezdetben kézzel, majd 1960-tól írógéppel vetette papírra feljegyzéseit.
Mivel a napló szubjektív műfaj, a szerző hivatalos dokumentumokat is felhasznált Legányi Norbert életútjának és elöljárói időszakának bemutatásához. A diktatúrától való félelem miatt a negyvenéves szocialista rendszer egyházi forrásai csekélyek, ezért különleges jelentőségük van a külső forrásoknak, a párt- és államszervi iratoknak. Az állami egyházpolitika az ellenségnek tekintett bencés rendet megpróbálta bomlasztani, befolyásolni és a céljaira felhasználni. Ehhez olyan személyeket kellett találnia, akik belülről segítették a bomlasztást, olyan információkat biztosítottak a pártállam számára, amelyek felhasználhatók voltak a manipulálásra.
A hatalom rövid idő alatt több bencést is beszervezett. A Benedek-rendi szerzetesek közül legtöbbet Kapuy Vitál jelentéseiből olvashatunk idézeteket. Őt 1954 elején szervezték be – Rieger József, majd Marosi Zoltán fedőnév alatt legalább két évtizeden keresztül jelentett tartótisztjének. Ügynöki munkája által a főapát belső ellenzékének, valójában a kommunista hatalom eszközévé vált. A további ügynökök közül különösen kiemelendő Kiszely Márk, a hivatását vesztett, de tehetséges fiatal bencés, akit 1960-ban szerveztek be. Ügynöki munkáját részben karriervágyból 1963-as kilépése után is folytatta (Kiszely István néven nemzetközi antropológus lett – a szerk.). Schmidt Ottó Jusztinián 1967-ben kérte laicizálását, de kilépése után Gergely István fedőnév alatt beszervezték. Azt remélte, hogy ezzel könnyebb lesz az élete. A rend belső viszonyairól, törésvonalairól, közelmúltjáról szóló átfogó történeti tanulmányokkal segítette tartótisztjei munkáját.
A korabeli eseményeket, összefüggéseket elemezve Várszegi Asztrik OSB megállapítja: Legányi Norbert a kommunista hatalom beszervező, megkörnyékező, majd utasításos módszerével, eszköztárával nem volt sem megközelíthető, sem irányítható. Megfigyelése azonban Pannonhalmáról és Győrből, illetve a püspöki kar és a békemozgalom irányából „megoldottnak” látszott már az első főapáti években is, hiszen folyamatosan figyeltették, s így bőséges információval rendelkeztek mindennapjairól, kapcsolatairól. A főapát hivatalos megnyilatkozásaiban „fegyelmezett, diszkrét és céltudatos” volt. Ennek ellenére természetesnek tekinthető, hogy voltak kemény megfogalmazásai, elszólásai, indulatos szavai, amelyek „elárulták” igazi gondolkodásmódját.
A könyvből kiderül: 1963-ig az állambiztonság már mind javakorú szerzeteseket, mind – a rendet közben elhagyó – fiatal bencéseket beszervezett. Ugyanennek az évnek júniusában a Pannonhalmán és Győrben élő bencés szerzetesek névtelen levelet kaptak egy rendtársuktól. Az aláírás helyén ez a megfogalmazás állt: „aki Önnel együtt fájlalja a Rend jelenlegi helyzetét”. Legányi Norbert kormányzása éveiben ez a második és egyben utolsó névtelen visszajelzés, amelyet a főapát kapott. Az első még 1958 novemberében íródott, vagyis amikor a rend megválasztotta őt főapátnak. Ez a második levél szintén Legányi Norbert személyét kritizálta: vezetési stílusát, rendtársaihoz fűződő viszonyát, mindezt „mesterkélt sajnálattal, behízelgő, álságos kedvességgel és vitriolos cinizmussal keverve”. Az írás egyértelműen megfogalmazza a rend tagjainak, hogy a főapátnak alkalmatlansága miatt le kellene mondania tisztéről.
Legányi Norbert így írt a történtekről: „több rendtárs kapott névtelen levelet, amelyben valaki, aki bencésnek mondja magát, ócsárolja a főapáti működésemet… Az a gyanú, hogy vagy az Egyházügyi Hivatal íratta, vagy a békepapok. Minden jel arra mutat, hogy le akarnak mondatni ilyen kerülő úton. Megvárom a fejleményeket, de le nem mondok magamtól. Ha útban vagyok, csukjanak börtönbe vagy internáljanak, de magam nem állok félre. Amit viszont hibámnak rónak fel, abban igyekszem javulni. Nem azért, mert ragaszkodom a főapáti méltóságomhoz, hanem azért, mert tudom, mi következne azután, hogy lemondanék.” Várszegi Asztrik megjegyzi: a főapát egyre nem gondolt, és ez jóhiszeműségére utal, hogy a levél üzenete mögött rendi ellenzéke is felsorakozott.
A könyv szerzője megvilágítja: Legányi Norbert főapát mindennapi és távlatos munkáját a következő körülmények, adottságok határolták be, illetve bénították meg – maga a diktatúra ténye; annak napi érvényesülése mind a Katolikus Egyház, mind a bencés rend életében; közössége és az ő egyénisége, személyes adottságai. A magyar egyházpolitikában és a bencés rendben is annak kellett történnie, amit a kommunista vezetés elvi állásfoglalásként eldöntött és megpróbált megvalósítani. A főapát megválasztásakor bizalmat kapott csonka rendjétől, s a külső hatalom sem tehetett mást, mint hogy elfogadta személyét anélkül, hogy életét, magatartását, elveit, „reakciós” voltát ismerte volna. Legányi Norbert a rend, a közösség javát szem előtt tartva az adott történelmi-politikai feltételrendszerben nem, illetve csak részben tudta megvalósítani azt, amit önmaga elvárt. Amit pedig a hatalom kívánt tőle, azt a legkevésbé sem akarta megvalósítani. Bár a főapát felelős a közösség ügyeiért, számos eseményben és történésben még felelősséget sem tudott vállalni. Így az előtte álló főapáti évek leginkább csak a küzdelmet és a védekezésben való kitartás lehetőségét sejtették.
Legányi Norbert 1967 tavaszán főapáti tisztéből felmentését kérte, amit az állam örömmel vett tudomásul, és gyors váltásban reménykedett, akárcsak a főapát. Ám nem így történt. A Szentszék a lemondás ügyét a már folyamatban lévő püspöki kinevezésekkel együtt intézte, lévén a főapát is ordinárius, püspöki jogú egyházi elöljáró, a püspöki konferencia tagja. Így egyelőre hivatalban maradt. „Ha kell, hajtsak fejet, de gerincet ne” – ebben a szellemben tevékenykedett tovább.
Az 1967-es és 1968-as esztendő ugyanazt a tevékenységben gazdag és elkötelezett főapáti aktivitást mutatta, amely korábbi éveiben is jellemző volt rá. Eszményeit nem adta fel. Kritikája mellett egyre türelmesebb és elfogadóbb lett. Várszegi Asztrik szerint: „ha nincs ellene az az elszánt és következetes aknamunka, amely folyamatosan kedvezőtlen híreket sugalmazott és állandóan azt hangoztatta, hogy már több ellensége van a rendben, mint barátja, ügye nem került volna törésre”.
Brezanóczy Pál egri érsek azt mondta Szennay András egri egyházmegyés papnak: Legányi Norbert még mindig pannonhalmi főapát lehetne, ha „jóakaratú rendtársaid” nem tettek volna neki folyamatosan keresztbe”. A főapáti tisztségben Szennay András követte Legányi Norbertet.
Legányi Norbert 1967. április 3-ai naplóbejegyzésében az olvasható, hogy: „Asztrik testvér” bekéredzkedett hozzá, és azt kérte tőle: ne mondjon le, mert „Ez a csapat szétesik, főapát úr személyes fegyelme tartja össze.” Legányi Norbert válasza így hangzott: „Asztrik testvér, ha 1950-ben valaki azt mondja nekem, hogy ma én itt magával beszélgetek, hibbantnak néztem volna, mert a másnap sem volt biztos. Ne aggódjon!
Ha Isten csak tíz igazat is talál itt, megmenti, ahogy azt Ábrahámnak is ígérte. Legyen maga az egyik!”
Várszegi Asztrik: „Az én feladatom az, hogy átvezessem a rendet a Vörös-tengeren”
Bencés Kiadó 2025
Fotó: Merényi Zita; Bencés Kiadó
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
