Nem sokkal a déli harangszó előtt történt. A semmiből érkezett egy fura szerzet. Csíkos pizsamát viselt és színtelen, agyonmosott, kórházi köpenyt, amelyet övvel kötött össze derekán. Fején szintén csíkos anyagból készült csákót hordott, enyhén félrecsapva. Vastagtalpú fapapucsa hangosan kopogott és suppogott egyszerre a tört kővel borított országúton.
– Jó napot adjék Isten! – köszöntötte az orrukat lógató embercsoportot.
Azok meg annyira meglepődtek a fura ember láttán, hogy szóhoz sem bírtak jutni, csak néztek ki bambán a fejükből nagy szomorán.
– Na, köszönék kenteknek, ha nem hallották volna, tán süketnémák az urak?
Volt a megjelenésében egy tiszteletreméltó vonás, amit azonnal fel lehetett ismerni, még mielőtt megnehezteltek volna a szigorú dorgálásért. Beszéde is határozott volt, mint az olyan emberé, aki tisztában van felsőbbrendűségével, és aki nem tűr ellentmondást.
– Agyék Isten jóember, nagy gondban vagyunk, azért zavarodtunk meg egy pillanatra – mentegetőzött az egyik.
– Mi az önök hatalmas gondja, hogy a visszaköszönést is mellőzik miatta? És hogy kelhetnék én át ezen a patakon száraz lábbal?
– Előbb azt mondja meg nekünk, hogy mi járatban van kelmed ebben a szokatlan gúnyában? – kíváncsiskodtak az emberek, akik napszámosoknak látszottak.
– Hát én olyan járatban vagyok, amelyben idáig jöttem, majd innen megyek!
A kérdezők ebből megértették, hogy nem kívánatos firtatni ezt a témát. Nem is hozták elő többet, hanem készségesen feleltek a kérdésekre:
– Úgy veszem észre, magát legalább érdekli szomorú sorsunk, ezért elmondom, és kezdem mindjárt a könnyebbel:
– Átkelni a patakon száraz lábbal ahajt fentebb lehet, azon az ingatag pallón, amit a polgármester eszkábáltatott össze addig is, amíg a híd elkészül. De mivel saját tulajdonát képezi, ezért a gyalogos átkelés egy garas vagy két tojás, szekérrel pedig két garas vagy négy tojás. A polgármester úr nagyon szereti a pénzt és a tojásrántottát!
A nehezebb gondunk az, hogy az igazi hidat mi magunk kellene, megépítsük, de úgy néz ki, hogy a polgármester úr vagyona hatalmasra gyarapszik garasonként, de még meg is vakulhat a sok tojásrántottától, amire az igazi híd felépül! Még azt sem tudjuk, hogyan fogjunk neki a munkálatnak, nincs közöttünk egyetlen egy hídász szakember, mert arra is smucig az úr, hogy szakembert alkalmazzon. Ráadásul mindig estére hozatja a faanyagot, amit reggelre ellopnak, nyom nélkül! Hát ez a mi nagy gondunk ténsuram!
Hirdetés
Az ember, aki pizsamában érkezett, zsebkendőt vett elő úriember módjára a kimonója
zsebéből, és megtörülgette vele izzadt arcát, homlokát, közben meg elgondolkozott a hallottakon.
– A kérdés csak az, hogy kentek akarnak- e hidat építeni? – szólalt meg rövid töprengés után.
– Már hogyne akarnánk ténsuram! – felelték kórusban.
– Akkor figyeljen rám mindenki! – adta ki a tagadást nem tűrő szigorú parancsot.
Kivette a mérőpálcát egyik napszámos kezéből és az út poros széléhez vezette a csoportot.
– Figyeljenek jól rám az urak, mert nem szeretek egy dolgot többször elmondani, és halálom a buta ember! – azzal a mogyorófa pálcával rajzolni kezdett a porban, mint Krisztus urunk a parázna asszony megkövezése előtt. – Ez a patak medre, – kanyarította az ábrákat nagy szakértelemmel – itt van a polgármesteretek garasos átkelője.
– És a tojásos! – kotyogott bele valaki.
– Legyen, csak hallgasson, amikor én beszélek és figyeljen! – szólt rá keményen.
–
– Itt építjük fel a hidat, mert ez a hely a legalkalmasabb! – és megmutatta terepen is a helyet. – De előbb lecsapoljuk a folyó vizét, és más mederbe terelve megkerültessük vele az építkezés helyét. Talán ez a hely a legalkalmasabb! Egy másik csoport, akik értik a fafaragás mesterségét, rönkökből gerendákat faragni, párhuzamos időben előkészítik a híd alkotó elemeit az én utasításomra és ellenőrzésem alatt! – az utóbbi szavakat keményen kihangsúlyozta.
– És mi lesz, ha az éj leple alatt az anyagot ismét ellopják? – aggodalmaskodtak.
– Nem fogják ellopni! Megvárjuk, amíg az anyagot leszállítják az erdőből, addigra hozzanak a faluból négy gonosz kutyát. Kettőt kötünk a rönkrakás két végére, kettőt a rönkrakás közepére mindkét oldalra, hogy semmilyen formába ne bírják azokat megközelíteni a tolvajok. A biztonság kedvéért itt fog aludni két éjjeliőr meleg báránybőrsubában!
A terv annyira ésszerű és minden ponton hatékonyan kidolgozott volt, hogy mindenki érezte sikerét. Mire megszólalt a déli harangszó, már mindent letárgyaltak, az építkezés általános terve még a legbutább fejekben is megfogant!
– Miért szól úgy a harangjuk, mint egy repedt fazék, emberek?
– Mert elkopott a harangnyelv, tésuram?
– Megjavítjuk!
– Az orgona sem zenél már öt éve, harmonikázik a kántor mise alatt!
– Azt is megjavítjuk!
– A toronyórát is a varjak igazgatják!
– Azt is megjavítjuk, de már legyen elég, mert éhesen még a beszéd is fárasztó! Van két napja, hogy nem ettem semmit. Ha úgy akarják, hogy hasznukra legyek, adjanak ennem, és szeretnék egy rendesebb ruhát, miben dolgozhatok!
Estére, amikorra a faluba érkeztek, már a süket vénasszonyok is tudták, hogy a hídépítő csoporthoz jött egy okos, kapitányos ember.
Olyan, aki mindenkit gatyába ráz, és a híd anyagát sem fogják többé ellopni, mert négy harapós kutya ugatja körbe azt. Mindenki úgy emlegette, hogy „az Ember, aki pizsamában érkezett”, és nagy tisztelettel ejtették ki nevét.
Bekvártélyozták sürgősen egy idősebb özvegyasszonyhoz, aki mindjárt egy kakócát vágott és tejfeles lepényt sütött a lerben. Majdnem mindenki hozott neki valamilyen öltözéket, még a plébános úr is egy megfoltozott reverendát adott, amikor megtudta, hogy a harang, orgona és a toronyóra is megjavítódik!
Az Ember, aki pizsamában érkezett, kövér párnájú, magas, dunyhás ágyban aludt, mint egy angyalka, egészen hajnali harangszóig. Amikor felkelt, szakszerűen bevetette ágyát, megtisztálkodott, felöltözött, és ha a háziasszony nem ébred meg, bizonyára éhgyomorral ment volna el dolgozni.
Még nem ért ki a faluból, amikor az éjjeliőrtől megtudta, hogy a polgármester úr két adjutánsának fenekéről ismeretlen, gonosz kutyák letépték a nadrágokat, de talán még egyebet is, mivel véresen és halálra rémülve rohantak haza valahonnan úgy éjfél fele!
Jó előjel! – gondolta az Ember, aki pizsamában érkezett, mert biztos volt benne, hogy ezúttal a faanyagnak nem lesz híja!
Kilenc óra körül az éjszakai italozásoktól kótyagos munkások kezdtek gyülekezni a munkahelyen. Vezetőjük a rönköket méregette a falu asztalosától kölcsönkért méteresével, s a tanítótól kapott irkába jegyzetelt egy félig kopott plajbásszal, csak ő tudja, hogy mit. Lábán a háziasszony megboldogult férjének frissen vikszolt bő csizmája, amibe szintén bő nadrágját beeresztve viselte. Begombolatlan, hosszú, foltos reverenda lebegett rajta minden mozdulatánál. Fején pedig egy félig elnyült, zsinóros zöld kalapot hordott enyhén félrecsapva.
A legfurcsább, de talán a leghihetetlenebb az volt, ahogy a négy kutya szelíden tűrte, hogy egy ismeretlen ember közöttük forgolódjon.
Amikor úgy vélte, hogy mind összegyűltek az atyafiak, eltette a mérőeszközét, plajbászát a füle tövére lökte, az irkát összecsapta.
– Talán vizitbe jöttek a főispán urak? – kérdezte fenséges cinizmussal. – Én úgy tudtam, hogy főispán csak egy van, erre idecsődül vagy harminc közülük!
– Dolgozni jöttünk – motyogták szerényen.
– Dolgozni, délben, amikor már a rendes emberek félig elfáradtak?
Kezébe vette a mogyorófa mérőpálcát, és azzal fenyegette meg őket:
– Vegyék tudomásul az urak, hogy aki ezután világodatkor nincs a munkahelyen, elkergetem! Ezzel a pálcával, ne! Ha az urak hidat akarnak és maguknak megélhetést, itt rendnek kell lennie, mert rend a lelke mindennek! És erről több szó ne essen!
A továbbiakban olyan gyorsan és magabiztosan intézkedett, hogy alig bírták követni emberei. A földmunkásokat új medret ásni állította, az általa kinevezett ácsokat rönkök leszabásához, kifaragásához, másokat meg tartó pillérek kihegyezéséhez. Csakhogy előbb meg kellett tanítania őket, ám türelmes volt és gyakorlatiasságból kifogyhatatlan. Az embereket kiképezte egyenes gerendák faragására, korommal befeketített kenderzsinórral vezetővonalat sújtani, fűrészt és bárdot fenni, méteressel pontosan mérni. Vigyázott arra, hogy a dolgozókba belenevelje a lelkiismeretes munkavégzés tudatát. Ritkán dicsért, mivel azt tartotta, hogy az igényes munka minden embernek szent kötelessége, inkább epés humorral serkentett:
– Mi történt kietekkel uraim, hogy úgy mozognak, mint az ólom hasú tetvek? Kied meg ott, tegye rá normálisan a kezét jóember, vagy azt hiszi, hogy menyecskét simogat? Isten biza nem láttam még ilyent, hogy valaki lábon állva szunyodjék, mint egy ló!
A munkások már rettegni kezdtek tőle, de az iránta való tiszteletük nagyobb volt annál, hogy megnehezteljenek rá. Mindenki igyekezett jól végezni a munkáját, hogy elkerülje a dorgálást, aki mégis megkapta, az lélekben megrebbent, és alázatosan hallgatott!
Ha olykor a módszerei vitathatóak is voltak, mégis napról napra emelkedett a fegyelem és a termelékenység. Az Ember, aki pizsamában érkezett holt szénnel lerajzolta a leendő híd térbeli rajzát egy régi ajtóra, hogy mindenki, aki ott dolgozik, láthassa, hogy mi a végső közös cél. Felállította a rajzot két földbe vert karó közé, és föléje ideiglenes tetőt készített, hogy megvédje az időjárás viszontagságaitól.
Ez okozta az eddigi legnagyobb bosszúságát, mindjárt a második napon. Miután híre ment a csodálatos híd csodálatos rajzának, mindenki látni akarta. Össze is verődött látására a falunak apraja-nagyja megzavarva ezzel a munkálatok normális lefolyását, fölöttébb felingerelve az építésvezetőt!
– Hét ágra süt a nap, olyan idő van, hogy harangot lehetne önteni, és kelmetek a sok dolognak ilyen kedvező idejében nem kapnak egyéb tennivalót, minthogy itt bámészkodjanak? Minket sürgős munkánkban megzavarjanak és a közösség munkamorálját megrontsák? Ezért hát ajánlanám kicsinynek-nagynak, ki- ki térüljön, forduljon, és lásson saját dolga után!
Látván, hogy nem veszi a kíváncsi tömeg szívügyének a tanácsát, ingerültsége tovább fokozódott:
– Polgármester úr, önöknek nincs megoldásra váró feladatuk a kancellárián? Minden rendben megy ebben a faluban? Plébános úr, nem volna- e jobb a hűvös templomban imádkozni, az Isten segítségét kérni, mivel az jócskán ránk férne? És a földművesek ilyen arató időben nem a búzatáblák érett termését kellene betakarítsák, mert ha maholnap nyakunkon az eső, ráérnek akkor majd szájat tátani! Nem volna- e fontosabb a kapásoknak kapálni, az asszonyoknak főzni, mosni, veteményest gyomlálni, a kisgyermekes anyáknak gyermekeket gondozni? Röviden: menjen mindenki a dolgára és hagyjanak minket is!
Hát ilyen volt az Ember, aki pizsamában érkezett, nem törődött azzal, hogy ellenségeket szerez magának, ha meg kellett mondani az igazságot! Pedig jó lett volna egy keveset törődnie, mert sokakból, ahogy sikerült tiszteletet kiérdemelnie, úgy kevesekből ellenszenvet váltott ki, mivel minden ember másképpen reagál az őt ért lelki és fizikai ráhatásokra! Egyszóval az előjárók megorroltak rá, különösen a kritikához nem szokott polgármester.
Mindezektől eltekintve az építkezés olyan látványosan haladt, amit még a vaknak is látnia kellett. A saját magát építésvezetőnek kinevezett mester megtervezte és elmésen összeszerkesztette a cölöpverő szerkezetet, leverték a híd kihegyezett cserfacölöpjeit. Ezek után, még ha lett volna is kételkedő, az végérvényesen megbizonyosodott volna a nem mindennapi hozzáértésről. Úgy hogy minden munkálat eredményesen és céltudatosan haladt a végkifejlet felé! A szedett-vedett, hozzá nem értő emberekből egy lelkiismeretesen és szakszerűen dolgozó munkaközösség formálódott, akik úgy alkottak, mintha ismerték volna a költő gyönyörű tanácsát:
Dolgozni csak pontosan, szépen,
Mint ahogy a csillag megy az égen,
Csak úgy érdemes!
A szomszéd falvakból odagyűlt emberek is megcsodálták építményüket, igaz csak tisztes távolból tették, mert hallották hírből, hogy a szigorú mester nem szereti a szájtátikat! Ezekre nem is haragudott, legfentebb nem vett tudomást róluk. Hanem egy óvatlan fotográfus és segédje ugyancsak kihozták sodrából, amikor le akarták fotografálni az épülőfélben lévő hidat és az ott dolgozó embereket.
– Nem takarodnak el rögvest innen kendtek? – kiabált rájuk.
Odarohanva felborította a hosszú lábú készüléket, majd mogyorófa pálcájával elkergette őket.
– Majd, ha készen lesz, akkor fotografáljanak az urak!
Néhányan az emberei közül gondolatban nehezteltek rá, mert szívesen pózoltak volna a képeken. Ennek kapcsán a polgármesternek szeget ütött a fejében egy gondolat:
– Miért nem tűri a mester a fotográfiát és egyáltalán a nyilvánosságot?- és feltette a kérdést a többi előjárónak is.
– Valami nem tiszta a mester körül uraim, túl keveset tudunk erről az emberről, csupán annyit, hogy pizsamában érkezett. Többet kell megtudnunk róla: hogy honnan érkezett, és miért kellett pizsamában és fapapucsban elsietnie régi helyéről?
Az igazi meglepetés csak akkor következett, amikor az Ember, aki pizsamában érkezett kijelentette, hogy a hídnak fedele lesz, mint egy háznak! Ki hallott már ilyent, fedeles híd nem volt talán sehol a világon. Senki nem merte szóvá tenni ezt a tervező mesternek, csak egyedül a teljhatalmú polgármester. De meg is kapta rá a választ.
– A fedeles hidak egyrészt azért praktikusak, mert védve vannak a szeszélyes időjárás viszontagságaitól. Másrészt pontosan a ritkaságuk miatt lesznek híresek. Nem utolsó sorban az emberek menedéket találnak az eső és szél ellen. De lehet tartani rajta összejöveteleket, gyűléseket és kulturális rendezvényeket!
– Nem tudunk kellő mennyiségű anyagot biztosítani! – érvelt a polgármester.
– Akkor sem, ha az eddigi ellopottakat visszaszállítatja? – replikázott a mester.
A polgármesternek főtt rák színűvé vált az arca szégyenében és dühében. Abban a percben már eldöntötte, hogy ezt az embert elteszi útjából. Ráadásul még az utolsó szó jogától is megfosztották.
– Vegye tudomásul mindenki, – mondta a mester határozott hangon, – hogy a hídnak fedele lesz, úgy, ahogy én elterveztem!
És úgy lett. Nem egészen egy hónap elteltével, pontosan Kisasszony napján, a falu temploma védőszentjének búcsús ünnepén avatták a környék egyetlen fedeles hídját! Volt ott minden, aminek ilyenkor lennie kellett: virágkoszorúk a kakasülőkön, szentelés búcsús misével egybekötve, hajnalig tartó színdarabos bál. De még a mulatság előtt, a hídszenteléses misén a prédikációba a pap belefoglalta annak az Embernek a nevét, aki pizsamában érkezett. Csakhogy itt úgy szerepelt, mint „Mester”, kihangsúlyozva, hogy Krisztus urunk is mester volt, és mindketten isteni csodákra voltak képesek!
A túldicsért ember közömbös arccal hallgatta a méltatást, aztán félhangosan, hogy hallják a körülötte lévők, csak annyit mondott:
– Nocsak, mert Krisztusurunkat is előbb magasztalták, és azután megfeszítették!
Volt ott még zsírban sült cukros pánkó, mézzel megkent kürtőskalács, hordós borvízből készült málnaszörp, ingyen, mindenkinek egy adag!
A szomszéd falvakból is odacsődült a sok ember, még Budapestről is hazajöttek a szenzációs ünnepre. Olyan is volt, aki megmert volna esküdni rá, hogy Amerikából is érkeztek vendégek. Való, hogy az utóbbit bizonyítani nem tudták, mivel nem emlékeztek a névre. Mindezek ellenére az ünnepély annyira emlékezetes maradt, hogy az ott valóknak sokáig támpontul szolgált, ha a visszaemlékezések idejét próbálták behatárolni, mondván hogy:
– Hídavatás előtt történt, avagy hídavatás után történt, hogy….
A nagy ünnepi forgatagban senki nem figyelt fel arra, hogy a mester, az Ember, aki pizsamában érkezett, eltűnt!
A háziasszony is csak reggel vette észre, hogy a vendégszoba üresen ásít szembe a belépővel. Az ágy megbontatlan vagy tán nagyon korán megvetett, simára rendezett volt, mint ahogyan hagyta mester minden reggel. Rajta pedig művészien összehajtogatva ott búsultak a vendég árván hagyott ruházatának tartozékai. A bő nadrág, a feslett nyakú gyócsing, szürke posztó lajbi, a foltos reverenda, mindezeken a zsinóros zöld kalap enyhén félrecsapva! Lent pedig a rongyszőnyegen a pár csizma kókadozott jobbra, balra billenve. A pizsamája viszont a kórházi köpennyel, csákóval és fapapuccsal együtt, amik korábban szintén gondosan összefogva nyugodtak a szekrényben, hiányoztak, akár a titokzatos gazdájuk. Kétség nem fért hozzá, hogy azokat vette vissza, így nemcsak pizsamában érkezett, hanem abban is ment el újra ismeretlen útjára! A háziasszony sírva rohant ki a házából, és riadóztatta a nemrég nyugovóra tért falut.
Senki nem akart hinni neki, előbb mind betódultak meggyőződni, majd azután megzavarodva egymás szavába vágva próbáltak, „hogyan legyen tovább” tervet kovácsolni.
Azután szétszéledtek. Volt, aki meghúzta a repedtfazék-hangú harangot, mások a faluba, ismét mások a falu határába siettek keresésére. Délig keresték, mindhiába. Délre, amikor megtértek, falujukban egy csapat szuronyos puskával felfegyverzett csendőrt találtak, akik a polgármester irányítására kutatták át a környék házait!
– Itt kell lennie valahol! – harsogta a polgármester. – Még nem mehetett messzire!
– Kit keresnek az urak? – kérdezték a megtértek.
– A mestert, azt az Embert, aki pizsamában érkezett!
– Mit vétett az, az ember, hogy szuronyos puskákkal keresik?
– Mert megszökött a városi elmegyógyintézetből egy hónappal ezelőtt, és mert közveszélyes, azért kell elfogni!
– Az nem lehet! –tiltakoztak az emberek. – Nem lehet elmebajos, mivel ő volt a legokosabb az egész faluban!
– Akkor is el kell fogjuk, és elő kell állítsuk, mert ez a parancs!
Azóta is élő legenda annak az Embernek az igaz története, aki pizsamában érkezett, de mindenkinél okosabb és rátermettebb volt. Még ma is várják a székely emberek, mint a zsidók a (szerintük) igazi megváltót. Nagy többsége azért, hogy segítene megoldani népünk tengernyi baját, egy elkorcsosodott kisebbség pedig azért, hogy még idejében megfeszíthessék őt!
Sebők Mihály
Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
Kategória:Irodalom, Jegyzet, Publicisztika Tagged: üldözd a felkészültebbet, üldözd az okosabbat
Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »
