Többször írtunk már Van Goghról. Festményei vagy azok részletei szinte már a retinánkba égtek, annyit látjuk őket reprodukálva poszteren, női táskán, könyvborítón, pólón, bögrén és ki tudja, még mi mindenen. Akárcsak Gustav Klimt alkotásait, aki a bécsi századforduló szecessziójának vezéralakja volt.
„Miért fontos Van Gogh? Miért érdekel a mai napig olyan sok embert? Mi az a művészetében, ami olyan erősen hat az érzelmeinkre? Mit akart mondani a festészetével?” – kérdezi az amsterdami Van Gogh Múzeum kurátora a Vincent Van Gogh – Új látásmód című filmben, amely a festő halálának 125. évfordulójára 2015-ben nyílt amszterdami életmű-kiállítás alapján készült. Az újrarendezett tárlat megmutatja: „Van Gogh nem egy elszigetelt zseni volt, aki az égből pottyant közénk, hogy itt tengődjön, Olyan művész volt, aki fejlődött, aki felfogta az őt körülvevő művészi világ jeleit. Egy festőművészekből álló közegben élt és alkotott. Eszmét cserélt velük. Rendkívüli módon hatottak rá a korábbi festőnemzedékek, és persze ő is hatott a fiatalabb generációkra. Szeretnénk Van Goghot egy ilyen folyamat részeként láttatni, és megmutatni, hogy mi tette őt különlegessé a kor festészete és festőművészei viszonylatában” – hallhatjuk a filmben Axel Rügertől a Van Gogh Múzeum akkori igazgatójától.
Van Gogh egyike a világ legismertebb művészeinek. Sokan tudják róla, hogy egy rossz pillanatában levágta az egyik fülét, és hogy később önkezével vetett véget az életének. Az is közismert, hogy kissé nehezen kezelhető ember volt, Gauguinnel is összeveszett, miután néhány hónapon át közös műteremben dolgoztak, amit Van Gogh bérelt akkoriban Provence-ban, az arles-i Sárga házban. A festő személyiségéről, festészethez való viszonyáról azonban ezen túlmenően is sok minden kiderül a dokumentumfilmből. Vincent (a képein a szignója is ez volt, nem szerette a vezetéknevét) fejlődni vágyó, folyton kísérletező művész volt, aki óriási akaraterővel képezte magát, miután elhatározta, hogy festő lesz. Kísérleteiről, önmaga meghaladására tett erőfeszítéseiről is képet adnak a filmben elhangzó elemző megszólalások, a hosszan kitartott kameraállások, a közelképek, melyeken az ecsetnyomok és a festékrétegek vastagsága is jól látszik.
Vincent van Gogh 1853-ban született a hollandiai Zundert városkában, a belga határ közelében. A hat testvér közül ő volt a családban a legidősebb. Apja református lelkipásztorként szolgált, a filmben kívülről és belülről is láthatjuk a városka templomát. Vincent bentlakásos iskolába járt, ahol jó oktatásban részesült, több nyelven is megtanult. Olvasni is szeretett, ahogyan ez akkoriban általános volt a középosztálybeli családokban. Különösen sokat olvastak a protestáns családokban, ahol fontos volt az ige. „Az egész család úgy olvasta a könyveket, ahogy mi manapság tévézünk” – hallhatjuk a filmben. Az életrajzi részletekben való elmerülés helyett azonban beszéljünk most inkább az alkotásokról, amelyek, mint írtuk, máig nagy hatással vannak ránk.
Az amsterdami gyűjtemény legrégebben készült Van Gogh-képét is láthatjuk a filmben. 1879-ből származik, és akkor készült, amikor a művész Belgiumban élt, Borinage-ban, a bányászvidéken. A vízfestmény egy szénbányát ábrázol egy kis emberalakkal. Ez az alkotás még korántsem olyan érett, mint a későbbi képei, hiszen ekkor még csak kísérletezett a ceruzával és a vízfestékkel, még nem döntötte el, hogy festő lesz.
A dokumentumfilmből azt is megtudhatjuk, hogy Vincent nem kapott hagyományos művészeti képzést. Csak rövid ideig járt az akadémiára, majd úgy döntött, maga tanulja ki a képzőművészetet. Szakkönyveket vásárolt, és a Hollandiában töltött öt év során fáradhatatlanul figyelte művésztársait.
Vincent nem avantgárd művész volt, nagyon is hagyományos módon közelített a képzőművészethez. Először is rengeteget rajzolt, ahogyan a régebbi mesterek is, és így haladt a festészet felé. Huszonhét évesen határozta el, hogy képzőművész akar lenni. Eleinte illusztrálni szeretett volna, s mivel ehhez jól kellett alakot rajzolni, így ennek a gyakorlásában merült el.
Ha jól megnézzük a rajzait, felfedezhetünk rajtuk egyfajta nyerseséget, de jelen van az óriási kifejezőerő is, ami kárpótol bennünket az esetleges „elrajzolásokért”. A filmből az is kiderül számunkra, hogy Van Goghnak komoly gondjai voltak a perspektívával, ezért használt perspektívakeretet, amely négyzetráccsal volt ellátva. Sokat foglalkoztatta az is, hogyan helyezhető bele a figura a tájba úgy, hogy minden arányos legyen.
Modellhez jutni akkoriban sem volt könnyű, ezért készült olyan sok önarckép a festők műhelyében. Az amsterdami múzeum egyik termében tizenkét önarcképet mutatnak be Van Goghtól. A filmben gyakran megjelenik Vincent a maga valójában is – persze ez afféle szerepjáték, mindenesetre az őt alakító színész nagyon hasonlít az önarcképeken látható festőre.
Élete során Van Gogh rengeteg – valószínűleg kétezernél is több – levelet írt és kapott. Fennmaradt levelezése több mint kilencszáz levelet tartalmaz. Ezek többsége öccséhez, Theóhoz szól, a többit pedig jórészt a festő barátoknak írta, például Gauguinnek, Émile Bernard-nak. A filmben rendszeresen hallhatunk részleteket ezekből. Van Gogh leghíresebb korai remekműve a Krumplievők, melyen egy holland parasztcsalád üli körbe az asztalt a vacsoránál. Ehhez is rengeteg tanulmányt készített. Levelében ezt írta a képről Theónak: „Drága Theo! Azt hiszem, tévedés lenne egy parasztképnek szokványos finomságot tulajdonítani. Ha egy parasztképből árad a sonka, füst, főtt krumpli szaga, abban nincs semmi rendellenes. Ha egy istállónak trágyaszaga van, nos, az a dolga az istállónak. Ha a földeken érett búza és burgonya szaga terjeng, vagy épp ürüléké, vagy trágyáé, az nagyon is egészséges, főleg a városi népeknek. Valami haszonra tesznek szert az ilyen képek révén. De egy parasztképnek nem szabad illatoznia.”
A festők között voltak példaképei, Millet, Daubigny, Dupré, akik szintén a vidéki, paraszti életet ábrázolták. A filmben érdekesen fogalmaz a kurátor, amikor ezt mondja: „A parasztoknak ez az új, nagyon erős, szinte expresszív ábrázolásmódja egészen radikális volt. Az emberalakok se nem boldogok, se nem szomorúak. Csak nagyon kimerültek a nehéz munkától. Van Gogh számára a kemény munka önmagában szép volt. Ő maga is keményen dolgozott.”
Van Gogh 1886-ban Párizsba utazott Theóhoz, és mintegy két évet töltött a vendégeként. Nem sokkal az érkezése után megváltozott festői stílusa: világosabb, tiszta színeket használt, a képei kevésbé voltak pasztózusak, egészen derűsek lettek. Nagy hatást tettek rá a pointillisták, akik apró vonásokkal és pontokkal dolgoztak.
1888-ban Dél-Franciaországba utazott, Arles-ban bérelt szobákat a már említett Sárga házban, ahol egy időben Gauguinnel is együtt dolgozott. Itt festette többek között a jól ismert Hálószoba című képét, illetve a Napraforgókat, és még megannyi további alkotást, amelyekkel Gauguin érkezésére várva díszítette a falakat. Később itt történt az is, hogy a Gauguinnel folytatott vita után az egyik fülének jó részét levágta. Ezt követően hosszabb időre gyógyintézetbe került. Ekkortájt gyakran rajzolt nádtollal. Az egyik ilyen lenyűgözően aprólékos, mégis expresszív alkotását a filmben is láthatjuk.
Van Gogh az anyaghasználat terén is kreatív ember volt. Túlhigított olajfestékkel kísérletezett, majd egy hónappal később impastóra váltott: vastagon hordta fel a vászonra a sűrű, tömény, erős textúrájú, krémes festéket. Ugyanazokat az olajfestékeket használta mindkét esetben, de a felvitel módjának megválasztásával egészen különböző hatásokat ért el.
1889 tavaszán Van Gogh bevonult az Arles-tól nem messze lévő Saint-Rémy-de-Provence elmegyógyintézetbe gyógykezelésre. A filmben az is elhangzik: soha nem tudjuk meg már, mi is volt pontosan a betegsége. Ottani orvosának feljegyzése alapján egyfajta epilepsziája volt. Ez pedig akkoriban sokak szemében valamiféle őrületnek számított.
„A festés mindent kivesz az emberből, ha meggyőződéssel, szenvedélyként műveli. Ez nem hazugság, ez így van” – mondja a filmben egy fiatal kortárs festőművész.
A dokumentumfilmben Van Gogh rengeteg alkotásával találkozhatunk, és sok minden elhangzik a szakértőktől a művész életéről, viszontagságairól, illetve öccsével, Theóval és annak feleségével, Jóval (Jo van Gogh-Bonger) megélt meghitt családi kapcsolatairól. Theo néhány hónappal bátyja elvesztése után maga is meghalt. Feleségének, Jónak köszönheti a világ, hogy Vincent, ez a nagyszerű művész bekerülhetett a köztudatba és a magas művészet világába. Ő rendezte sajtó alá és adta ki a megmaradt leveleket. Nála többet senki sem tett a hátrahagyott életmű elismertetéséért. Az egyik Van Gogh-rokon, amikor meglátta a padláson őrzött vásznakat, azt tanácsolta Jónak, hogy égesse el őket, úgysem érnek semmit. Van Gogh páratlan életművét tehát – akárcsak itthon Csontváryét – az mentette meg a pusztulástól, hogy volt valaki, aki az akkor még értéktelennek tartott festményekben felismerte a zsenialitást.
A Vincent Van Gogh – Új látásmód című dokumentumfilmet – amelyet a nagyszerű angol producer, Phil Grabsky és David Bickerstaff rendező készített – az Exhibition On Screen-sorozat keretében az Uránia Nemzeti Filmszínházban és a művészmozikban nézhetik meg a téma iránt érdeklődők.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. szeptember 20-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
