A Szenchez tartozó Malomszugla negyedben 2012-ben épült Nefelejcs Ház testileg, szellemileg sérült gyermekeknek nyitott kaput megalakulásával. Az igazság az, hogy nem csak nekik. Az intézményi ellátás óriási segítséget jelent a sérült gyermeket nevelő szülőknek, családoknak is, mert ők napközben biztonságban tudhatják hozzátartozóikat, akik ráadásul a megfelelő fejlesztő és szinten tartó foglalkozásokban részesülnek, hogy legalább az élet alapvető dolgaira megtanítsák őket. Az elmúlt esztendőben náluk is felborította a rendet a világjárvány.
Az intézmény vezetője, Popálený Ildikó decemberben ezt írta a honlapjukon: „Annak ellenére, hogy a Covid hozzánk is behatolt, több embernek pozitív lett a tesztje, s a Ház 95%-a karanténban volt, nem adjuk fel.”
„Az ismételt tesztelés után bezártuk az intézményt, a tisztiorvos tíznapos karantént rendelt el. Mindenki elvonult, csak én maradtam, mert elkülönített az irodám. Nem lehetett teljesen lezárni az intézményt, tartani kellett a várat – magyarázza az igazgatónő. – A karantén alatt öt alkalmazott és egy kliens szervezetében kimutatták a vírust, sőt két tanárnő, akik a speciális iskolából járnak hozzánk, szintén megbetegedett.”
A járvány legelején, tavaly márciusban szinte az egész országot központilag lezárták, így a Nefelejcs Ház, amely nem bentlakásos, három hónapra ugyancsak becsukta kapuit. De az élet nem állt meg: „A személyes kapcsolat tiltva volt, így próbáltunk másfajta segítséget nyújtani – például telefonsegélyt –, maszkokat varrtunk, azokat osztottuk ki családoknak, s egyben tartani igyekeztünk bennük a lelket, mert az is nagyon fontos. Amióta beütött a járvány, mindenki bizonytalanságban él, a félelem megmaradt az emberekben, s most mutatkozik a hosszúra nyúló, belső, lélektani hatása. A kolléganőkön is ezt látom” – Ildikó hangja határozottan cseng, s azonnal felidézi bennem egy kitűnő pszichológus barátom szavait, hogy a járvány nemcsak az emberek testét gyötri meg, hanem óriási károkat tesz a lelkekben, akár a gyerekekében is, s hónapok, de talán még évek múlva is nyögjük majd a következményeit.
„Három hónapon át videón keresztül láttuk el tanácsokkal azon kliensek szüleit, akiknek szükségük volt segélyintézésre. Rengeteget telefonáltunk összevissza, különböző projekteket készítettünk, egyebek mellett meseolvasást az egyik közösségi hálón. Bár eleinte ódzkodtunk tőle, nem voltunk benne biztosak, hogy egy ápolónő megfelel-e ilyen videós szereplésre, jelenleg azonban már a 135. résznél tartunk.”
Az igazgatónő ötlete abból indult ki, hogy az alkalmazottakat az összes gyerek ismeri, ha nem is látnak rendesen, – mert gyengén látók és halmozottan sérültek is vannak –, a megszokott hangot, Ildikóét, Juliskáét, Rékáét felismerik, s nyugtatóan hat rájuk. Főleg amiatt aggódtak, hogy ezek a sérült gyerekek képesek-e figyelni a mesevideókra. Mégis nekivágtak. Vannak olyan klienseik, akik kommunikatívak, tudnak velük beszélgetni, ők meg is mondják, melyik mese tetszett neki. A komolyabb sérülteknél inkább a szülő figyeli, hogyan hat a viselkedésükre a mese. Magam is megkérdeztem néhány szülőt, s a visszajelzések nagyon pozitívak voltak, azt mondták: a gyerekek várták, mikor lesz a következő mese. Az egyik sérült kislány nem tud beszélni, és nem jó alvó, de az anyukája örömmel újságolta: ha megnézte az esti meséket, sokkal jobban aludt. A figyelemzavaros Ármint azonban nem tudták „odaszögezni” a videóhoz.
„A veszély- és válsághelyzet kihozza az emberekből a kreativitást – summázza Ildikó. – Ez volt az első hullám, majd májusban újra beindult az élet. Augusztusig úgy tűnt, hogy a helyzet javul, s bár kevesebb klienssel, biztosítva a távolságtartást, működhettünk tovább. Szeptembertől azonban megint jöttek a szigorítások, a minisztériumtól megkaptuk a szociális intézményekre vonatkozó határozatot, amely szerint csak abban az esetben zárhatunk be, ha teljesen lehetetlenné válik a működésünk. Egész decemberig kihúztuk vírus nélkül. A kliensek közül néhányan megjelentek, aztán egyesek megint bezárkóztak, s most nem jönnek. Főleg a felnőtt fiatalokat tartják otthon, az idősebb szülők félnek a közösségtől. Velük azóta is keveset találkozunk, telefonon és videón keresztül tartjuk a kapcsolatot. Ősztől azonban másféle segítséget is nyújthattunk – pályázatoknak köszönhetően élelmiszercsomagokat tudunk szétosztani a családoknak.”
Vajon ezek a lépések ahhoz is hozzájárulnak, hogy a kiesés következményei ne legyenek annyira súlyosak az intézmény számára? Ne kerüljön veszélybe a Nefelejcs Ház léte? A válasz meglepő: „Nem került. Nem vonták meg tőlünk a támogatást, amiért kevesebb kliens jár hozzánk, a finanszírozás attól függ, hogy hány gyermeknek, fiatalnak nyújtunk szolgáltatást. A higiéniai, epidemiológiai szabályok sokkal szigorúbbak, nagyon figyelünk arra, hogy ne legyen zsúfoltság.”
Az intézmény alkalmazottai közül senki nem veszítette el az állását: jelenleg az igazgatónővel együtt 14 munkatársa van, 13-an naponta bejárnak, 11-en törődnek a gyerekekkel, a volt igazgatónő, Madarász Ildikó szociális tanácsadó. A többiek szerződéses alapon dolgoznak. A pedagógusokkal bonyolult volt a helyzet, szeptembertől jártak, aztán megint nem, attól függően, hogyan alakult a tanítás. A speciális intézményben nehéz az online oktatás, a legtöbb sérült gyermeket nem lehet odaültetni a számítógép elé. „Kijelenthetem, hogy ez a fajta oktatás nem nagyon működik a sérült gyerekeknél. Akárhogy igyekszik a pedagógus, ezeknek a gyerekeknek sokkal nagyobb szükségük van a személyes kapcsolatra, és még ebben az esetben is csak kis lépésekben tudunk haladni. A rendelet szerint a tízévesnél nagyobbaknál a speciális iskolákban is online oktatást kell alkalmazni, de ezt ők nem értik. A nevelőnőink, pedagógusaink tapasztalata szerint az első hullám során a lehető legrosszabb a három hónapos kiesés volt. Személyes kapcsolat hiányában nagyon visszaesett a gyerekek tudása, a tisztálkodási szokásoktól kezdve minden egyébben. Hiányzott a mindennapi rutin.”
Erre is igyekeznek megoldást találni a Gyakorlati tanácsok nevű projekttel. Van, ami az egészséges embereknél természetes, a sérülteknél azonban a legegyszerűbb teendők sem azok. A személyes kapcsolat hiányában videófelvételen magyarázzák el nekik, hogyan kell felöltözni, felvenni és befűzni a cipőt, szalvétát, evőeszközt használni, kezet mosni ebéd előtt, valamint most azt is, miképpen védekezzenek a vírus ellen. Ez a járvány előtt is a munkájuk része volt, csak épp akkor személyesen magyarázták el, mit kell tenni, a válsághelyzetben más megoldáshoz kellett nyúlni.
Nemcsak az intézmény alkalmazottai, hanem a sérült gyermekeket nevelő szülők is sok kihívással álltak szemben az elmúlt időben. A legnehezebb a elszigeteltség volt. Az olyan intézmények, mint a Nefelejcs, épp az ilyen sérült gyermekek elzártságát tudják részben feloldani. A világjárvány idején a szülőkben megerősödött az érzés, hogy magukra maradtak – figyelmeztet Ildikó. „Náluk jóval erősebb ez az érzés, mint az átlagemberekben, akik most érzik, milyen kellemetlen, hogy hónapokig nincs kapcsolatuk a külvilággal. A sérült gyermekeket nevelő szülők egész életükben ezt tapasztalják, most még hatványozottabban. Az egészségeseknek, ha nehezen is, de meg lehet magyarázni, mi miért van, de a sérült gyerekek, fiatalok nem értik, miért van az elzártság, emiatt fizikailag romlik az állapotuk, ezáltal a családi légkör is, s ha a szülők ezt ellensúlyozni szeretnék, rengeteg energiát kell kifejteniük.”
Ráadásul, amíg a sérült gyermek vagy felnőtt – akár háromtól ötvenéves korig – egész nap bent lehetett az intézményben, a szülők nyugodtan járhattak munkába, végezhették a dolgukat. A járvány idején ezt nem tehetik meg, mert egy testileg vagy szellemileg sérült egyént nem lehet magára hagyni. „Nem bizony, a szülőnek azzal a tudattal kell élnie, hogy egész életében, akkor is, ha megöregszik, ha már nem lesz energiája, a gyereknek szüksége lesz a felügyeletére. Ők sosem lesznek önállóak. Ez egyfajta kilátástalanságot okoz.”
A Nefelejcs Ház vezetője e-mailben és telefonon próbálja feltérképezni az érintett családok szükségleteit, nehézségeit, figyelik a gyerekeket, kinek mire van szüksége, és ennek alapján igyekeznek felkínálni a hiányzó dolgokat. És nem csak ezzel élnek a szülők: egymáson is megpróbálnak segíteni. Természetesen, mint Ildikó megjegyzi, ez egyénfüggő: valaki nyitott a kapcsolatra, más kevésbé vagy egyáltalán nem. „A fáradt, idősebb szülők jobban igénylik, ha felkínálunk nekik valamit, a még kisebb gyerekeket nevelő fiatalabbakban több az energia, esetenként képesek maguk is megoldani a nehéz helyzeteket.”
Napjainkban kötelező az arcmaszk viselete – néhány kivétellel. A sérült gyerekeknek sem kell hordaniuk, mert nem tudnák elviselni magukon. A Nefelejcs vezetése minden új rendeletet megbeszél a szülőkkel, akik reggel hozzák a gyerekeket, este pedig jönnek értük, így az intézmény munkatársai állandó veszélyben végzik a munkájukat. Kéthetente tesztelték az alkalmazottakat, amióta romlott a helyzet, azóta gyakrabban, s a szülőnek is fel kell mutatnia a negatív tesztet. Amint fellép a családban a fertőzés, jelentik az intézetnek. Ilyenkor a gyereket hazaküldik karanténba, az intézmény viszont működik tovább. De figyelik a helyzetet, s ha a gyereknél jelentkeznének a járvány tünetei a tíznapi elzártság alatt, karanténba kell menniük azoknak is, akik még nem vészelték át a Covid-fertőzést.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
