Gyöngyösi Levente erdélyi származású kortárs zeneszerző, érdemes művész, nevét nemzetközi szinten is jegyzik. Művészete kifinomult, de markáns, modern, ám erőteljes klasszikus attitűd jellemzi, rendkívül komplex, mégis befogadható, letisztult karakterű, még ha eklektikus is olykor.
Beszélgetésünk során különösen kíváncsiak voltunk arra, hogy a már most is hallatlanul gazdag és színes zenei portfóliója vajon tudatos tervezés eredménye-e, vagy a múzsa ihleti alakulását.
– Minden műkedvelő és műélvező szívesen fürkészi az örök kulisszatitkokat: vajon mi inspirálta a művész alkotásainak megszületését? Van-e legkedvesebb műneme, műfaja? Kik a példaképei? Honnan merít, miből táplálkozik? De kezdjük az elején: honnan indult, hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?
– Kolozsvárott születtem, édesanyám építész, édesapám hegymászó, tehát nem zenészcsaládból jövök. Ötéves koromban zeneóvodába kerültem, ahol kiderült, hogy „a gyereknek abszolút hallása van”, és hipp-hopp, meg is született a verdikt: zenész lesz belőle. A Jóisten különös kegyelméből végül sohasem kellett letérnem erről az útról. Zongorát tanultam Kolozsvárott, majd Magyarországra áttelepülve a Bartók-konziba jártam zeneszerzés és zongora szakra. A Zeneakadémián Orbán György volt a mesterem, őt, illetve a „Négyek” további három tagját (Vajda János, Selmeczi György, Csemiczky Miklós) azóta is igen-igen tisztelem és szeretem. A példaképemnek leginkább Orbán Györgyöt tartom, ha a kortársak közül kellene megneveznem valakit. A legnagyobb, örök kedvencem pedig Wolfgang Amadeus Mozart.
– Számos műfajban alkot, a kórusművek, zenekari versenyművek, szimfóniák, oratorikus darabok, az opera, sőt az úgynevezett crossover műfajok sem állnak távol Öntől. Magánemberként is ilyen sokszínű?
– Nem gondolnám. Meglehetősen unalmas, munkaközpontú életet élek. Zeneszerzői pályámon a két legfontosabb zenei műfaj: a latin nyelvű kórusművek – lassan kilencvennél tartok –, illetve az operák – most készül a harmadik. Ebből kiválóan látszik, hogy
Gondoljunk csak bele: énekléskor a saját testünkkel, a testünkben hozzuk létre a hangot! Hozzáteszem, az opera talán a legkomplexebb, a legmagasabb rendű zenei műfaj, amely egyesíti a színpadi, az énekhangra írt és a zenekari műfajok legnemesebb vonásait. Tulajdonképpen kisgyerekkorom óta operát akartam írni.
– Talán nem a kórusművészet a legprosperálóbb az említettek közül, az Ön nevét mégis nemzetközi szinten jegyzik ebben a műfajban is. Izgalmas ez, mert Kodály és Bartók országában eleve nem lehet könnyű kórusművekkel jelentkezni.
– A kórusművészetet mesteremnek, Orbán Györgynek köszönhetem. A Zeneakadémián negyedéves koromban, egy karvezetés tanszaki hangversenyen hallottam először egy kórusművét, a Daemon irrepit callidus című közismert, rövid vegyeskari művét, és túlzás nélkül állíthatom, reveláció volt számomra. Lenyűgözött mindenekelőtt az, hogy bár a stílusa jól hallhatóan kapcsolódik Kodályhoz és a magyar kórushagyományhoz, Orbán György mégis egészen újszerűen közelít ehhez a művészethez. Nem idegenek tőle például a könnyűzene bizonyos elemei, de ezeket szerves módon építi be a darabjaiba. Emellett pedig az ellenpont is igen fontos szerepet kap a kórusműveiben. Humoros, könnyed, mégis igen magasrendű kórusművészet az övé, amelytől távol áll mindenféle giccs és olcsó népszerűség. Ennek az élménynek a hatására kezdtem el azon nyomban kórusműveket komponálni. Legalább tízet-tizenötöt megírtam – rosszabbnál rosszabbakat –, majd 1999-ben Sapszon Ferenc felkérésére elkészült talán az első igazán komolyan vehető művem, az Assumpta est Maria, amelyet a Cantate vegyeskar többször is kitűnően elénekelt.
– Elidőzve még kicsit a kórusnál: szoros kapcsolat fűzi a nyíregyházi Cantemus kóruscsaládhoz, s azon belül is kiemelt helyet kap a szívében az ugyancsak nemzetközi hírű Pro Musica leánykar. Ez a kapcsolat, illetve a barátság Szabó Dénessel, hol gyökeredzik?
– Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Cantemus kóruscsalád a kórusotthonom. Kórusdarabjaim jelentős része nekik készült, folyamatosan repertoáron tartják őket, miközben újak is születnek. Kapcsolatom velük messze több mint baráti, rendkívül nagyra tartom, sőt, mondhatni, a sejtjeimbe ivódott az a lenyűgöző hangzás és az a világszínvonalú munka, ami az intézményt és kórusait jellemzi.
A történet valamikor 2007 táján kezdődött, amikor először hívtak meg, hogy hallgassam meg az előadásukban a Cantate Domino című leánykari művemet. Kapcsolatunk csúcspontját pedig minden bizonnyal a Cantemus vegyeskar 25. születésnapi hangversenye jelentette, amely idén november 4-én volt az Iparművészeti Múzeumban. Itt Szabó Soma dirigálta a Thomas Tallis híres Spem in alium negyvenszólamú motettájának párdarabjaként készült Beati mundo corde című, szintén negyvenszólamú művemet.
– Írt a King’s Singersnek is…
– A Művészetek Palotája és a világhírű brit énekegyüttes közös felkérése volt a Veni Iesu, veni amor című kórusdarab. De talán még nagyobb élményt jelentett számomra egy másik nagyszerű brit énekegyüttes, a Tenebrae, amely 2021-ben két régebbi művemet, a Te lucis ante terminumot és az O Maria, noli flerét adta elő adventi hangversenyén, úgyszintén a Művészetek Palotájában, csodálatos hangzással és mély zeneiséggel. Egészen elképesztő hallani az ezeréves brit kóruskultúra egy-egy ilyen nagyszerű megnyilvánulását, azt ahogyan az énekesek együtt lélegeznek éneklés közben, a tökéletesre csiszolt, azonos hangképzést, hangzásideált.
– Vannak külföldi felkérései is, de számos hazai élvonalbeli együttesnek komponált már, többek között a Budapesti Fesztiválzenekarnak, a Budafoki Dohnányi Zenekarnak, az Amadinda Ütőegyüttesnek. Fontos Önnek, hogy itthoni művésztársak révén is megszólaljon?
– Rendkívül fontos.
Az Ön által említett hazai együttesekre ráadásul igen büszkék lehetünk, hiszen kimagasló teljesítményt nyújtanak, világsikerek egész sora fűződik a nevükhöz.
– Erkel-díj, Bartók–Pásztory-díj, Artisjus-díj, Istvánffy-díj, Magyarország Érdemes Művésze díj – csupán néhány az elismerései közül. Mit jelentenek Önnek?
– Ez kimondottan nehéz kérdés. Szeretném elkerülni a felfuvalkodottság – „nálam jobban senki nem érdemli meg ezeket a díjakat” – és az álszerénység – „egyáltalán nem érdekelnek a díjak, semmi jelentőségük számomra” – csapdáját is. A szakmai vagy állami elismerés egy művész számára mindig megerősítés jelent, visszajelzés arról, hogy egy művét vagy akár az egész művészetét mások értékesnek, fontosnak ítélik. Érdekes azonban, hogy ez sokszor nem esik egybe az illető művésznek a szóban forgó műről alkotott saját ítéletével: előfordul, hogy én magam nem tartok olyan nagyra egy díjazott alkotást, mint a szakma vagy a közönség; hogy úgy mondjam, más a viszonyom az illető művel, mint nekik.
– Babitsnak A gólyakalifa című regényből operát komponált, Bulgakov A Mester és Margarita című művéből opera-musicalt, ami jó példa az imént már emlegetett crossoverre. (Ez utóbbi darabjának egyébként már az eredetije is egyfajta crossover: a regényben, amely nemcsak a 20. századi orosz, ha nem az egyetemes irodalom egyik csúcsa is, számos műfaj és stílus keveredik.) Legutóbb pedig Madách Az ember tragédiája című drámai költeménye alapján írt oratorikus operát, amely – akárcsak Babits és Bulgakov alkotása – szintén új kontúrokat és megfogalmazást kapott az Ön kezei között. Hogyan születtek ezek a művei?
– Babits Gólyakalifája a diplomamunkám volt 1999-ben. Az eredeti mű egy kora freudista lélektani regény, amelyben a főhős, egy szépreményű fiatalember szembesül azzal, hogy van egy másik, sötét énje. Balla Zsófia költő formált ebből a jelentős részben a lélek legmélyén játszódó történetből igazi drámai librettót. Az opera zenei stílusa legközelebb talán Bartókhoz áll, de jól felismerhetők benne a későbbi operáim törekvései is: egyfajta eklektikus, többféle, akár egymástól igen távol álló, de jól azonosítható zenéket felvonultató világ (Bartók mellett például Mozart és Verdi, sőt a könnyűzenei chanson is feltűnik), melyben e különböző stílusokat néhány könnyen megjegyezhető motívum fűzi össze.
A Mester és Margarita az egyik legkedvesebb regényem. Ez a nagyszabású Bulgakov-mű szinte tálcán kínálja a lehetőséget a stílusok keverésére, a crossoverre. Az opera-musicalben (melynek remek librettóját Várady Szabolcs írta) e stíluskeveredések sokkal szélsőségesebben jelentkeznek, mint A gólyakalifában. A Mester és Margarita, bár nagyrészt úgy viselkedik, mint egy valódi opera, időnként valódi rockoperává változik át, a szimfonikus zenekar mellett egy rockzenekar is a mű előadói apparátusának a része. A rockzenének dramaturgiai funkciója van, elsősorban Woland, a Sátán és követőinek szereplésekor jelenik meg.
Madách korszakos művének, Az ember tragédiájának megzenésítése bizonyos szempontból logikus folytatása a Mesternek, mégpedig a természetfölötti kiemelt szerepeltetése szemszögéből.
És valóban, én is sokkal inkább lehetőségnek és dramaturgiai erőforrásnak, mintsem problémának érzem, hogy az Úr áriát énekeljen a színpadon.
– Időzzünk el kicsit Madáchnál, hiszen 2023-ban születésének kétszázadik évfordulóját ünnepeltük, és emlékévet is tartottunk. Ahogyan annak idején Bulgakov művéhez, úgy ehhez a negyven nyelvre lefordított, számunkra emblematikus emberiségkölteményhez is bátran nyúlt hozzá. Az Ön feldolgozásának a címe Tragœdia temporis. Ez beszédesebb, sőt talán erőteljesebb is, mint az eredeti alkotás címe.
– Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a művem, amelynek ötletgazdája és dramaturgja egyébként Visky András, szövegírója pedig Kiss Judit Ágnes, fogantatása óta némi identitászavarral küzd: oratórium-e, avagy színpadi mű, azaz opera? A Tragœdia temporis (Az idők tragédiája) latin nyelvű cím oratóriumhoz illik, operához kevésbé. Mivel egyre inkább az opera javára látszik eldőlni az identitásválság, így valószínűleg jó volna átnevezni; egy egyszavas, könnyen megjegyezhető cím jobban illene hozzá. A négyfelvonásosra tervezett mű első felvonása készült el mostanáig, ezt áprilisban be is mutattuk a Művészetek Palotájában. Madách drámájához képest fontos különbséget jelent, hogy szerepel benne egy új szereplő: egy angyalgyermek, aki a Példabeszédek könyvének tanúsága szerint már a világ teremtése előtt létezett. Ez a karakter hihetetlen távlatokat nyit: képzeljük csak el, hogy az Úr és a Gyermek operánk első felvonásának első jelenetében együtt teremtik a világot…
– Számos egyházi vonatkozású műve is van: oratorikus művek (még egy passió is), kantáták, imádságok, himnuszok… Fontos Önnek a vallás, a liturgia, az egyházi műfajok felvállalása?
– Rendkívül fontos, erőt merítek belőlük. Talán a legkedvesebb oratorikus művem az Assisi Szent Ferenc híres Naphimnuszára komponált Cantici Fratris Sole, amely Baross Gábornak, illetve az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Egyetemi Koncertzenekarának és Kórusának készült, és jövő tavasszal újra elhangzik majd a Liszt Ferenc Kamaerazenekar és a Purcell Kórus előadásában, Vashegyi György vezényletével.
– Karácsonyi műve is van?
– Remek kérdés, ugyanis szintén az ELTE művészeti együtteseinek készült, de már Baross Gábor utódja, Kovács László felkérésére a Karácsonyi oratóriumom, amelynek különlegessége, hogy – bibliai szövegek mellett – elhangzik benne Kodály Zoltán Angyalok és pásztorok című kórusművének szövege és József Attila Betlehemi királyok című verse is, mindkettő latin nyelven.
Fotó: Raffay Zsófia (kiemelt kép), Racskó Tibor, Rákossy Péter
Horogszegi-Lenhardt Erika/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 24–31-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
