Az embereknek őszinteségre, igazságra van szükségük

Az embereknek őszinteségre, igazságra van szükségük

Dunaszerdahely szülötte, büszke lokálpatrióta. Rácz Tibor harmonikaművész, kitűnő koncertzenész és zeneszerző pályája innen ívelt a magasba, lett ismert az egész világon bravúros technikája és zenei érzékenysége révén.

Több nemzetközi harmonikaverseny nyertese, csaknem három tucatnyi országban koncertezett, készített rádió- és tévéfelvételeket Dél-Amerikától Ázsián, Afrikán át Ausztráliáig. Európában több rangos harmonikaverseny zsűritagja, hazai és külföldi szakmai szervezetekben tölt be vezető pozíciót. Számos díjjal és kitüntetéssel ismerték el munkáját, egyebek mellett a Szlovák Köztársaság Kormányának Ezüstplakettjével és a Magyar Köztársaság Pro Cultura Hungarica Díjával.
A pozsonyi Konzervatóriumban érettségizett (1974), a pozsonyi Szépművészeti Akadémián harmonika szakot (1978), a Comenius Egyetemen esztétika–kultúrpoliti­ka szakot (1984) végzett. A pozsonyi Konzervatóriumban és Zeneakadémián tanít(ott), de nemzetközi mesterkurzusokon is oktat, kitűnő művészek egész sorát nevelte fel. Szülővárosában létrehozta a Dunaszerdahelyi Nemzetközi Harmonikafesztivált és az Intertalent Ifjúsági Versenyt, amellyel a város bekerült a nemzetközi zenei élet körforgásába. Idén három tanítványát is díjazták. A városi művelődési központ kamaraterme az ő nevét viseli. Életének, művészetének, sikereinek egy-egy mozzanatát osztotta meg velünk a beszélgetés során.

2013-ban, amikor szülővárosod díszpolgárává avattak, az említett fesztivál és verseny kapcsán azt írta rólad a helyi sajtó, hogy „közelebb hozta a világot Dunaszerdahelyhez és Dunaszerdahelyt a nagyvilághoz”. Mennyire volt messze a kettő?
Jó messze, ez is, meg a fordítottja is. Hálával tartozom azoknak az embereknek, zenészeknek, akiket Dunaszerdahelyen annak idején megismertem. Hartmann Feri bácsinak, Molnár Erzsi néninek, akiket soha nem hagyok ki a névsorból, meg az alapiskolai zenetanítóknak, az ötvenes-hatvanas évekbeli zeneiskolai tanító néniknek, a Komáromból származó Laczkó Stefinek, Skalová Štefkának és a többieknek, akik Szerdahelyből kulturális központot csináltak. Ezek az emberek olyan közösséget varázsoltak, olyan kulturális igényt oltottak azokba, akiket kiengedtek a kezük közül, hogy mi Szerdahelyen fantasztikus közönségre találtunk, amikor odamentünk. Emlékszem, hogy az első fesztiválra meghívtam egy orosz harmonikást, és én, aki nem nagyon kedveli a csasztuskákat, azokat a program első felébe raktam, a kortárs műveket játszó lengyel kollégát a másodikba. A kolléganőm tiltakozott, hogy megőrültem, semmi dramaturgiája nincs a koncertnek, úgy fog esni, mint a tyúklétra. Végül olyan sikere volt a kortárs zenét játszónak, annyira hiteles volt, amit csinált, hogy bömbölt a közönség. Azóta nem félek… Azt szoktam mondani, hogy nem én hoztam Szerdahelyre Európát, hanem azokat az embereket, akik az Európa-tudatot hozták magukkal. Az egyik csücskéből, meg a másikból, Spanyolországból, Norvégiából, de járt itt új-zélandi, tajvani és amerikai művész is, s Dunaszerdahely elfogadta. Azért vagyok annyira büszke szerdahelyi, mert én nem Pozsonyban, nem Prágában, nem Budapesten – pedig rengeteget játszottam itt is, meg ott is –, hanem Dunaszerdahelyen találtam meg azt a közönséget, amely befogadott. Nekem az a módszerem, ami Kodály Zoltánnak volt, hogy nincs módszerem. Nem kell kérvényezni és megtervezni a dolgokat, jön minden magától, mert ha az ember szívből és őszintén csinálja, a világ bármelyik csücskéből érkezik is, mindig őszinte marad. Az embereknek az őszinteségre, az igazságra és a művészi alázatra van szüksége. A művészetnek ez a dolga: elhitetni az emberekkel, hogy ők komolyan azt kapják, amit nekik a művész tolmácsolni szeretne. Nem a saját gondolatait adja elő, csak a másokét tudja megfűszerezni a saját érzelmeivel, az ő küldetése, hogy azét, aki a 18. században élt, s már régen meghalt, a „holtak művészetét” adja tovább úgy, hogy megértesse a 21. század emberével. Nagy tisztesség, hogy a szülővárosomban kaptam meg ezt a lehetőséget. Nem biztos, hogy tudják az emberek, hol van Szlovákia, de a harmonikások világszerte tudják, hol van Dunaszerdahely.

Mégsem maradtál ott lakni.
Vándorélet a művészé, én nem is akartam soha megállapodni, most sem akarok. Bölcs hatalmak irányítják az utaimat, a Jóistennek van velem egy terve. Van egy út, amit nekem be kell járnom, akár tetszik, akár nem, és ő csak irányít. Itt egy picit, meg ott egy picit, odébb tol erre vagy arra. Ha el kell mennem valahová, annak élek, hogy azt meg tudjam csinálni. Vannak olyan európai városok, amelyeket utcák szerint ismerek, mert azt élveztem, hogy jártam, és figyeltem az embereket, hogy beszélgetnek, milyen képet vágnak a dolgokhoz, hogy nézegetik a könyvesboltban a könyveket, hogy vásárolnak, alkudoznak a piacon, s ilyenkor az őszinteség kitör belőlük. Igaz, ennek van árnyoldala is, én nagyon barátkozó típus vagyok, s lelkesedésemben mindenfélét elmondok mindenkinek, ez sokszor ellenem fordul. A közelmúltban is történtek dolgok, amiket megsirattam. Apám, Rácz Feri, így hívtuk a családban, volt ilyen bőgős típus.

Ő is zenész volt?
Nem. Sőt, nem akarta, hogy zenész legyek, merthogy tisztességes munkát csináljak. Legyek cipész vagy kovács, órásmester, nem egy elzüllött zenész. Dörmögött, aztán egy idő után elhallgatott.

Nem azért, mert hallott játszani?
De azért. És azért, mert utálta a hazugságot. Látott a színpadon, s látta, hogy őszintén, szívből csinálom. Nem kaptam tőle verést, csak kétszer hatalmas pofont, amikor hazudtam.

a

Hírdetés

Miért épp a harmonika?
Mi a családban ösztönös emberek vagyunk. Nem tudom, hogy lehet, mert ha végigmegyünk a családfánkon, az visszavezet Deák Ferencig, a „haza bölcséig”, amire büszke vagyok. Ezért lettem maximalista. Utálnak az emberek azért, mert nem bocsátom meg azt a hibát, amit el lehetett volna kerülni, ha figyelnek arra, amit csinálnak. Dunaszerdahelyen nőttem fel, s a humorérzékemet az ottani beszédmód cizellálta. Amikor rossz a kedvem, visszatérek az ottani tájszóláshoz, a nagymamám azt mondta, hogy a gyerek harmonikál, a halsalátát a lahodkáreňben vették, a sportüzletben a trenírkyt és a tričkót, intézkedni a szociális odborra mentek stb. Ezen a nyelven felnőve felszabadult szellemű ember lettem, s amikor ötéves voltam, az öreganyám, aki a legnagyobb támogatóm volt az édesanyám mellett, megígérte, hogy a Lubában vesz nekem egy ronda, zöld színű katonaautót, mert a szomszéd fiúnak már volt. Bementünk a városba, s a boltban megláttam egy aranysárga harmonikát. „Nekem ez kell!” – sírtam, toporzékoltam. Él Szerdahelyen egy Molnár Tibor nevű neurológus, ő és az öccse is amatőr zenészek voltak, s Tibi elvállalta, hogy tanítani fog. Türelmesen, mert sem írni, sem olvasni nem tudtam, csak húztam a harmonikát, és csak harmonikázni akartam. Ha megkérdezed tőlem 68 éves koromban, hogy mibe vagyok szerelmes, esküszöm, hogy a harmonikámba. Ha elmehetek Nyitraörménybe, ahol gyakorolni tudok, mert nem dörömbölnek a szomszédok a falon, előszedem a harmonikámat, amelyet egy olasz gyártó cégtől vásárolunk. Ők fából készítik a hangszert, és nagyon kifinomult technológiával dolgozzák ki a legmagasabb és legmélyebb hangok nyelvecskéit is, így a hangszer úgy szól, mintha bársonyt simogatnál.

Nem nehezebb ezáltal a hangszer?
Nem! Sokkal könnyebb, mert az általános harmonikák be vannak vonva celluloiddal, s az nehezíti, és tompítja a hangszer hangzását. Ez akusztikai hangszer, úgy van építve, hogy egy nagy teremben jól szóljon. Erre vezetem a gyerekeimet is, a legtehetségesebb növendékeimnek mindnek ilyen hangszere van, az egyik legfiatalabbnak most szereztem egy 24 ezer eurósat. Nekem annak idején megtetszett a harmonika, játéknak vettem, s a mai napig úgy tanítok, hogy a hangszeren játszani kell, ez eredményezi a játékosságot, a jókedvet, örömöt. Szőke Márta néni, a tanárnőm azt mondta: „azt, hogy nem megy, nem tudom, nincs kedvem, tessék kitörölni a szótárból”. Amíg szuszogni tudok, barátomnak tartom a növendékeimet, és ettől az sem tántorít el, ha azok, akiket közel engedtem magamhoz, végül hátat fordítanak nekem. Amíg a magyar növendékeim áprilisban, a szlovákok novemberben gratulálnak Tibor-naphoz, addig jó. Nemrég hunyt el Kassán egy ismert személyiség, a kolléganőm, s ő azt kívánta, hogy a temetésén ne legyen beszéd, csak Rácz Tibor előadásában hangozzék el Liszt Ferenc Ave Mariája. Ez számomra nagyobb kitüntetés, mintha Kossuth-díjat kapnék.

A zenén belül mi a szíved csücske?
Azt szoktam mondani, hogy én a kottát nem gyakorolni szoktam, hanem magammal hordom, mint egy jó barátot, nézegetem, ismerkedem vele, és amikor már megismertem annyira, hogy csak leteszem és már-már magától megy a játék, akkor úgy vagyok vele, hogy millió csücske van. Olyan, hogy kedvenc festőm, íróm vagy zeneszerzőm nincs, mert annyi a zseniális alkotó művész.

Történt olyan, hogy azt mondtad: ezt én nem tudom eljátszani?
Ilyen nem volt. Olyan volt, hogy ezt nem akarom eljátszani. Nem találtam meg magamat abban a műben. Ellenben rengeteg olyan volt, amire mások azt mondták: „ezt ne játszd, ez marhaság”, mégis eljátszottam, mert megláttam benne saját magamat. A már említett Szőke Márta nénivel volt köztünk annyi imádat és szeretet, hogy életemben nem kaptam annyit, de volt ám sok-sok veszekedés is, mert mindketten önfejűek voltunk. Viszont volt egy közös út, egy végeredmény, amire azt mondta: „Ezt csináld, fiam! S amíg nem vagy megelégedve vele, ha te nem mondod, hogy ez jó, addig ne állj meg.”

Sokba került, amíg azt mondtad, hogy ez jó?
Borzasztóan maximalista és undok tanár tudok lenni, de csak azért merem ezt megtenni, mert saját magammal szemben is ilyen vagyok. Amíg nekem valami nem jó, addig nem megyek ki a színpadra. Nagy konfliktusaim voltak emiatt. Húsz évig tanítottam esztétikát, s nem mentem be az osztályba úgy, hogy papírból olvasom az előadást. Dániában van egy kedves kolléganőm, Jeanette Dyremose, aki azt mondta, mint Poirot, hogy „azért vannak a szürke sejtek az agyadban, hogy meg tudd oldani”. Koppenhágában, ahová eljártam mesterkurzusokat tartani, senkit nem engedett kottából játszani.

Előfordult az évek során, hogy egy fellépés után valamivel nem voltál elégedett?
De hányszor! Azokat az éjszakákat nem kívánom senkinek. Nem biztos, hogy a közönség észrevette, sőt, olyan is volt, hogy a kritika sem vette észre, de az én lelkiismeretem?! Ez olyan volt, mint a két pofon, amit apámtól kaptam. Saját magamat pofoztam: „Miért így csináltad?” S az a borzasztó, hogy ilyenkor nem tudok megbocsátani. Esténként azon imádkozom, hogy legyen erőm megbocsátani saját magamnak, mert ha nem tudsz megbocsátani magadnak, lehet, hogy másnak sem.

És mi van, ha magad sem vártad, olyan fantasztikusra sikeredett?
Mesterkurzusokra jártunk Siófokra kiváló magyar művészekkel, akik a világ minden táján tanítanak. S mi rájöttünk Király Csabával, aki most a Pécsi Zeneművészeti Főiskola rektora, hogy imádunk improvizálni – és tudunk is. Szerdán volt egy közös szólóestünk, s vasárnaptól nem köszöntünk egymásnak, nem beszéltünk, külön asztalnál ültünk az ebédnél, mert nem akarta senki elhinni, hogy az egész nincs megbeszélve. Volt olyan is, hogy sötétben játszottunk, minden hang után felgyújtottak egy lámpát. Mire világos lett a teremben, akkor már jócskán benne voltunk a zenében. A végén leesett mindenkinek az álla, de a miénk is, mert nem tudtuk, mit tudunk egymásból kihozni. Ellenben volt ott egy világhírű zongorista, akinek elcsúszott a koncertje. Kétségbe volt esve, hiába vigasztaltuk, mert a hiba az hiba, mondta. Én a siker után zabálok reggelig, összekeverem a sült kolbászt a tejszínhabos eperlevessel, egy nagy korsó sörrel. A kolléga arról híres, hogy soha nem iszik, de egyszer csak azt látom, hogy panaszkodása közben bánatában megitta a sörömet.

Egy nyílt levélben azt olvastam a neten egy idős tanártól: „A diák partnerem, nem alattvalóm. Tudásom az övé kell hogy legyen, az övé pedig az enyém. Összerakjuk, amink van, épülünk egymásból.” Ez szerintem megfogalmazza Rácz Tibort.
Egész életemben erre törekedtem. Egyedül élek, mert egyedül maradtam, kaptam ajándékba harminc év olyan boldogságot, amit sokan irigyelhetnek, s most azzal próbálom kompenzálni azt, hogy egyedül vagyok, hogy még jobban odaadom magam a diákjaimnak, mint eddig.

 


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »